Nyolc év után végre elkezdődött Marc Dutroux és tettestársainak pere a belgiumi kisvárosban, a luxemburgi határhoz közel fekvő Arlonban. A tény, hogy ilyen tetemes időt kellett várni a bírósági tárgyalásra, nem föltétlen válik dicséretére a közben – a vádlottak elfogását követően – megújult belga igazságszolgáltatásnak. Ne akadékoskodjunk az igazságszolgák munkájának gyorsaságán, elvégre az újjávarázsolt arloni bíróság épületében a nemzetközi sajtó kiemelt figyelmétől övezve immár két hete zajlik az „évszázad” belgiumi pere. Az igazságügy-miniszter asszony, Laurette Onkelinx kioktatta a bírókat: Belgium megítélése van a kezükben, olyan ügy, amely nyolc éve a belga társadalom mély válságára mutatott rá, már-már valóságos népfelkelést váltva ki. Persze a bírók tudatában vannak ennek, jól tudják, a per lefolyása, ítélkezésük hatással lesz Belgium nemzetközi hírnevére is. Onkelinx a sajtót képviselő közel másfél ezer újságíróhoz is intézett pár szót: nem egy valóságshow-ról tudósítanak, itt nem valami cirkuszi mutatványról kell beszámolniuk, hanem Belgiumot alapjaiban megrázó bűncselekmények pere zajlik Arlonban.
A Dutroux-ügy megítélésében a belga közvélemény, a média szakemberei, az ügyvédek, az értelmiségiek két nagy táborra oszlanak. Mint egyesek fogalmaznak, valóságos vallásháború alakult ki „hívők” és „nem hívők” között. Egyesek szerint – ők a hívők – egy előkelőségekre is kiterjedő pedofilhálózat számára rabolta el Dutroux a hat kislányt. A pletyka még az uralkodócsalád köreit is belekeverte a történetbe, nem beszélve politikai személyiségekről, ismert színészekről és bírákról. Ezzel a véleménnyel szemben áll a nem hívők álláspontja, akik szerint Dutroux magányos ragadozó, perverz pszichopata gyilkos, és nem rendelkezett semmiféle mesébe illő, felső körökből eredő kapcsolattal és védelemmel, amikor az emberrablásokat és a többi bűntettet elkövette.
A hívők és hitetlenek közötti törésvonal valószínűleg itt húzódik meg annak megítélésében is, hogy mennyire voltak eredményesek az utóbbi években a rendőrségi és igazságszolgáltatási reformok. Hogy fogalmunk legyen arról, milyen körülmények kényszerítették ki a változásokat, vissza kell mennünk majd nyolc évet az időben, amikor borzalmas rémtettei elkövetése után, egy éber polgár tanúvallomása nyomán elkapták Dutroux-t. 1996 őszén sorban derültek ki a rendőrség és csendőrség hozzá nem értésének és rivalizálásának tényei, amelyek hozzájárultak a négy lány halálához. Két hónap után elvették az ügyet attól a vizsgálóbírótól, aki jelentősen hozzájárult a felderítés előrehaladásához, mondván, túl közeli kapcsolatba került az áldozatok szüleivel. A közvéleményben ekkor már forrpontjához közeledett a harag, csak kevés kellett volna a robbanáshoz. Hát itt csak a gyilkosoknak van joguk?! Mire való az állam, amelyet mi fizetünk? Még gyermekeink minimális biztonságát sem tudja nyújtani? Az arrogáns és tehetségtelen állam csak minket, áldozatokat nem tud megvédeni. Utána pedig mondvacsinált ürügyekkel elmaszatolja az ügyek kivizsgálását. Vajon kik az igazi bűnösök? Mire való Belgium, ez a flamand és vallon közösségekre bomló képződmény? – feszegették egyesek a nemzeti identitás kérdését. Nem lenne jobb, ha az adott részek Hollandiához és Franciaországhoz csatlakoznának, Brüsszel pedig megmaradna az unió adminisztrációs székhelyének?
