A tabáni parkban – mint Márai Sándor írja Szabadulás című kisregényében – a hadikészülődés színpadiasnak és különösen nagyszabásúnak tűnt. „Óriási tankok állonganak csatasorban – a »Tigri-sek« –, mindenfelé lövészárkok kanyarognak.” A várpalota előtt a kormányzói lakosztályból jól látható „színes szökőkút most gépfegyverfészek. S a padon egy rohamsisakos német ül és cigarettázik.”
Bezárul a gyűrű
Igaz, már november 23-án, egy a német főhadiszállásról érkezett parancs szerint a magyar fővárost erődítménnyé nyilvánították, ahol a védelmi harcot házról házra kell folytatni. A nyilas kormányzat a következő két napon a Gyepű II. fedőnevű körzetbe települt át (Sopronról, Kőszegről, Velemről és Szombathely térségéről van szó), de a Naphegy téri laktanyában ott állomásozott a nemzeti számon kérő különítmény: a letartóztatottakat a budai Vár pincéibe, a Margit körúti katonai börtönbe és a Testnevelési Főiskolára vitték, ahol még január utolsó napjaiban is ítélkezett a tábori bíróság. Az ostromgyűrű lassan bezárult: Budán karácsony napján jelentek meg a szovjet előőrsök, s Budaörsről északra a Szabadság-hegy felé támadtak.
Malinovszkij marsall, a II. ukrán front parancsnoka parlamentereket küldött a budai parancsnokságra. Az egykori első világháborús ogyesszai őrvezető – akit akkor Szent György-kereszttel tüntettek ki – már Sztálingrádnál hadsereget vezényelt Manstein tábornaggyal szemben, s most ő készült Budapestet meghódoltatni. A Pesti oldalon elindított parlamentere, Steinmetz Miklós kapitány Vecsés határában aknára futott, Osztyapenko százados viszont eljutott a Kis-Gellérthegy alatti Szikla-központig, ámde Pfeffer-Wildenbruch tábornok, Budapest védelmének parancsnoka elutasította a megadást. Visszafelé az oroszok gyilkos aknatüzet zúdítottak saját parlamenterükre: Osztyapenko és egy őt visszakísérő német altiszt meghalt.
A későbbi harcokban súlyosan megsebesült, a vári kazamatákban fogságba esett Erich Klein százados (Günter Pape vezérőrnagy hadosztályában szolgált) csak öt évvel a történtek után, 1949. december 24-én került a Don menti Rosztovban az MGB különbírósága elé: ellene a vád a szovjet parlamenter meggyilkolása volt. Klein, aki embereivel fedezte Osztyapenkót, megveretése dacára is ragaszkodott ártatlanságához. Vádlói tisztában lehettek az üggyel, hiszen a kiszabott halálbüntetést kegyelemből 25 év kényszermunkára változtatták. A kommunizmus bukása után a századost ártatlannak mondta ki az Orosz Föderáció legfelső bíróságának semmisségi ügyekkel foglalkozó tanácsa. (Klein egyébként a Gellért-hegy védelmében sebesült meg, s a tabáni Szebeny Antal tér Attila körúti sarkán lévő kötözőhelyről került fel a kazamatákba, a sziklakórház Honvédelmi Minisztérium alatt húzódó lazarettjébe.)
A Debrecen környéki és a tiszai harcok után a Malinovszkij és Tolbuhin marsall vezette két ukrán frontnak már nem volt ereje ahhoz, hogy menetből foglalja el a magyar fővárost. Sok nyugati szakértő és hadi tudósító a harcok méretei alapján a csatát a sztálingrádihoz hasonlította, s amit időben a Vörös Hadsereg a román átállással nyert, azt itt vesztegette el. Az már csak a szovjet–amerikai viszony gyors elhidegülése során merült fel a Nyugat ideológusaiban, hogy Sztálint a budapesti csata akadályozta meg München és Milánó elérésében. Érdekes, hogy a Rákosi-kor vezető író figurája, Illés Béla Vígszínházi csata című könyvében egy Harriman nevű amerikai újságíró szájába hasonló kérdéseket ad, azonban Achmed, az egyszerű szovjet katona kioktatja: az ő céljuk több mint Európa, több mint Amerika, a cél maga a kommunizmus, ehhez pedig elég az eszme ereje. Számvéber Norbert – a fiatal hadtörténész nemzedék egyik legtájékozottabb képviselője – Páncélosok a Tiszántúlon című munkájában viszont pusztán csak azt a következtetést vonta le, hogy az öt hosszú hónapig tartó magyarországi harc jelentősen kihatott Európa német nyelvet beszélő népeinek, főképp az osztrákok és bajorok háború utáni sorsára. Megmenekültek.
