Egyperces néma csend dr. David Kelly emlékére. Így kezdődik az a színdarab, amelyet a közszolgálati BBC és a Blair-kormány között kirobbant konfliktus áldozatának halálát vizsgáló bizottság munkája alapján írt Richard Norton-Taylor, a Guardian újságírója. A BBC 4-es csatornája nemrég tévéjátékot készített a drámából, és főműsoridőben sugározta.
A Kelly-affér a brit belpolitika tavalyi legnagyobb ügye volt, és ma sem ért véget, hiszen a parlamenti bizottság csak hetek múlva teszi közzé jelentését. Az eset szálait már az újságolvasó britek többsége sem tudja kibogozni. A média érdeklődése azonban változatlan, tekintve, hogy a közszolgálati BBC presztízse az ügy végleges tisztázásán múlik. Ennek ellenére a Hutton-bizottság gyanúsan hosszú ideje dolgozik, pedig új adatok valószínűleg már nem kerülnek napvilágra.
Már minden tény a rendelkezésünkre áll, hogy ítéletet mondjunk a miniszterelnökről – írta David Clark, a munkáspárti kormány volt tanácsadója a baloldali Guardian Miért várunk Huttonra? című cikkében. Clark szerint a Hutton-bizottság nem értékelheti a kormányt, csupán elegendő bizonyítékkal látja el a közvéleményt ahhoz, hogy mindenki levonhassa a végső következtetést. Azt persze nem tudni, mennyire tompították el a Blair-kormány kommunikációs akciói a választópolgárok értékítéletét. Az írott sajtó mindenesetre különösen nagy éberséggel követi a Lord Hutton vezette bizottság munkáját, annál is inkább, mivel a dr. Kellyt dicsérő szakmai értékeléseket az elnök nem engedte publikálni, a vizsgálati üléseket pedig nem közvetíti a tévé, az események csupán interneten követhetők. Médiaszakértők joggal jegyezték meg, hogy a brit elektronikus sajtó nagy teret adott a politikusoknak a közvélemény meggyőzésére az iraki háború jogosságát illetően, de amikor kiderült, hogy hamis bizonyítékok alapján indították meg a támadást – magyarul a kormány félrevezette az embereket –, a nyilvánosság egyre kevésbé tűnt fontosnak. A televízió persze sokak szerint inkább a propaganda és nem a tisztánlátás eszköze, ugyanakkor a brit kormánnyal hűvös viszonyban lévő BBC néhány hónapja szenzációs riportfilmben tette nevetségessé a tömegpusztító fegyverekkel riogató Blairt és Busht, amikor bemutatta azokat a Irakban felfedezett kezdetleges laboratóriumokat, amelyekben legfeljebb szeszlepárlást lehetett végezni, nem a civilizációt fenyegető biológiai fegyvereket előállítani.
A továbbra is kínos helyzetben lévő Tony Blair életét a sajtó igyekszik még jobban megkeseríteni. A baloldali Guardian hasábjain a múlt héten David Cameron, a konzervatív párt alelnöke öt egyszerű lépésben foglalta össze a több mint fél éve tartó esetet azok számára, akik a politikai PR agymosása ellenére sem veszítették el érdeklődésüket.
Szerinte az első lépés az volt, hogy a Blair-kormány felnagyította a hírszerzési értesüléseket az iraki nukleáris fegyverek, illetve a tömegpusztító fegyverek 45 percen belüli hadba állíthatóságának tekintetében, és a háború előtt „felturbózott” jelentést terjesztett a parlament elé.
A második lépés a BBC 4 rádióállomás Today című vezető politikai műsorában elhangzott riport, amelyben Andrew Gilligan újságíró egy név nélkül nyilatkozó fegyverzetszakértőre hivatkozva azt állította, hogy az Irak-dossziét szándékosan ferdítették el. Valójában maga Gilligan is túlzott riportjában, amit később elismert.
Harmadik lépés: a kormány megpróbált kitörni szorult helyzetéből. Alastair Campbell, a miniszterelnök kevéssé gátlásos politikai „trükkmestere” (értsd: kommunikációs tanácsadó) a „ha valamit nem lehet tagadni, akkor tereld el a figyelmet” politikai alapelv szerint eljárva megtámadta a BBC-t, mondván, hogy nem tárgyilagosan járt el tudósításában.
A történet negyedik állomása az, hogy a kormány úgy gondolta, ha megnevezi a BBC-nek nyilatkozó fegyverzetszakértőt, akkor jól jön ki az ügyből. Campbell ekkor azt írta – azóta részben nyilvánosságra került naplójában –: „ez be fog b…ni Gilligannek”.
