Irány Róma
A kollégiumi portás most is így szól utána: Megjött a fagylaltos Bagaméri! A nagy hírű gyermeksorozat, a Keménykalap és krumpliorr nevezetes figuráját juttatta eszébe mind a mai napig mindenkinek a leányka, akit Bagaméri Eszternek hívnak. A Csukás István meséje alapján készült filmet természetesen ő is ismeri, szülővárosában, Lajosmizsén inkább csak a televíziót nézik az emberek, gyerekek, felnőttek egyaránt. Eszternek az állatos filmek voltak a kedvencei, s a „bagaméris” mesében minden az állatok – az állatkert – körül forog. A kora gyermekkorától fogva meglevő érdeklődését az állatok iránt ma is őrzi, nem a színművészetire jelentkezik, hanem az állatorvosi egyetemre. Vagy biológia szakra.
– Két évvel ezelőtt még színésznő szerettem volna lenni, azért választottam olyan középiskolát, ahol dráma tagozatos osztályt is indítottak – meséli a lány, aki a valóságban sokkal törékenyebb és gyermekibb, mint amilyennek a kamera mutatta –, de állatok nélkül akkor sem tudtam élni, amikor a színművészetet tekintettem életcélomnak.
A kollégiumba is minden évben becsempészett valamilyen állatot, halakat, hörcsögöt, tücsköket, hogy esténként ciripeljenek. De nem ciripeltek szegények. Viszont egy szekrényellenőrzés alkalmával megtalálták őket, nagy zűr lett belőle. Odahaza saját kutyája várja, valahányszor megérkezik. Egy dalmata, a család két vizslája mellett.
Csillagévnyi távolság van a két lány, a filmbeli és a valóságos között, gondolná az ember, amikor Bagaméri Esztert, a fővárosi Vörösmarty-gimnázium érettségi előtt álló diákját személyesen is megismeri. Gondoskodó szülői szeretet, testvérek, barátok, szellemi kibontakozására ügyelő tanárok veszik körül az „eredetit”, a filmalaknak mindebből semmi sem adatik meg. Eszternek azonban más a véleménye:
– Azonkívül, hogy árva, hogy terhes, hogy el akarja adni születendő gyermekét, minden közös bennünk – mondja. – Határozott, céltudatos, soha meg nem hunyászkodó ember ő is, én is az vagyok. Pontosan tudom, hogy milyen az élet. Amikor vidékről a fővárosba kerültem, nagyon megijedtem, talán még jobban, mint a filmbeli Kisirma, amikor átlépi az állami nevelőintézet kapuját.
Durva volt a Budapesttel való nagy találkozás, azóta csak szépült a kép. Szépült? Enyhült? Rózsaszínnek ma sem látja az ország szívét Bagaméri Eszter.
– Kezdetben minden hajléktalannak adtam pénzt, aki csak az utamba került. Nem tudtam átlépni rajtuk, mint a bennszülött budapestiek. Aztán rájöttem, nincs annyi pénz a világon, amennyit oda kellene adnom nekik. Idővel meg is edződtem, úgy érzem, ma már felkészülten fogadom a világot, akármelyik arcát mutatja is nekem. Azt azonban már most biztosan tudom, hogy nem Budapesten fogok majd letelepedni. A vidéki nagyvárosokat kedvelem. Kecskemét, Debrecen, Szeged, Pécs… akármelyikben el tudnám képzelni az életemet.
A filmbeli lány egyetlen támasza, lelkének jobbik fele egy fiú, a hibás lábú Józsi. (Megformálója az inkább színpadi színészként és nem filmművészként ismert és elismert Nagy Ervin.) Eszter is tudja, milyen az igazi, a nagy szerelem. Az életre szóló, az örök. A fiú két évvel idősebb, mint ő, tanul, történész szeretne lenni. Kapcsolatuknak komoly próbatételt jelentett a filmforgatás, hogy keveset lehettek együtt, s ha mégis, az alkalmanként tíz–tizenkét órás munka után egy fáradt, új Eszter ment el a randevúra. Egyszerre mondták az utolsó forgatási nap után: De jó, hogy vége lett! Azt ellenben erősen sajnálta Eszter, hogy a stáb szétszéledt, miután elkészült a film. Csak a nagy üresség maradt utánuk.