Az apokalipszis napjai
A harc kezdettől fogva barbár volt. Irene Späth asszony – aki a soproni német rációállomásnál szolgált – így számolt be a debreceni páncéloscsatát is végigharcoló Ottó Rademachernek fivére és a Szabadság-hegyi rádiós csoport pusztulásáról:
„Régi, ötvenes évekbeli dokumentumaim közt rábukkantam az Ön és a híradós bajtárs, Sepp Speiser negatív fotójára… Együtt voltak, amikor az Ön fivére a lábán megsebesült, Speiser vitte őt biztonságos helyre. Egészen Ivánék megjelenéséig a rádióbeszélgetést tisztán tudtuk követni az utolsó pillanatig is. Adónk többnyire a Sváb-hegyen volt, még 44 március–áprilisában is, a szanatórium tornyában… Sepp Speiser rádión közölte velünk, hogy a szanatórium ápolónővéreit, pontosabban apácáit oly rettenetes módon erőszakolták s kínozták meg, hogy e pokolnak véget vessenek, kézigránátokat dobáltak közéjük. Utolsó híradásuk így szólt: »Jönnek, ég veletek, bajtársak.« Mi ott ültünk Sopronban, s kerek egy óra múlva az adó elesett.” Szörnyű jelenetek játszódtak le a két utoljára felrobbantott híd – az Erzsébet és a Lánchíd – pesti hídfőjénél is január 18-án hajnalban: a Vörös Hadsereg és szövetségesei elől menekülő idősekre, nőkre és gyerekekre a támadók heves akna- és géppuskatüzet zúdítottak. Február 7-én esett el a Sashegy, amely a Vérmezőre érkező tehervitorlázó gépeket biztosította: ezzel az utánpótlás megszűnt. Négy nappal később Pfeffer-Wildenbruch tábornok és Hindy Iván vezérőrnagy 12– 15 ezer még hadra fogható emberrel megkísérelte a kitörést Hűvösvölgy irányába. A kitörést vezető egyik fő erő gyülekezési helye a Mária téren volt. Az oroszok – mint ezt a hadosztályával az első vonalakban harcolt Szmirnov tábornok 1952. április 4-én megjelent Harcban Budapestért című könyve bizonyítja – már várták őket. „Amint az ellenség első lánca megjelent az utcán, ágyú- és aknatűz csapott le rájuk. A lövegek és az aknák az embertömeg sűrűjébe találtak, a géppuska egyik rendet vágta a másik után, de hátulról, a holttesteken keresztül, ordítva és lövöldözve újabb és újabb német tömegek jöttek… Csaknem mindenütt ilyen volt az eredmény.”
