Csillapítható-e a verespataki aranyláz?

A vadnyugati kemény fiúk pénzéhes világából mára jóformán csak az amerikai múltat „bearanyozó”, végeláthatatlan tömegben gyártott westernfilmek maradtak, igaz, az ő koruk is lassan leáldozóban van. A huszonegyedik század romániai aranyláza nem produkál mesés történeteket, kalapos hősök és elvetemült gonoszok pisztolyos párbajait sem lehet majd a filmvásznon bemutatni. A vadkelet mégis maradandóbb hatásúnak ígérkezik, mint amerikai elődje. A szitáikkal a folyók iszapját átmosó aranylesők faviskóit azóta rég eltüntette az idő, de a modern technológiával bányászott erdélyi arany után mérgezett folyók, eltűnt települések és kietlen kráterek hirdetik majd az aranyláz letűnt hőskorát. A kissé patetikus szavak ezúttal nem túloznak, mint ahogyan Kocsis Tibor készülő filmje is „csupán” dokumentum: nem kellettek látványos, számítógépes trükkök, a szereplők is igaziak, a helyszín is valós. A Tisza sorsát a 2000. évi cianidkatasztrófától a tervezett verespataki bánya előkészítő munkálataiig bemutató, közel egyórásra tervezett „katasztrófafilm” előzetesét néhány héttel ezelőtt mutatták be egy szegedi fórumon.
„A négy év történetét bemutató film nem lesz a csatlakozó országok PR-anyagának része” – jegyzi meg keserűen Kocsis. 2000 februárjában a nagybányai ülepítő ciános technológiájával ismerkedett a Tisza mente, akkoriban készültek az első felvételek is. A teherautókkal elhordott haltetemek láttán a legtöbben örökre eltemették a folyót. Néhány hónappal később már nem Nagybánya, hanem Borsabánya került a lapok címoldalára. Az ezúttal nehézfémeket tartalmazó szennyezés sokkhatása elmaradt, ám ezek az anyagok máig terhelik a környezetet. A kamera ezt is rögzítette, mint ahogyan végigjárta a Tisza vízgyűjtőjének legjelentősebb szennyező forrásait, amelyek – időzített bombákként – az előzőkhöz hasonló katasztrófák potenciális forrásai lehetnek. A jövőre EU-tag Magyarország és Szlovákia éppúgy megtűri ezeket, mint az integrációról egyelőre csak álmodozó keleti szomszédunk. Eredetileg ezzel végződött volna a film is, amikor megjelentek az első hírek, hogy Erdélyben készülnek felépíteni Európa ökológiai szörnyetegét, a verespataki aranybányát, amely ha megvalósul, legalább negyvenszer akkora lesz, mint a ciánszennyezést okozó nagybányai társa.
Bár a kanadai székhelyű vállalat egyelőre nem kapott engedélyt, a film bemutatott kockáinak tanúsága szerint a környezetátalakító, pontosabban: környezetromboló munkálatok már javában folynak. A forgatás érdekes epizódja volt, amikor az egyik kanadai mérnök kifejtette a ciános technológia veszélytelenségét. Furcsa módon eme szakértői véleményét a kamera előtt már nem merte vállalni. A mérnök szerint az elképesztő környezetrombolás után Verespatakon egy idegenforgalmi centrumot lehet majd kiépíteni, ahol az egykori ülepítőmedencébe engedett vízben vidáman lubickolhatnak a turisták.
No, nem a kanadaiak, mert ők ilyen helyekre nem mennek, de ezt már csak én teszem hozzá. A kettős mércét Kocsis sem érti: „Elképesztő, hogy egy olyan ország, mint Kanada, ahol a legszigorúbb környezetvédelmi előírások vannak érvényben, hogyan engedheti meg vállalatainak, hogy a világ másik pontján emberek ezreinek, vagy akár csak százainak környezetét tegyék tönkre.” A filmben megszólaló verespatakiak közül nem mindenki áldozat. Van, aki kifejezetten örül, hogy az eddig vevőre aligha számító házától megszabadul, és egy közeli nagyváros panelrengetegében kezdhet új életet a pénzéből. A másik oldalon egy öreg nénike, aki az öreg nénikék kitartásával látogatja hozzátartozói sírját, és semmi pénzért sem hagyná itt bányász őseinek otthonát.
