Rapsonné vára

Inkább álom, mint való, mert rege, de ezért mondhatom ennek is, annak is. Ám mielőtt még jobban öszszekeverném és bonyolítanám a való és az álom fogalmát, rögtön jelzem, hogy Rapsonné váráról akarok írni. Szerencsém van, mert amit tudni lehet róla, azt rímekbe szedve szép versében megírta Áprily Lajos, akinek hatására indultam el fotózni Parajd határába. Nem véletlenül, hisz a következő sorok bárkit fölvillanyoznának: „Mitikus terület volt ez gyermeklábam számára, katlana zárt birodalom, ahol titoktermő a föld, különös illatú a virág, s beszédesebb a patakok suttogása. Ma is tisztán érzem: képzeletem legelső sugallatait Rapsonné erdejének és várának köszönhetem.”
Egyébként verse elején a költő a vár regéjét prózában is összefoglalta: „Rapsonné asszony, hogy sziklavárából táltos lovaival a tordai templomba kényelmesebben ellátogathasson, egy hegy aranyért meg egy völgy ezüstért utat építtetett az ördöggel. Mikor fizetésre került a sor, a tündérasszony kijátszotta az ördögöt, ez meg dühében a bűvös utat szétrombolta.”
„Festői sziklacsúcson emelkedik a vár, hosszúkás négyszögletes alakú, de nyugati sarkai lekerekítettek. A délkeleti sarkon egy torony nyomai fedezhetők föl. Az erdélyi határvédelmi rendszer emlékét tartotta fenn az a monda, mely szerint Rapsonné, Firtosné és Tartodné három testvér volt, váraik egymással látható összeköttetésben voltak, s veszély esetén tűzzel jeleztek egymásnak. A vár a XI–XII. században épülhetett, történetének írásos nyoma nem maradt” – írja Csorba Csaba a Vártúrák kalauza című könyvben.
A rom Parajdról is megközelíthető, de én Szovátáról keletnek, Illyésmező felé mentem a Nagy-Juhod-patak mentén a Szilas-patak torkolatáig. Onnan próbáltam lefényképezni a várhegyet, bár még a hegy alatt sem nagyon hittem, hogy ez az, amit meg kell örökítenem. De hinnem kellett a versnek, s így azt láttam, amit Áprily megkívánt tőlem:

„Köddel köszönt a várrom,
bronz homlokán ezüst szalag,
régi vasárnap, régi nyáron
kolomp csengett, patak szaladt…

És egyszer elnyomott az álom
Rapsonnénál a vár alatt:

Harangszó csendült, messze, mélyen,
sötét hullámú, vontatott,
a szellő kék selyem-kötélen
egy mély harangot kongatott.
Kastéllyá tornyosult a várrom,
kápráztatott sok ablaka,
s arany-kapun, gyémánt-batáron
kiszállott Rapsonné maga!

Fekete holló száll fölöttem,
nem káprázó, tüzes kerék.
Rapsonné vára, visszajöttem,
Rapsonné asszony, élsz-e még?
Ott túl a rengeteg homályon
egy szép országot ismerek,
partján habverte sziklaszálon
botot cifráz egy kisgyerek.

Haj, elvesztettem s nem találom,
szekér az útján nem zörög,
nincs arra jel, nincs arra lábnyom,
eltüntették az ördögök.
Kutatom kéz-árnyalta szemmel
s a szemem köddel lesz tele –
fölötte átcsap a tenger,
tajtékos évek tengere…”


E versében mit is kíván tőlünk a költő? Hogy tudjunk álmodni, hinni legendában, regében, ismerjük a valót, de nem árt keresnünk egy eltűnt lábnyomot – hátha megtaláljuk.