Malinovszkij százezer hadifoglyot jelentett Moszkvának, hogy igazolhassa, Budapest alaposan elhúzódó bevételét. De ez még nem volt minden. A tudatos mészárlás miatt – a magukat megadó katonákat nagyrészt kivégezték, sírjaikat a kilencvenes években térképezték fel pontosan – nyolcvanezer civilt vittek el a hadifogolytáborokba. (A Glatz Ferenc szerkesztette XX. század krónikája szerint „csak” ötvenezret.) S mi lett a több mint tízezer, a kitörők által hátrahagyott sebesült sorsa? A sírok egyik felkutatója, Pongrácz György nyugdíjas mérnök szerint „vannak olyan állítások, hogy kórházba vitték őket. Ez azonban bizonyíthatóan nem felel meg a valóságnak. Sokkal inkább hihető annak a néhány – csodálatos módon túlélő – sebesültnek a tanúsága, hogy a sebesülteket a vár kazamatáiban pusztították el”. Idéz Erich Klein százados emlékiratából: „a káoszban tűz ütött ki, amely gyorsan terjedt a sebesültek szalmazsákjain, elevenen 800 súlyos sebesült égett itt el, mások– akik ki tudtak menekülni a szabadba – a hidegben fagytak meg. Én néhány bajtársammal a tüzet egy elválasztott sötét sziklaüregben éltem túl, amelyet egy fölizzott vasajtó zárt el a tűztől”. Gosztonyi Péter is azt állítja, hogy a kapituláció után Malinovszkij katonái az egész várat felgyújtották s ugyanez olvasható Werner Jester 1960-ban megjelent munkájában. (Im Todesturm von Budapest.) Túlélők állítják, hogy az oroszok kézigránátokat dobáltak a kazamatákba és lángszórót is használtak. Egy bizonyos, hogy a mintegy 10-12 ezer hátrahagyott sebesült sorsáról a mai napig nincsenek megbízható adatok.
Horváth Miklós hadtörténész értékelése szerint „Budapest 102 napig tartó ostroma a II. világháború egyik leghosszabb és legvéresebb várostroma volt. 1944. november 3. és 1945. február 13. között – a kitörés áldozatait is számolva – mintegy 40 ezer halott és 62 ezer sebesült hadifogoly volt a védők vesztesége. A Vörös Hadseregnek 240 ezer sebesültje volt és 80 ezer halottja veszett el.” Egy bizonyos, a 9. Hohenstaufen páncélos-, a 8. Florian Geyer lovas- és a 22. Mária Terézia önkéntes hadosztály Budapest lángoló poklában vívta meg utolsó harcát a túlerővel szemben. A Herbert Otto Gille tábornok vezette elkeseredett és merész kitörési kísérletek biztosításában a 3. Totenkopf és az 5. Wiking páncélos hadosztály állt helyt, akárcsak az Ulrich Rudel vezette légi egységek pilótái. (Az Attila körút 8. számú ház egyik lakásában befúródott teherszállító vitorlás sokáig az ostrom szimbolikus emlékeztetőjének számított: fotója eltávolítása után is sűrűn szerepelt a háborús visszaemlékezésekben.)
Hol vannak a katonák?
Az 1945. február 11-én este megindult kitörés harcaiban elesettek egy része, kb. 6000 fő az új köztemető 140-es parcellájában alussza örök álmát. De hol van a többi? Kényes kérdés: mi lett velük, hol vannak elhantolva? Annyit tudunk, hogy 1000–1200 katonának sikerült Perbál– Szomor irányában, az ott húzódó fő ellenállási vonalat hihetetlen akarattal, kemény harcokban, minden képzeletet felülmúló küzdőerővel, dacolva a kegyetlen téllel, főleg éjjeli harcokban elérni és a biztos haláltól menekülni. Wolf őrnagy embereiről van szó: ők a Citadella eleste után a Tabánban gyülekeztek, s a kitöréskor a Kékgolyó utca – Farkasréti temető vonalán Budaörs felett húzódtak Zsámbék felé. Közben Schöning főhadnagy és egy másik csoport embereivel is erősödtek „Gesamtstärke ca. 1200 Mann aller Truppenteile, auch Ungarn” – olvashatjuk Helmut Wolf 1988. évi visszaemlékezésében. (Mintegy 1200 főre duzzadt a teljes erőnk, különféle hozzánk csapódott csapategységekből, sőt magyarokból is.) A kitörési létszámot figyelembe véve marad tehát a kérdéses 5000–8000 fő. Ezeknek csak kis része került fogságba, a többit egyszerűen az elfogás helyén lemészárolták. Azok, akik a Rózsadomb, Hűvösvölgy felől törtek ki, kemény ellenállásba ütköztek, kis önálló harccsoportokban próbálták átverekedni magukat a hideg téli éjszakákban a budai erdőkön át, sikertelenül.