Emberemlékezet óta nem látott tömeg zúdult 1996. október 20-án a brüsszeli igazságügyi palota elé. A „fehér menetben” mintegy háromszázezer ember vett részt. Általánossá vált az elkeseredés, egyre többen hangoztatták, hogy a rendszer válságban van. Persze nem tört ki forradalom, de a hatalom azért értett belőle. A Dutroux-ügy ezennel államügy lett. Sorra alakultak az úgynevezett „fehér bizottságok”, amelyek civil körben keresték a megoldásokat. Az akkori miniszterelnök, Jean-Luc Dehaene és II. Albert belga király a tömegtüntetés másnapján egész sor reformintézkedést jelentett be, mégpedig határidőkhöz kötve, hogy valamiképpen csillapítani tudják az egyre erősödő népharagot. A vizsgálatoknak ezt követően – büntetés terhe mellett – a megadott határidőn belül le kellett zárulniuk, depolitizálták a bíróságokat, ugyanis addig nem a szakmai tudás, hanem párthovatartozás alapján neveztek ki bírókat, javították az ítélőszékek működési feltételeit, felállítottak egy amerikai mintájú gyermekkereső szolgálatot.
A Dutroux-ügyet elemző parlamenti vizsgálóbizottság a rendőrség és a csendőrség működését vizsgálva a kívülálló számára felfoghatatlan egymás elleni tevékenységre mutatott rá: információkat hallgattak el egymás elől, abban bízva, hogy majd övék lesz „a nagy fogás”. Inkább hagyták Dutroux-t tovább ténykedni, pedig az első két gyermek elrablását követően már volt olyan fülesük, hogy körül kellene nézni a háza táján. Ráadásul 1998 tavaszán – igaz, néhány órára – egy iratismertetést kihasználva megszökött fogságából Belgium elvben legjobban őrzött rabja, Marc Dutroux. Négy órával később megtalálták, de ez már nem segített az akkori belügy- és igazságügy-miniszteren, mindketten távoztak a kormányból. A bakik folytatódtak: 1997 végén eltűntek egy gépkocsiból a nyomozás során felhalmozott iratok.
Még ugyanebben az évben létrejött a belga nagy pártok „történelmi” megállapodása: az egész föderációban egységgé vonták össze a belbiztonsági szerveket. Létrejött a rendőrség, a csendőrség, a különböző nyomozó szervek és az önkormányzati rendőrség fúziója. Bár ezzel kiküszöbölték a rendőrök közti „háborút”, ám egyesek szerint bürokratikus mamutba sikerült életet lehelniük, amelynek cselekvési lassúsága vetekszik az elődökével. A gyakorlatban vizsgálóbírók helyett a föderáció rendőrsége koordinálja az ügyeket. A vizsgálat vezetője a nyomozókat sem választhatja ki, akikkel egy eset felderítésén dolgozik. Mások türelmesebben és nagyobb elismeréssel viszonyulnak a még ma is tartó rendőrségi reformhoz. Szerintük igenis vannak bizonyos eredményei a változtatásoknak, másrészt pedig meg kell várni, hogy az alkalmazkodni képtelen idősebb rendőrök nyugállományba vonuljanak. 1999 nyarán öngyilkos lett az üggyel megbízott ügyész.