– Mindig úgy mentem közéjük – mondja kitüntetése másnapján a legjobb női főszereplő babérjaival ékített diáklány –, hogy ez az a társaság, ahol engem szeretnek, ahol nekem segítenek. Szép barátságok szövődtek a kamerás fiúkkal és Györgyi Annával is… Aki pedig a film története szerint gyilkos indulatokkal megvert, gonosz ellenfele volt a Bagaméri Eszter által megformált kislánynak.
– Ettől függetlenül rengeteget segített nekem, és elmondása szerint én is segítettem neki – mondja Eszter. – A rendezőnő mellett ő volt a második legbiztosabb pont az életemben a forgatás alatt.
Az iskolában nagy örömmel fogadták a sikerét. Nemcsak az osztálytársai, hanem a tanárai is. Az egész iskola. Tapsvihar tört ki, amikor – nem Eszter, ő szólni sem tudott, úgy szorította a torkát a meghatódottság, hanem – a legjobb barátnője hírül adta, hogy a 35. magyar filmszemle zsűrije iskolatársuknak ítélte oda a legjobb női főszereplőnek járó kitüntetést. Aztán visszazökkent minden a szokásos menetbe. Amikor a hírlapíró telefonon keresi az ünnepeltet, a nagy titokban bekapcsolt mobilon át is hallatszik a tanári magyarázat. – Tessék később hívni, most matekozunk! – suttogja a legjobb női főszereplői cím birtokosa. Azt már a kávéházban meséli el, hogy miután átvette a kitüntetést („akkor már nem remegett ám a térdem, magabiztosan mentem fel a dobogóra, nem úgy, mint a film bemutatója után, akkor úgy cidriztem, mint még életemben sohasem”), nem kért az előkelő vendéglőből, ahová a családja hívta. Visszament a kollégiumba, fél tizenegyig tartott a meghosszabbított, különleges kimenő, felbontottak a barátnőjével egy zacskó chipset, azt rágcsálták elalvás előtt. A párnájára meg odafektette Eszter a hengert, amelyben az elismerő oklevél lakik. Hogy álmában se feledje, nem akármilyen napnak jutott a végére.
A pénzre, amelyet az oklevél mellé adtak, nagyon fog vigyázni, maradandó dolgokra akarja költeni – mondja. Amit a filmezésért kapott, gyorsan eltűnt, időbe telik, míg összeszámolja, mi az, ami emlékként vagy tárgyiasult formában tanúsíthatja, hogy csakugyan a birtokában volt. Saját szobája lett a családi házban, Lajosmizsén. Megajándékozta a szüleit a házassági évfordulójukon egy Bánkon eltöltendő hétvégi programmal.
