Irodalom és uradalom

Pontosan tíz éve írtam ezt a szerény dolgozatot. Aktuálisabb, mint valaha. Itt-ott részleteket közöltem belőle, de rájöttem, így együtt az igazi.

Én már minden írót szeretek: azt is, aki új címeken adja ki régi írásait, aki régi címeken az újakat; kinek se új, se régi írása nincsen, mert sohasem volt egy se, azokat, akik annak idején milliókat skribáltak össze, akik most firkálnak össze maguknak zöldövezeti villákat, olyanokat, akik segélyből éltek, mert becsületesek vagy tehetségtelenek voltak, s az olyanokat – ebből van a legtöbb –, akik épp az éhhalál szélén szédelegnek. Az amerikai vagy francia álneveket használókat éppúgy, mint akik most kezdik elővenni nemesi előneveiket. Kedvelem azokat, akik szeretnek írók lenni, csak a papírmunkát utálják. Vonzódom az olyan lelkekhez, amelyeket már annyira megmérgezett az írás, hogy saját magukat sem látják tőle, nemhogy a tényeket. Szívelem az öltögetőket, akik többméternyi könyvet férceltek össze, de feleannyit se olvastak. Szeretettel vagyok azok iránt, akiknek húsz évükbe került, hogy rájöjjenek, nincs tehetségük az íráshoz, csakhogy már túl híresek ahhoz, hogy abbahagyják. Kedvemet lelem az olyanokban, akik úgy írnak regényt, mint aki fájdalmas kötelességének tesz eleget. Hevülök azokért, akik évek óta csak lemezeket vagy filmeket írnak, de regényekkel fenyegetőznek. Kegyelem azokat a tollrágókat, akik kilesték a siker titkát, amely csupán ennyi: mindig olyasmit kell írni, amire azok vevők, akik mozgatják az ajkukat olvasás közben.
Igenis szeretem őket, mert egyben mind közösek: látomással bírnak magukról. S ha valakinek egyszer az a hallucinációja támad magáról, hogy ő író, a világ öszszes gyógyszere és orvosa sem gyógyítja ki belőle, kivéve talán a politikát. Aki ma Magyarországon írásra adja a fejét, nem lehet normális ember. Neurózisos kényszerben szenved, mosolyogni kell rá, megcirógatni a fejét, s inni – a szavait.
Írni alapvetően azt jelenti, hogy elfogulatlannak lenni. Hogyan lehetne ezt a politika szája íze szerint megváltoztatni? Az már nem lenne irodalom. Ha a politikai erőszak megpróbálja megváltoztatni az író neurózisát, nem érhet el igazán sikert. Akit erőszakkal akarnak meggyőzni, az nincs meggyőzve. Legyőzve lehet, de akkor már nem író. Ha a politikusok elérték volna a céljukat, akkor Magyarországon negyvenöttől kilencvenig nem lehetett volna maradandót írni. De lehetett. Az írók szerepe különben is égtájak szerint változik. Amerikában csak a sikeres írók számítanak. Kínában vagy Oroszországban mindegyik. Hollandiában vagy Angliában egy se. Franciaországban a kifinomultak, Dél-Amerikában a lázadók, Magyarországon – mit ád isten – a politizálók. Ausztráliában el kell magyarázni, mi az, hogy író. Író az, aki jól tud szenvedni. (Aztán jönnek falkában a boldogok – az eső sem egyedül esik a tetőre –, és megpróbálják szenvedés nélkül utánacsinálni.)
Pedig az írás mint szakma sosem tartozott a legvonzóbbak közé. Az aligátorokkal való birkózás után talán ez a legnehezebb foglalkozás. Az egyetlen mesterség, amelyben senki sem találja mosolyognivalónak, ha napi huszonnégy órás munkával se tudsz megkeresni egy vasat se. Ráadásul annyi szerencse kell hozzá, hogy a lóversenyzés megbízható polgári foglalkozásnak tűnik mellette. Az a foglalatosság, amelyben minden áldott és kevésbé áldott napon be kell bizonyítanod a tehetségedet olyanoknak, akiknek soha nem is volt.
És akkor miért, hogy ennyien próbálkoznak vele? Miért, hogy a mai világban csordultig vannak a bölcsészkarok? Ez az, aminek megfejtésére eddigi életem kevés volt. Annál jobban tudni vélem az okát annak, miért sündörögnek írók a politika körül. Vannak, akik a politika segítségével akarnak íróilag felértékelődni. Szegények. Igazi író mindent és mindenkit akar, de valójában semmire és senkire nincs szüksége. A politika mindig a kis írókat szereti, sose a nagyokat.
A modern politikában az emberek egyre kevésbé fontosak, csak a nagy erőközpontok számítanak, ahonnan irányítják őket. Sehol sem tévesztik össze anynyira az előítéleteket az igazsággal, a szenvedélyt az ésszel, mint a politikában. Ez az az uradalom, ahol csak gazemberek és hősök vannak. Minden fekete vagy fehér, mintha szürke nem is létezne. Szisztematikusan megszervezett gyűlölet ez, véres sport. Én nem születtem politikára, mert képtelen vagyok arra, hogy ellenfelem halálát kívánjam. Ha valaki politikára adja a fejét (azaz gyakorta az értelmiség árulója lesz), nincs ideje dolgozni. Mint ahogy a dolgozó embernek nincs ideje a politikára. Az utóbbi számára a politika kötelezettség, az előbbi számára üzlet. Eljött az az idő, amikor még a reformereknek, az újítóknak, az őrzőknek is szembe kell nézniük az átlagember azon hitével, hogy az egész csak színjáték.