David Kelly, a szakértő ezek után elismerte minisztériumi főnökének, hogy beszélt Gilligannal, de nem ő volt az információforrás. Ez a kijelentés égi manna volt a kabinet számára. Campbell ezt jegyezte fel magának: „Tiszta győzelmet akartam, nem egy koszos döntetlent.”
Az ötödik „felvonásban” a kormány kiszivárogtatta dr. Kelly nevét, ami miatt a szakértő néhány nap múlva öngyilkos lett. Halála után felállt az ügyet vizsgáló Hutton-bizottság.
Blair miniszterelnök valamivel később újságíróknak kijelentette, hogy semmilyen szerepe nem volt Kelly nevének nyilvánosságra hozatalában, és ugyanezt állította az azóta lemondott Campbell is. Ám ezt szinte senki nem hiszi el nekik.
Az önmagán már jóval túlmutató ügy erkölcsi tanulságai ösztönözhették a Guardian belpolitikai újságíróját arra, hogy ne tényfeltáró riportot írjon a Hutton-bizottság munkájáról, hanem irodalmi eszközökkel, az ügy emberi oldalát megmutatva próbáljon választ adni arra a kérdésre, hogyan válhatott egy becsületes tudós politikai döntések áldozatává. Nagy-Britanniában már több parlamenti bizottság tevékenysége szolgált színmű alapjául, és vált fontosabbá a közvélemény számára, mint egy szokásos politikai „ügy”, amelyre a legtöbben már csak legyintenek. (Nálunk Kiszely Gábor a D–209-es ügyet vizsgáló bizottság tevékenységéről írt drámát, kísérlete azonban szinte visszhangtalan maradt.)
A Kelly-ügyet taglaló, Justifying War címmel bemutatott, kedvező fogadtatású színművet és immár tévéjátékot Richard Norton-Taylor újságíró a Hutton-bizottság előtt elhangzott eredeti tanúvallomásokból állította össze. A Justifying War a jelenkor médiája által érzéketlenné, szkeptikussá lett emberek számára banálisan hathat, hiszen „csupán” arra keresi a választ, hogyan lehetséges az, hogy David Kellyt, a tisztességes, hazájáért önzetlenül dolgozó tudóst öngyilkosságba hajszolták a „politikai kommunikáció megszállott ármánykodói”?
A kérdés feltevése jogos, katarzis azonban még sincs. Mielőtt elgondolkodhatnánk, magával sodor bennünket a médiabiznisz és a politikai PR. A könyvkiadók egymást túllicitálva százezreket ígérnek a botrányt kirobbantó Andrew Gilligannek, ha megírja emlékeit az ügyről, és mindenki kíváncsian várja, hogy vannak-e még ütőkártyák az újságíró kezében. Cinikus kiadók azt remélik, hogy Gilligan korábban hazudott a Hutton-bizottságnak, és végre megírhatná a valódi, sokkal szenzációsabb sztorit. A Mail on Sunday című lap folytatásokban közölné Gilligan visszaemlékezését, amelyért akár negyedmillió fontot is fizetne, és szívesen látna olyan történetet, amely szerint Blair utasítására gyakoroltak nyomást a később öngyilkosságba menekülő Kellyre. Némileg megnyugtató, hogy Gilligan egyik barátja szerint a BBC volt riportere egyelőre nem akar könyvet írni.
Még az újságírónál is jobb ajánlatot kapott az elpusztíthatatlan, gátlástalan kommunikátor Campbell, akinek emlékirataiért egymillió fontot fizetne egy könyvkiadó, ha részletesen írna a Blair tanácsadójaként eltöltött tíz évéről. A furfangos, ámde bukott tanácsadó azonban azt mondta, amíg Blair a miniszterelnök, nem jelentet meg könyvet. Campbell épp mostanában lábalt ki a hatalom elvesztése okozta könnyed depresszióból, és láthatóan azon dolgozik, hogy újra meghatározó tényezője legyen a brit politikának. Ezt bizonyítja a konzervatív Timesnak adott interjúja is, amelyben már arról beszélt, hogy szívesen dolgozna Blair következő kampányában. Amennyiben a miniszterelnököt nem választják újjá, Campbell biztosan megírja könyvét. A memoár címe az is lehetne: Aki a végén nevet – és Cambell mosolyogva vehetné fel a beígért jelentős összeget.
Csak összehasonlításul: David Kelly emléke mindössze egy percet ér.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