– A többi meg úgy elfolyt, hogy szinte észre sem vettem. A legjobb női főszereplőnek járó pénzből talán elmegyek Rómába. Régi vágyam, hogy láthassam Rómát, most meg is valósíthatom…
A csodatévő
Lénárt Istvánnak volt egy hivatalos titulusa a Magyar Televíziónál, amit ki nem állhatott: fődiszpécser. És volt egy beceneve – így emlegették városszerte –, amire viszont elérzékenyülten hivatkozik ma is: Papi. Így szólította vén és ifjú ember. Életműdíjjal munkaszervezői, fődiszpécseri tevékenységét jutalmazták, ezért diskurzusunkat azzal a kéréssel kezdem, magyarázná el, mit csinál a fődiszpécser egy közszolgálati intézménynél negyven éven át. A kérdésre – akár a Dealer című filmben a Halál fekete angyalaként – igaz tanmesével válaszol:
– 1958-ban elbocsátottak a filmgyárból, szívesen büszkélkednék most azzal, hogy az ’56-os forradalomban való részvételem miatt, de nem ez az igazság. A filmszakmát szerettük volna megújítani. A központi irányítás helyett elsősorban az akkori fiatalok, Fábri Zoltán, Makk Károly, Bacsó Péter és pályatársaik úgy gondolták és velük együtt én is, hogy „külön” filmgyárat kellene létrehozni. Négy csoport is alakult ennek érdekében, voltaképpen a későbbi stúdiórendszernek volt ez az előképe. Az egyik csoportnak én lettem a főgyártásvezetője. A konspiratív dumákból összeálló terv azonban napvilágra került, az idősebb rendezők, például Keleti Márton, Bán Frigyes rettentően dühösek lettek miatta. A pártszervezet támogatásával üzemülést hívtak össze, százötven ember dühöngött ellenünk a vetítőteremben, mi vagy tízen voltunk „ellenségek”. Az 50-es évek üzemi üléseinek a hangulatában állítottak pellengérre, majd ítéltek el bennünket. Nekem mint a csapat legkevésbé értékes tagjának indoklás nélkül azonnali hatállyal felmondtak. Emlékszem, a Ház a sziklák alatt című film terepszemléjéről jöttem vissza éppen, amikor a felmondólevelet a kezembe nyomták. A paradicsomból való kiűzetésként éltem meg ezt az eljárást, fájt nagyon. Furcsa módon pár nappal később felhívott Darvas József, akivel mint a Szakadék című film forgatókönyvírójával kerültem ismeretségbe. Elmondta, hogy felajánlották neki a filmgyár igazgatói állását, lennék-e a segítője, a helyettese? Nem rajtam múlik, feleltem. Amikor Darvas megkapta főigazgatói kinevezését, az ötventagú pártszervezet tiltakozása ellenére is visszavett maga mellé. Csupán egy kérése volt, ne győzelmi mámorban égve térjek vissza, hiszen ötven „fontos” ember lesi, milyen indokkal lehet ismét és véglegesen eltávolítani a filmgyárból. Fábri Zoltán nem igazán sikeres filmjének, a Karinthy Ferenc novellájából készült Bolond áprilisnak még én voltam a gyártásvezetője, azután, mert a két felvételvezető a leghatározottabb intelmem ellenére is apró szabálytalanságokat követett el, mindhárman repültünk. Jelentkeztem a televíziónál. Közben azonban már olyan „rossz híremet” keltették filmgyári ellenfeleim, hogy az MTV-nél is évekig latolgatták, felvegyenek-e vagy sem.
Hogy mi számított rossz pontnak az ember „káderlapján” 1958-ban? Minden. Nyersanyagot utaltam ki Badal Jánosnak (világhírű operatőrként tartják számon Nyugaton) 1956 októbere és decembere között, és ő nem jött vissza vele. Visszavettem a filmgyárba Vitéz Miklósnét, a Meseautó egykori producerét, akinek azért kellett évekig egy mosodában dolgoznia, mert egyik arisztokrata származású jótevője 1944-ben ezt a zsidó származású asszonyt bújtatta… 1962-ben Várkonyi Zoltán közbenjárására a Nemzeti Színháznál lettem szervezőtitkár, aztán egy bizonyos Kulcsár Ferenc nevű elnökhelyettes rendelt magához, és a fődiszpécseri állást ajánlotta fel nekem. Én is megkérdeztem, mi az a fődiszpécser. Az emberek munkáját és a televíziós eszközöket kell ésszerűen rendszereznem, valami effélében állapodtunk meg. A diszpécser kifejezést túlságosan iparinak tartottam, ezért azután a külföldi televíziók mintájára szellemi műhelyhez szerintem jobban illő kifejezést kerestem arra a munkára, ami a feladatom lett. Megalapítottam a Magyar Televízió koordinációs főosztályát.
A 70-es években azután mindenki ettől az osztálytól várta a csodát. Olykor nem is hiába. Lehet, hogy a jelenlegi tévétársaságoknak az a legfőbb bajuk minálunk, hogy nincs olyan főosztály, ahol az „összhangzatra”, a rendre ügyelnének…?
