z élet színpadán évmilliárdok óta zajló evolúciós színjáték felvonásait, a nagy földtörténeti ciklusok váltásait csak kevés szereplő éli túl. Az élet drámája mégis folyik tovább, folytonosságát korlátozott élettartamú egyedek népességei, populációi tartják fenn, nemzedékről nemzedékre továbbadva a bennük őrzött genetikai információt. A folytonosan változó, mutációt szenvedő, szelekcióval és sodródással alkalmasabbá váló genetikai információ a fajkeletkezés (speciáció) szerteágazó folyamatai révén ismét korlátozott élettartamú evolúciós egyediségek, fajok sokaságát hozza létre. A széttagolódott örökletes információ egységeit, a fajokat szaporodási (reproduktív) izolációs tényezők választják el, s összetartozásukat jelzőrendszerek biztosítják.
A véletlenszerű kombináció elve alapján lehetséges genetikai változatoknak mindig csupán csekély töredéke jön, jöhet létre. És a létrejöttek sem jelenhetnek meg a bioszféra nagy színpadán bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségben. A biológiai sokféleségnek jól jellemezhető tér-idő mintázatai vannak. A faji diverzitásnak forró pontjai, gócterületei vannak, amelyek nagyszámú bennszülött, endemikus faj előfordulásával jellemezhetők. E gócterületekre jellemző a hosszú távú ökológiai stabilitás, amely lehetővé teszi a genetikai információ megőrződését és felhalmozódását, géncentrumok kialakulását.
A Kárpát-medence életföldrajzi képét meghatározza, hogy szinte minden oldalról hegyvidékek veszik körül, amelyek korlátozzák és megszűrik a növényzet és az állatvilág befelé irányuló terjedését, izoláló hatásuk révén viszont azt is lehetővé teszik, hogy az itt megtelepedő élőlények és közösségeik önálló evolúciós útjukat járják. Az életföldrajzi területi beosztások ezért a Kárpát-medencét általában önálló egységként kezelik. Az Európai Unió természetvédelmi programjai (élőhelyirányelv, Natura 2000 hálózat) a Kárpátokat és a medence belső területeit, valamint a pannon térséget egy-egy önálló, egymással szoros kapcsolatban álló életföldrajzi egységnek tekintik.
A medence és benne Magyarország a közép-európai lomberdőövezet és a kontinentális erdős sztyeppövezet határán fekszik, jelentős (szub-) mediterrán és atlanti hatásokkal. Az illusztrációként kivetített térképek szemléletesen mutatták, hogy a Kárpát-medencében megtörik a kelet-európai régiókra jellemző nagy léptékű övezetesség, és azt egyedi sajátosságú tájak változatossága váltja fel. A medence peremterületeire különösen jellemző az életföldrajzi színezőelemek nagy változatossága. Például az Alpokalján a kelet-alpesi (noricumi), a nyugat-balkáni (illír) és a medence belseje felől jövő (pannon) hatások találkoznak. A Dráva–Száva közén, a Dél-Dunántúl dombságain és hegyvidékein különösen erős a mediterrán és az illír hatás; a Bánát hegyeiben és az Erdélyi-szigethegységben a pannon, a kelet-mediterrán, a déli-kárpáti, a keleti-kárpáti és a kontinentális hatások összegződnek. A Gömör-Tornai-karsztvidéken a kárpáti, az északi-kontinentális (boreális) és a száraz-hegyvidéki (xeromontán) flóra- és faunaelemek találkoznak a medence dombsági-síksági részeire jellemző pannon és szubmediterrán jellegű elemekkel. Hasonló átfedések színtere a Bükk-fennsík vagy a Zempléni-hegység is, főként Tokaj-Hegyalja, ahol a pannon jelleg erős kontinentális hatásokkal párosul. Az Alföldnek is vannak nagy fajváltozatosságú peremterületei: a Dráva-sík és a Bereg-Szatmári-sík, amely a környező hegyvidékek hatásait közvetíti. A kontinentális hatások főként a medence belső, síksági területeire jellemzők. Számos ott élő faj a pontuszi sztyeppeken és erdős sztyeppeken is honos, és vannak Dél-Szibériáig és Mongóliáig húzódó elterjedésű, hidegtűrő-kontinentális fajaink is. Ez utóbbiak főként a löszpusztákra jellemzőek. A szikesek és a nyílt homoki gyepek fajai a turáni félsivatagi jellegű ürömpuszták felé mutatják a kapcsolatot.
Az úgynevezett endemizmus forró pontok – ilyen hely a Kárpát-medence is – bővelkednek bennszülött (endemikus) elemekben. A Pannonicum jellemző élőhelyein többnyire csak fiatal, negyedkori eredetű neoendemizmusokkal találkozhatunk. Ilyen például a Pilis sziklagyepeiben a dolomitlen, a Dunántúli-középhegységben a magyar gurgolya, az Aggteleki- és Szlovák-karszton a tornai vértő, szikeseinken a magyar sóballa stb. Feltehetően a negyedkor enyhébb, jégközi fázisaira vezethetők vissza azok a bennszülött népességek, amelyek legközelebbi rokonai a Balkán-félsziget magas hegységeiben honosak. Ilyen például a szurokfekete szerecsenlepke két alfaja, a balkáni szénalepke déli-kárpáti alfaja stb.