Jeltelen sírjaik ma is ott találhatók, csak a halványuló emberi emlékezet és a kegyelet őrizte meg emléküket. Ezekről a helyekről kimutatások vannak, kezdve az egyes síroktól a tömegsírokig. A spanyolországi polgárháború halottainak közös emlékhelye, az Elesettek Völgye – a Valle des los Caidos – nálunk csak a lelkekben él.
Jeltelen sírok
Sztálingrádra, a sokáig csak úgy elföldelt halottaikra a németek most az oroszokkal együtt emlékeznek. Az új, Volga menti díszes katonatemetőben több tízezer katona kapta meg végső nyughelyét. Mint egy kétrészes német dokumentumfilm bemutatta, Volgográd orosz polgárainak segítségével még a dácsák kertjeiből is kerültek elő elföldelt német katonák maradványai. A temető búcsújáróhely lett, a Sztálingrádnál elesett német katonák gyermekei, unokái, a még élő bajtársak és turistacsoportok helyezik el a kegyelet virágait. Nálunk még a Demokrata Budapest német és magyar védői emlékének szánt száma is politikai vihart kavart, mert tabut sértett. Pedig gyerekkoromban, a negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején a Budakeszi felé vezető turistautak mentén még számtalan katonasír volt látható, a keresztek egy részén ott volt a német vagy magyar sisak is, s gyakorta akadt friss virágcsokor a sírokon. Tudtuk, hogy a vároldalban, a Vérmezőn, az Ördögárok menti üres telkeken és a katonai akadémia zöld területén is vannak elföldelt halottak. Nem tudtuk viszont, hogy a János-kórház fölött vagy Budakeszin, a focipálya alatt tömegsírok vannak, s hogy a Sóskúton összegyűjtött foglyok része a bajai fogolytáborból Vaskútra vezető „halálúton” vesztette életét. A menetben lemaradókat, gyengéket és sebesülteket az őrök lelőtték, emlékeiket ma kereszt őrzi. Perbál határában egy magyar főhadnagyot, néhány német katonát és két ápolónőt karóba húztak: kínhalálukra ma egy magyarázótáblával ellátott, kihegyezett karó emlékeztet. A Hidegkúti út nagy kanyarulata mögött a földben lemészárolt civilek voltak: a beépítések eltüntették a nyomokat. Budapestet Malinovszkij és Tolbuhin marsall kegyetlenül megbüntette. A hivatalos történetírás szerint nem volt értelme a főváros feláldozásának, csakhogy ahol szinte bántatlanul nyomult előre a Vörös Hadsereg – mint Bulgáriában és az átállt Romániában –, éppúgy szabadrablás és mészárlás következett, mint ahol megakasztotta az ellenállás. Még a partizánromantikától áthatott Szerbia északkeleti sarkán átvonuló szovjet katonák is hivatalos kimutatás szerint 1219 esetben követtek el nemi erőszakot (közülük 111 végződött gyilkossággal), s 1204 esetben volt fosztogatás és bántalmazás. A győztesek, a Nyugatot látott katonák büntető- és munkatáborokba kerültek, vagy távol-keleti és közép-ázsiai szolgálatra rendelték őket, sokuk csak 1949-re látta viszont szűkebb szülőföldjét. Ami tehát 1914-gyel, a szarajevói pisztoly eldördültével kezdődött, s 1945 májusában végződött, semmi egyéb nem volt, mint a megismételt harmincéves háború, annak minden irracionalitásával. S amint a harmincéves háború katolikus és protestáns résztvevőit – amelyben katolikusok szövetkeztek katolikusok ellen protestánsokkal s protestánsok katolikusokkal saját hittestvéreik ellen – négyszáz év távlatából csakis a tények s nem ideológiájuk tisztasága alapján ítélhetjük meg, úgy a XX. századi ismétlésre is csak azt mondhatjuk, hogy szereplőit nem érdemes hófehérre festenünk csak azért, mert győztek, s koromfeketére, mert vesztettek. (T. P.)
