Lengyel lelemények

Korántsem mindenkinek áll Lengyelország olyan közel a szívéhez, mint nekünk. A tengerentúlon a humortörténészek külön kategóriaként tartják számon a polák vicceket, s ez azt mutatja: a sokmilliós lengyel emigráció mindenképpen furcsának hat, kirí az angolszász miliőből. Vajon tényleg ennyire másként látják és dolgozzák fel a világot, mint a többi letelepülő amerikánus náció, vagy egyszerűen a protestáns többség idegenkedéséről van szó a katolikus kisebbséggel szemben, mint az írek esetében?
A lengyel lobbi mindenesetre kitörni látszik a szatirikus karanténból. (Bár a Grammy-díjak osztását állítólag még mindig a legjobb polkaénekessel kezdik.) Ha úgy adódik, nemcsak washingtoni nemzetbiztonsági főtanácsadót, de pápát is képesek delegálni. Meg zeneszerzőt, írót, filmrendezőt. S példát arra, hogy mit kezd egy életképes nemzet a kultúrájával, ha rájön, hogy nem bújhat a „kis nép, kis ambíció” hazug, önáltató védőlebernyege alá.
Lengyelország a történelem bizonyos szakaszaiban térképészetileg egyszerűen eltűnt, felszívódott az orosz, német (osztrák, porosz) birodalom cinkos összjátéka folytán. Megesett ez korábbi zavaros századokban, de nem is oly rég a gyalázatos Molotov–Ribbentrop-paktum eredményeképp is. Manapság viszont valóságos európai középhatalomként viselkedik: ha kell, akár a kontinens „nagyfiúival” is szembeszáll (ebben jó szövetségesre lelt a hasonló méretű és népességű Spanyolországban), csak hogy érvényesíteni tudja jogosnak vélt európai érdekeit. Igaz, ehhez megvan a kellő súlya is: noha a második világégést követően az egész országot egyszerűen nyugatra tolták (miáltal számos német lengyel állampolgár lett, számos lengyel pedig szovjet alattvaló), Lengyelhon mégsem zsugorodott össze a harmadára, mint a történeti Magyarország. Úgy tűnik, a menynyiség bizonyos esetekben mégiscsak képes átcsapni minőségbe.
A két ország között meglévő tradicionális rokonszenv (amelynek sem a „csencselő” lengyelek, sem a Szolidaritás elleni pártállami áskálódások nem tudtak igazán ártani) persze nem csupán abban merül ki, hogy magyar s lengyel „együtt harcol s issza borát”. (Feltehetően tokajit.) A közép-európai história számos ismert és kevéssé ismert szállal bogozza össze több mint ezer év óta a két nemzetet. Már Géza fejedelem második felesége, Adelaida is Siemomysl lengyel fejedelem lánya volt, míg Vitéz Boleszláv Géza fejedelem leányát, Juditot vette el. Ebből a házasságból született aztán Bezprym herceg, akiről egyes vélekedések szerint Veszprém városát elnevezték. Nagy versengés volt a pápai koronáért, s ebben Szent István lett a befutó: 1000 körül Boleszlávnak csupán diadém jutott, ám a koronát csak 1025-ben tehették a fejére. A feudális viszályok, pártütések és házasságok révén alaposan összekeveredtek az érintett uralkodóházak. A leghíresebb frigy talán az volt, amikor Szemérmes Boleszláv sandomierzi és krakkói fejedelem IV. Béla király lányát, Kingát vette feleségül. A legenda szerint 1249-ben Kinga a máramarosi sóbányában arra kérte atyját, hogy sótömböket adjon a lengyelek megsegítésére. A királylány az alku jeléül az aknába dobta a gyűrűjét, amelyet két évvel később találtak meg a lengyelországi Wieliczkában. Nem is csoda, hogy egy ekkora csoda folytán 1999-ben II. János Pál pápa a szentek sorába emelte Kingát. Van persze sikamlósabb kétoldalú kapcsolat is: Zách Klára meggyalázása – ami miatt atyja, Felícián merényletet kísérelt meg Károly Róbert ellen – állítólag a későbbi III. Kázmér lengyel királyhoz fűződik. (Nem csoda, ha Katona József a Bánk bánban maradt inkább a gaz merániaknál.) A visegrádi királytalálkozó mindenesetre a kínos affér ellenére nem esett kútba, s maradt a barátság is. Olyanynyira, hogy Nagy Lajos (lengyelül: Ludwik Wegierski) idején még perszonálunióra is lépett a két ország. (Magyar Lajos azért tette meg székhelyének Diósgyőrt, hogy közelebb legyen Krakkóhoz.)
Mohács előtt a krakkói egyetem minden hatodik diákja magyar volt, s még a mi Balassi Bálintunk szerelmi líráját sem hagyta érintetlenül a híres-neves lengyel asszonyi csáberő. De hogy valamicskét visszavegyünk a tömény erotikából: a másik nagy lengyel-magyar szent, Hedvig királylány meg Márianosztrán nevelkedett. (Nyilván merő véletlenségből őt is a lengyel pápa avatta szentté 1997-ben.) 1440-ben Ulászló révén megint perszonálunióba tömörültünk, 1576-ban pedig a lengyel nemesség Báthory István erdélyi fejedelmet választotta királlyá. (S hogy tágítsuk az uniós horizontot: még a vilniusi egyetemet is ő alapította.) Rákóczi Krakkóból meg Varsóból készítette elő visszatérését, s a szécsényi országgyűlés is lengyel mintára kiáltotta ki a rendi konföderációt.
A reformkor óta aztán se szeri, se száma a históriai kapcsolódásoknak. Bem apó az 1831-es ostrolenkai csata „véres csillaga” volt, a Magyarországra menekült lengyel felkelők javára gyűjtést szerveztek, Vörösmarty rokonszenvező versben méltatta őket. 1848 őszén lengyel légió szerveződött négyezer katonával a magyar szabadságharc oldalán. Ezt a gesztust ezerötszáz magyar viszonozta, amikor 1863-ban a lengyelek felkeltek a cár ellen, de Kossuth magyar légiója csupán ábránd maradt.
Míg a magyaroknak az első világháború után Versailles a nemzeti összeomlást, addig a lengyeleknek állami szuverenitásuk visszaszerzését jelentette. No meg a közös lengyel–magyar határ felszámolását. Ennek ellenére az 1920-as lengyel–szovjet háború idején egyedül a magyar állam ajánlott katonai segítséget Lengyelországnak, Magyarország német megszállása előtt pedig ismét menekülő lengyelek találtak nálunk menedéket. (Idősebb Antall József ténykedése lengyel ügyben ugyancsak közismertnek mondható.)
Ami azóta volt, az a jelenbe csúszó félmúlt. Egész nemzedékek járták be autóstoppal Lengyelországot, a relatív szabadság honát; ott voltunk a gót ívek alatt dübörgő dzsesszklubokban; láttuk őket sorban állni, majd képzőművészeti kiállítást rendezni a sorban állásaikról. S bizonyára nekik is megvannak rólunk az alapélményeik – nem feltétlenül csupán az, hogy hány kvarcórát sikerült ránk sózniuk a Keleti pályaudvaron. Az új s újabb lengyel lelemények előtt mindenesetre folyamatosan kalapot emelhetünk. S ki tilthatná meg, hogy mélyebb értelmet tanúsítsunk a dalocskának, ha gyerekeinknek dúdoljuk: „Kis kacsa fürdik fekete tóba’, anyjához készül Lengyelországba…”