Az úgynevezett dacikus fajok Erdély hegyvidékeinek jellemző flóra- és faunaelemei. Ezek mellett vannak a Keleti- és Déli-Kárpátok magas régióira jellemző endemizmusaink is: néhány röpképtelen sáskafaj, illetve egyes szerecsenlepke-alfajok, a magas hegységi araszolólepkék számos képviselője. Több csigafaj és néhány röpképtelen egyenes szárnyú rovar (erdélyi virágszöcske, erdélyi tarsza, erdélyi avarszöcske, vöröslábú hegyisáska) is e csoportba tartozik. A fajokat elválasztó, reproduktív izolációs tényezők, illetve az egy fajhoz tartozók összetartozását biztosító jelzőrendszerek hatását Varga Zoltán a tarszafajok eltérő cirpelésével illusztrálta. Az emberi fül számára nem hallható különbségek a faji szétválás fenntartását szolgálják. Mint később mondta, a barnamedvék brummogásában nem alakult ki olyan különbség, amely a tarszák keveredését megakadályozza, ezért a más-más területekről bevándorló csoportok képviselői párosodhattak egymással.
Az utolsó eljegesedés hideg időszakait számos faj élhette túl a Kárpát-medence délnyugati peremterületein, illetve a hozzájuk szorosan csatlakozó Dinári-hegységben. Őket nevezzük e térség őslakói után illír elemeknek. Balkáni eredetű fajaink jelentős része két ágon nyomul észak felé: egyrészt az Alpok keleti peremén a Bécsi-medence irányába, illetve a Dunántúl déli-délnyugati dombságain át a Dunántúli-középhegység felé, másrészt a Vaskapu és a Bánát hegyei felől az Erdélyi-szigethegység nyugati peremén át a Nyírség déli-délkeleti része és Kárpátalja irányába.
A sztyeppi (ponto-kaszpi) fajcsoport képviselői zömmel szintén délkeleti irányból, a Vaskapu felől nyomultak be a Kárpát-medencébe. Az utóbbi csoportba tartoznak például az Erdélyi-medence reliktum jellegű sztyepplakó lepkéi (erdélyi csinosboglárka, busalepke, bagolylepke); bizonyára az utolsó eljegesedés előtt kerültek a Kárpát-medencébe, amikor a Keleti-Kárpátok alacsonyabb volt, mint ma, és nem akadályozta a kontinentális faunaelemek benyomulását. A ponto-kaszpi elterjedési típus gerincesei többnyire a Kárpát-medence belső, sík vidéki, dombsági régióira jellemzőek. Ilyen például a molnárgörény, a csíkosegér, az ürge, a hörcsög, a nyugati földikutya. A madarak közül a kerecsensólyom, a kékvércse, a kis vízicsibe.
A mediterrán fajok délről nyomulnak be a Kárpát-medencébe, gyakran itt érik el elterjedésük északi-északnyugati határát. Egy részük ma is csak ott él, ahol az éghajlati viszonyok a negyedkori hidegfázisok idején is viszonylag kedvezőbbek voltak, mások az utolsó eljegesedés elmúltával messze észak felé terjeszkedtek. Sok fajuk fordul elő a Vaskapunál, illetve a Bánságban, a Dél-Dunántúlon, a Mecsekben, a Villányi-hegységben (például a bánáti bazsarózsa, a majomkosbor, a jerikói lonc, a lónyelvű csodabogyó, az öves szkolopendra, az óriás énekeskabóca), a Kiskunságban (például a naprózsa, a báránypirosító). (Egy kérdésre válaszolva dr. Varga Zoltán kiemelte, a bánáti bazsarózsa veszélybe került zengői populációja azért különösen fontos számunkra, mert a pannon régió e bennszülött növényének itt él a legnagyobb populációja.)
A Kárpát-medence jégkorszak utáni benépesedésében a ponto-mediterrán gócterület a legjelentősebb, mivel délnyugati és délkeleti peremterületei közvetlenül összefüggtek a balkáni erdőmenedékekkel. A Vaskapu vidéke és a Bánát a leggazdagabb ponto-mediterrán flóraelemekben; számos faj, például a déli ostorfa, a magyar tulipán nem is terjed tovább onnan.
Európában bőven vannak a száraz éghajlatú (arid) hegyvidékekre jellemző, úgynevezett xeromontán fajok. Nevezetes endemizmusaink közül több faj is ilyen eredetű, például a dolomitlen, amelynek testvérfaja a görögországi magas hegységekben élő linum elegans vagy a tornai vértő, amelynek több közeli rokona él a mediterrán hegyvidékeken. A Sadler-husáng legközelebbi rokonai a nyugat- és a belső-ázsiai hegyvidékek lakói.