A Magyar Televízióban soha nem volt rend – mondja Lénárt István –, és ma sincs rend. Az a nimbusz, amit a televíziónál megszereztem, nehezen mondom ki, a romlás gyümölcse volt, nem más. A Magyar Televízió olyan hirtelen nőtt hatalmas intézménnyé, hogy soha nem volt ideje a saját ésszerű megszervezésével foglalkoznia. Miközben az üzem- és munkaszervezés másutt önálló tudományág lett, idehaza szakszerűtlenül és véletlenszerűen terebélyesedett a televízió. Ezen a sajnálatos folyamaton azután később sem lehetett változtatni. A verklit nem lehetett leállítani, hogy a szükséges korszerűsítési munkálatokat elvégezzék, hogy új módszereket vezessenek be. A szervezetlenségnek köszönhetően, a szükséges automatizmusok hiánya miatt lett belőlem „csodatévő” Lénárt Papi, miközben hosszan próbálkoztam, miként lehetne feleslegessé tenni a nimbuszomat, hogy „papiságom” helyett egy korszerű szervezet oldja meg az intézmény minden lehetséges gondját. E tekintetben, bátran mondhatom, életem nagy kudarca, hogy televíziós működésem negyven éve alatt nem tudtam elérni, hogy a Magyar Televízió jól szervezett üzemmé váljon. Hogy az adott körülmények között mégis hatékonyan működhettem, az alighanem annak volt köszönhető, hogy szerettem az embereket és a szervezőmunkát.
– Vajon számon tartják még ezt az intézményben?
– Nem is tudom. Az életműdíjat a filmesek adták nekem, nem a televíziósok… Hetente kétszer ma is ott csámborgok a Szabadság téri intézményben, van ott valami kis „házmesteri” állásom. Olykor eltűnődöm rajta, vajon ki tudja az ott dolgozók közül, hogy ki vagyok, mi vagyok?
– A tehetséges fiatal filmesek bizonyára tudják, különben nem hívnák meg, hogy kulcsfigurákat keltsen életre filmjeikben. Hogyan kezdődött el a fődiszpécserből lett főkoordinátor filmszínészi pályája?
– Egyszer megkértem egy ifjú kameramant, jöjjön el a fiam esküvőjére, csináljon néhány felvételt. A fiú – Fehér Györgynek hívták –, noha a főnöke voltam, feltételeket szabott: ha a vizsgafilmjében eljátszok egy szerepet, akkor eljön. A világ legutálatosabb főgyártásvezetőjét kellett alakítanom. Így kezdődött ezzel a tehetséges, fura emberrel a mi negyvenéves barátságunk. Fehér György után a többiek is kérleltek: testreszabott szerep vár rám Bacsó Péter filmjében, kopott, nyugdíjas erkölcsi nyomozót kellene játszanom… Az igazi színészkarrierem azonban akkor kezdődött, amikor Fehér György egy Dürrenmatt-novellát készült színre vinni Szürkület címen. A legfőbb instrukció, amit szerepemhez a rendezőtől kaptam, hogy ne beszéljek túl gyorsan. Akik ismernek, tudják, általában olyan lassan beszélek, hogy sokan elalszanak a mondataim alatt… A következő Fehér György-filmben, a Szenvedélyben csakugyan parádés alakítást produkáltam, talán ez bátorította fel a Dealer rendezőjét, hogy megkeressen, nem játszanám-e el filmjében a Halál küldöttét. Én, aki túl a nyolcvanon, csoda, hogy élek…
Milyen szép ez a bolygó – mondja jelenése végén a Lénárt István által megformált „idegen” a rendezői díjjal jutalmazott filmben, és amit a kép mutat, az esti Budapest, csakugyan szép. De amit előtte s utána látunk ebben a filmben és a többi új magyar alkotásban, csúf és lehangoló. A filmgyártás nagy korszakait közvetlen közelről megélő egykori főgyártásvezető milyennek látja a mai filmművészetet?
– Virtuóznak. De más világ tükröződik benne, mint amit én kedveltem. A mai magyar filmek tudtomra adják, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul megöregedtem.
origo.hu
Tragédia Gödöllőn: iskolai bántalmazás miatt vethetett véget életének a kislány