Ugyanebben az évben bekövetkezett a politikai elitváltás is: fél évszázados hatalomgyakorlás után a kereszténydemokraták ellenzékbe szorultak, és a fiatal flamand liberális párt győzött a parlamenti választásokon. Talán még a rendőrségi reformnál is kedvezőtlenebb a közvélemény megítélése az igazságügyi változásokról. A Libre Belgique felmérése szerint a lakosság közel 70 százaléka semmilyen változást nem tapasztal az igazságszolgáltatásban, szerintük lassú, nehézkes és önhatalmú. Létrehozták a legfelső igazságszolgáltatási tanácsot, amelynek feladata a bírói rendszer feletti őrködés. A korábbiakhoz képest az áldozat nagyobb jogkörrel rendelkezik, betekinthet a vádiratba, fenntartásait hangoztathatja, ha nem ért egyet a nyomozás folyamatával. A feltételesen szabadon bocsátás intézményét is megszigorították, ám ennek az lett a következménye, hogy szem előtt tartva a börtönök zsúfoltságát, a bírók eleve kevesebb büntetést szabnak ki, ez manapság átlagosan 7,2 hónap.
A felek közötti vitában nyoma sincs fegyverszünetnek, ezt jelzi, hogy az arloni tárgyaláson több, Dutroux által meggyilkolt lány szülője nem hajlandó megjelenni. Nem várnak semmit a pertől, és így fejezik ki elégedetlenségüket a belga igazságszolgáltatással. A három–öt hónaposra tervezett eljárás költségei elérhetik a 2,6 millió eurót. A nyomozásra fordított összeg pedig meghaladja a kétmillió eurót. A ma már fiatalasszony Laetitia Delhez, aki csupán néhány napot töltött el Dutroux vermében, de ez is elég volt ahhoz, hogy egy életre megtörjön, szintén azon gondolkodott, nem megy el a perre. Szerdán végül is megjelent. Mint mondja, az elmúlt nyolc évben semmilyen jogi és pszichológiai segítséget sem kapott a magát így reklámozó belga igazságszolgáltatási rendszertől: „Megbünteti a bűnösöket, de legfőképp az áldozatokat gondozza.”
Élve eltemetve
Emlékszem arra a fiúra. Ő volt az, akit sohasem láttam nevetni vagy sírni – így emlékezik Marc Dutroux-ra egy általános iskolai tanára. Az érzelmek nélküli gyermek pedig első hallásra jó családban született 1956. november 6-án Brüsszelben: apja, Victor Dutroux és anyja, Jeannine Lauwens tanárok voltak. Pár évig Belga Kongóban tanítottak, majd a férj nőügyei miatt hazatértek, és Obaix-ban találtak munkát. Victor továbbra is csalta a feleségét, s négy gyerekével úgy bánt, mint egy diktátor. Különösen Marc volt a bögyében, róla azt állította, hogy nem az ő fia. 1971-ben a pár elvált, és a 16 esztendős Marc átvette a családfői szerepet. Anyját gyűlölte, különösen azt követően, hogy a házba hozta 17 éves szeretőjét. Marc meg akarta ölni a fiút. Ami eddig az apjának járt, most már őt illette meg. A kivételesen féltékeny és önző Marc kemény kézzel bánt két öccsével és húgával. Fiatal korában sármosan behízelgő modorával szinte mindent elért tanárainál. Egyesek szerint prostituálta magát, hogy némi pénzt keressen. Állítólag ily módon sikerült elkerülnie a hadsereget is. Húszéves koráig megpróbált dolgozni, aztán lemondott a kísérletezésekről. Első feleségétől két gyereke született, de 1983-ban elváltak, a feleség ugyanis panaszkodott, hogy veri őt, és szeretőt tart. Dutroux lopott, amit csak tudott, ebből jött össze a megélhetése. Új barátnőjével, majd később feleségével, Michelle Martinnal – aki szintén tanárnő volt – a nyolcvanas évek közepén Kelet-Európát járták. Dutroux Belgiumba csábított ifjú szlovák lányokat, és közülük nem egyet Michelle asszony szeme láttára erőszakolt meg.