Az elterjedésdinamikai folyamatok jellegzetes genetikai sajátságok (markerek) alapján történő vizsgálatát nevezzük filogeográfiának. Az evolúciógenetika és a biogeográfia rohamosan fejlődő határterületei e két tudományterület eredményeinek szintéziséből táplálkoznak. Kevés adatunk volt arra, hogy a taxonómiai különbségek vagy éppen rokonságok hátterében milyen genetikai differenciálódás áll, illetve a vélelmezett rokonság valóban genetikai egyezésen alapszik-e. A filogeográfia eszköztára taxonómiai, filogenetikai és biogeográfiai kérdések újravizsgálatát teszi lehetővé.
E vizsgálatok derítették ki, hogy egyes közismert, nagy elterjedésű fajok, illetve fajcsoportok, mint például a tarajos gőte, a mocsári teknős, az erdei cickány, a keleti cickány, a nyugati és a keleti sün európai népességei több, eltérő génállományú és földrajzi eredetű népességre tagolódnak, igazolva korábbi kutatóknak a mediterrán refúgiumok másodlagos tagolódásáról felállított hipotézisét.
Bebizonyosodott az is, hogy Európa benépesedésében nagy szerepe volt számos faj kontinentális-eurázsiai populációinak is. Például a barnamedve, valamint több madár- és lepkefaj esetében sikerült megerősíteni azt a korábbi megállapításunkat, hogy sajátos európai elterjedésük csak részben vezethető vissza a korábban feltételezett keletről jövő posztglaciális bevándorlásra. E fajoknak önálló szétterjedési gócterületei voltak a mediterrán félszigetek hegyvidékein is.
A negyedkori klímaváltozások során a Kárpát-medence délkeleti-délnyugati peremterületei közvetlen kapcsolatban álltak a Balkán és az Alpok peremvidékeinek erdőrefúgiumaival, a legfiatalabb hidegfázisok idején a medence kedvezőbb éghajlatú peremein foltszerűen megmaradtak a tűlevelűek és hidegtűrő lombos fák menedékei.
Az egyenes szárnyúak és lepkék Kárpát-medencei populációiban is hasonló filogeográfiai erővonalak rajzolódnak ki. A dél- és nyugat-dunántúli populációk nyugat-balkáni (illír) refugiális kapcsolatai nemcsak egy szerecsenlepkefaj esetében igazolódtak be, hanem mindazoknál a csigáknál és röpképtelen egyenes szárnyúaknál is, amelyek nyugat-Kárpát-medencei populációi határozottan elkülönülnek a medence keleti-északkeleti peremén élőktől.
A populációs szintű vizsgálatok révén egyre szorosabbá válik a kapcsolat az evolúcióbiológia és az ökológia között is. Nemcsak azt kérdezzük, hogy egy adott helyen, illetve közösségben hányan vannak és milyen eloszlásban, hanem azt is, mit csinálnak, hogyan és miért változnak. Az is érdekel bennünket – mondta Varga Zoltán –, hogy mi az a genetikai program, amely a tűrés és az alkalmazkodás lehetőségeit behatárolja, és milyen mikroevolúciós folyamatok játszódnak le például a vetélkedés, a predáció, a tápnövény- és gazdaspecializáció, a fitofágok elleni kémiai védekezés kapcsán. Az ökológia és az evolúció nemcsak egy, mindig izgalmas új eredményekkel teli folyóirat címében van együtt, hanem tartalmában és szemléletében is ez a tudomány trendje. Az ökológiai színen zajló evolúciós színjátéknak nemcsak kódolt szövege van, hanem forgatókönyve is. Szereplői jönnek-mennek, olykor süllyesztőbe is kerülnek. Azt, hogy azelőtt milyenek voltak, merre jártak és mit csináltak: fáztak-e vagy épp melegük volt, ma már nemcsak fosszíliákat faggatva és hiányaikat merész hipotézisekkel kitöltve próbáljuk nyomon követni. A génekben őrzött információk arról is tanúskodnak, honnan jöttünk, hová megyünk, milyen utakat megtéve, kikkel érintkeztünk, keveredtünk; milyen genetikai kényszerfeltételeken, szűk réseken kellett átjutnunk. E folyamatok szempontjából a Kárpát-medence kiemelkedő fontosságú, nemzetközi érdeklődésre számot tartó fókuszterület. Kutatása és megőrzése felelősséget és feladatokat ró ránk.
A fenti szöveg a február 16-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető február 21-én (szombaton) 10.50-től a Duna tévén, február 22-én (vasárnap) 13:25-től az MTV-n, valamint 21:55-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása február 23-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www. mindentudas. hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Gulyás Gergely bepereli a 444-et