Verspatak megkopott gazdagságát, polgárias házsorát, mely évszázadokkal ezelőtt valóban gazdagnak és tehetősnek számított, a bányászatnak köszönhette. Ha ez a kicsiny falu történetesen Kanadában lenne, már biztosan műemléki oltalom alatt állna. A Kárpátokban azonban még a világszenzációnak számító római kori bánya sem képes megállítani az aranyláztól eszüket vesztett befektetőket.
A jövő év elejei filmbemutatón könynyen megeshet, hogy Románia egyik legjelentősebb római leletéről, az egykor Alburnus Maiornak névre hallgató városka melletti aranybánya máig megmaradt ipari emlékéről már csak múlti időben beszélhetünk. A bányászat végigkísérte Verespatak egész történelmét, de mind ez idáig megmaradt a táji keretek között. A mostani az első, ahol modern racionalitással, külszíni fejtéssel és ciános lúgozással nyerik majd ki az aranyat. Hozzátehetjük, egyben az utolsó is, hiszen az effajta rablógazdálkodás nemcsak a település történetére tesz pontot, de az itteni ércbányászat utolsó fejezete is egyben.
„A film, bízom benne, sokkoló lesz, mint amilyen maga a ciánszennyezés is volt. A célom azonban nem a borzongtatás. A filmet szeretnénk eljuttatni Kanadába, Ausztráliába, az EU környezetvédelmi bizottságához, Romániába és remélem, még sok országba. Reményeim szerint azok is elgondolkodnak a film után, akik döntési helyzetben vannak az ehhez hasonló tervek engedélyezésénél.”
Megállíthatja-e a beruházást egyetlen filmbemutató? Önmagában nem valószínű, ám hatása, ereje minden statisztikai adatnál jobban képes befolyásolni akár a nagypolitikát is. Elég, ha Szarajevóra gondolunk, ahol a kenyérért sorban állók közt véghezvitt mészárlás képei bejárták a világot, ami után az addig jugoszláv belügyként kezelt háború egyszeriben Európa problémájává vált. Pedig addig sem gondolhatta senki, hogy ott délen csak kisebb napi konfliktusok zavarják meg az emberek életét. Kocsis Tibor tervei szerint az Új Eldorádó ugyanígy beutazza majd a világot, Romániától Kanadáig.
A rendező-operatőrnek nem ez lenne az első filmje, mely a nemzetközi közvéleményt is megmozgatja. Főiskolai vizsgafilmjét, a budapesti levegőszennyezésről szóló Wapra jelentést majd egy tucat országban játszották. Környezetvédő munkáknál szokatlan módon még a Magyar Televízió is főműsoridőben, este nyolckor mutatta be. A Wapra jelentés sikere mindenesetre kivételnek számít: „A közszolgálati és a kereskedelmi tévék közönye a környezetvédelemmel kapcsolatban elszomorító. A kilencvenes évek elején egyértelműen jobb volt a helyzet. Ma kitűnő szakemberek filmjei maradnak az asztalfiókokban, mert a műsorszerkesztők nem tartják eléggé látványosnak, érdekfeszítőnek a témát.”
Egyetlen kivétel a Duna Televízió, ahol több rendszeres műsor is foglalkozik a témával. Köztük a Kocsis Tibor nevével fémjelzett Talpalatnyi zöld című. A sorozat rendszeres nézői már jó néhány riportot láthattak a közel százórás anyagból, melyből az Új Eldorádó is készül. „Nekem ez lesz életem eddigi legfontosabb alkotása, négy év óta szinte csak ezzel foglalkozom, már amennyire a napi munkám ezt megengedi.” A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, valamint a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatását jócskán ki kellett egészíteni. Az összesen több mint tízmilliós költség közel felét a Flóra filmstúdió maga teremtette elő.
Az Új Eldorádó bemutatójára jövő év elején kerülhet sor. Az első vetítésre vagy Szegeden, a ciánszennyezés negyedik évfordulójára rendezett konferencián kerül majd sor, vagy a februárban sorra kerülő filmszemlén. A nagyközönség számára is látható lesz, több tévécsatorna is jelezte igényét. Kocsis szerint van remény: „Egy-egy munkát sokkal könnyebb elhelyezni a televízióban, mint egy rendszeres műsort, így akár a természetvédelemmel nem sokat foglalkozó televíziók is számításba jöhetnek.”
Igazán nagy eredmény persze az lenne, ha a többi érintett országban is levetítenék a filmet. Amihez még különösebb szinkronmunka sem kell, hiszen a művészi gonddal összevágott képek, a riportok és zenei aláfestésen kívül alig hangzik majd el narrátorszöveg az egy óra alatt.