1986-ban feladták, majd három esztendőre rá 13 évre ítélték el öt kiskorú lány elrablásáért és megerőszakolásáért. Ám hála a belga igazságszolgáltatás határtalan nagylelkűségének, jó magaviseletéért – az előzetesben letöltött idővel együtt hat év múlva – 1993-ban elhagyhatta a börtönt. Mindenesetre annyira megviselték a börtönévek, hogy rokkantként nyugdíjaztatta magát. Szabadulásakor egyik rabtársa értesítette a rendőrséget, hogy valamit akar kezdeni az egyik lakása alá vájt veremmel. Kezdett is: a Charleroi környékén lévő három háza közül kettő vált az elrabolt lányok cellájává.
Intelligens, nagyon csábító, de kicsit kérkedő – így jellemezte Michelle Martin egy kihallgatáson a párját, akinek három gyermeket szült. Az igaz, hogy hirtelen dühbe gurul, és ilyenkor nem tűr semmiféle korlátot, nem ismeri fel a jó és a rossz közti különbséget – folytatta a feleség.
Marc Dutroux 1995 júniusában rabolta el lakóhelyükről, Grace-Hollogne-ból a nyolcéves Julie-t és Melissát. Augusztusban következett a 17 éves An és barátnője, a 19 esztendős Eefje elrablása ostendei üdülésükről. Az első két lány eltűnéséről értesülve szeptemberben Marc anyja, Jeannine értesítette a rendőrséget, hogy szerinte valószínűleg a fia a tettes, mert a közelmúltban két serdülő lány éjszakázott az általa bérelt házban. Dutroux ügyelt rá, hogy az ország más-más részein hajtsa végre az emberrablásokat. Ezzel annak az esélyét akarta csökkenteni, hogy a rendőrség kapcsolatot találjon a különböző eltűnések közt. Ugyanez év decemberében Dutroux-t letartóztatták autólopás miatt, s a házukat ez ügyben átvizsgáló rendőrök közül egy gyermekkiáltást hallott. Kutatták, vajon honnan jöhetett a hang. Végül úgy vélték, hogy nyilván kívülről, és miután pecséttel lezárták a házat, eltávoztak. Julie és Melissa éhen halt. A rendőr, aki hallotta a gyermekek zaját, amikor megtudta, hogy hozzájárult a kicsinyek halálához, megőrült.
1996 májusában Dutroux elrabolta a 12 éves Sabine-t, aki kaini iskolájából hazafelé tartott. Végül Laetitia következett augusztus 9-én, ám ekkor akadt egy tanú: egy járókelő megjegyezte a fehér kisteherautó rendszámát, amely az emberrablóé volt. Rá négy napra letartóztatták Dutroux-t, a feleségét és egy kábítószeres barátjukat. A következő napon a barát bevallotta az utolsó két lány elrablását. Marc is megtört, és elvezette a rendőröket a lányok rejtekhelyéhez: „Kijöhettek” – kellett biztatnia őket Dutroux-nak. Azok kivonszolták magukat a két négyzetméteres lyukból, és puszival búcsúztak el Marctól. „Tökéletesen uralta őket. Megerőszakolta, kínozta, éheztette, kábítószereztette őket, ám mégis ő volt a jó fiú, ő volt a védelmezőjük, a többiek a gonoszak” – mesélte el e rettentő jelenet szemtanúja.
Két nap múlva Dutroux beismerte a másik négy lány elrablását is. Megmutatta, hova temette el őket. An és Eefje harminckilósra lesoványodott holttestét is megtalálták. Őket altatóval elkábították, és élve elföldelték csakúgy, mint Dutroux egy pedofil barátját, aki állítólag közreműködött a lányok elrablásában.
Marc Dutroux korántsem őrült, mint ahogy a bűnözés egyik „nagyja” sem volt az. Tisztában van tette következményeivel. Rajta kívül felesége, a kábítószeres barát és Michel Nihoul brüsszeli „ingatlanügynök” ül a vádlottak padján. Épp Nihoulra épül a védelem, ugyanis neki voltak kapcsolatai a brüsszeli felső körökkel. Dutroux védői ezt a „maffiaszálat” próbálják kijátszani, hogy megmentsék a szörnyeteget az életfogytiglanitól.