A politikusok a világon mindenütt egyformák. Megígérik, hogy hidat vernek ott, ahol nincs folyó. Mondotta egy Nyikita Szergejevics Hruscsov nevű szabadgondolkodó. Csak egy szabály van: amikor hatalomra jutsz, ne mondd azt, amit ellenzékben mondtál. Előrejutnod úgy lehet, ha kiengeszteled, lekenyerezed, megvesztegeted, lóvá teszed vagy más módon manipulálod választókerületed szavazóit. Az a pálya ez, amelyről azt képzelik, semmi előképzettséget nem igényel. Valóban: sok politikus annyira primitív, hogy utánozni kezdi azt a figurát, amelyet a sajtó kialakított róla. A sajtó! Ha egy politikai cikkíró azt írja, „minden gondolkodó ember”, magára gondol, sajnos. Az előítéleteknek az a gyűjteménye, mondja Russel, amelyet politikai filozófiának hívnak, hasznos lehet, feltéve, ha nem hívják filozófiának. A mi fajunk agya, mint tudjuk, káliumból, foszforból és propagandából áll. Ennek az az eredménye, hogy mind nehezebb számunkra felfogni azt, ami világos és érthető.
A mi országunkkal az a baj, hogy túl sok olyan politikust terem, aki azt hiszi, hogy könnyű becsapni az embereket. A mi demokráciánkban még mindig az az emberek véleménye, hogy egy ostoba ember valószínűleg becsületesebb, mint egy okos. Politikusaink többsége kihasználja ezt az előítéletet, és ostobábbnak mutatkozik, mint amilyennek a természet megalkotta. Itt egy párt (magyarul: rész) mindig annak szenteli a legtöbb energiát, hogy bebizonyítsa a másikról: alkalmatlan a vezetésre. Mindkettőnek sikerül végül, és mindkettőnek igaza lesz. A mi parlamentünkben nemigen jut eszébe senkinek, hogy ne a liberális vagy konzervatív választ keresse, hanem a helyeset. Föl kéne ismerni, hogy az szolgálja legjobban a pártját, aki a hazáját szolgálja.
Az erőszakos beszéd a legkönnyebb dolog, azért választja annyi jómódú, korosodó ember a politikát. De írók vajon miért? Talán mert még mindig annak a feladatnak akarnak megfelelni, amikor az állattenyésztéstől a vízügyig minden az irodalom vállán volt. Nem is igen volt akkor író a parlamentben. A prózaírók mexikói világszimpóziumán is elmondtam, a politika nem gyümölcsöző útja a prózának, de más műnemnek sem. Történelmet mindenki tud csinálni, de kevesen tudják megírni. A politikusnak azt kell látnia, milyen lesz a holnap, az írónak pedig azt, mi fog történni tegnap. Egy író nem lehet tagja egyik pártnak se, mert az író természetétől fogva minden létező rezsim ellenfele, bírálója. Akik most politikával csalják az irodalmat, keservesen fogják tapasztalni, hogy nincs visszaút. Mert ha egy író politikus lesz, kevés nyoma marad meg benne az emberi természetbe vetett hitnek.
Valójában az ember nem írhat liberális vagy szociáldemokrata vagy bármilyen más irodalmat. Az irodalom, miként József Attila talán későn, de fölfedte, nem alany, hanem állítmány. Nem lehet jelzője. Egy írónak lehetnek ilyen vagy olyan politikai szimpátiái, de ennyi az egész. Valójában csak kétféle író létezik: a metszőfogak és az őrlőfogak. A többi besorolás érdektelen. A politikába belemerülni már azért sem lehet, mert minden pártban emberek vannak, és feltehetően jót akarnak. Az egész politikai palettát képviselni kell önmagadban, s így kell fölfognod az ország érdekét. Az írott szó értéke ma megcsappant, mert nem kizárólagos hordozója a politikumnak többé. De irodalomra mindig is szükség lesz, mert ennél jobb egyszemélyes kommunikációt még nem találtak ki. Hosszú távon mindig kiderül, hogy a toll erősebb a kardnál, az írói szó a kortesbeszédnél.
Az emberek nem azért fordultak el az irodalomtól, mert ma nem jelennek meg érdekes könyvek, hanem azért, mert nincs rá pénzük. A könyv luxuscikk lett. Ma már csak remekműveket érdemes írni. Hozzáteszem: én még nem láttam országot, amely beleéhezte volna magát a demokráciába. A demokrácia jólét ÉS szabadság. A nyomor és szabadság tehát nem demokrácia. És azok az emberek, akik mind a középosztály nevében törnek hatalomra, de valójában elpusztítják azt, rá kell hogy jöjjenek, hogy ebből az országból nem lehet banán nélkül banánköztársaságot csinálni. Ez a kuruc nép nem tűri az ilyesfajta politizálást. Itt a középosztály már a közép ALATT van. Alatt-való.
Szinte hallom a politikusi hőbörgést: ez a fickó ki akarja venni a politikát a politikából, csakhogy a független szerepében tetszelegjen. Nem, tisztelt politikus hölgyek és urak, nem nyelhetik le ezt a társadalmat. Az ember bizony nem politikus állat, miként Arisztotelész tartotta. Az ember az ember az ember az ember.