Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a magyar közéletben érdemi viták folytak-e a rendszerváltozás kezdete óta eltelt tizen-egynéhány év során. Ha visszatekintünk, azt látjuk, hogy a kezdeti időkben az SZDSZ és az MDF ideológiai párviadalai uralták a sajtót, s jórészt a parlament üléseit is. A pszeudoliberális közvélemény-formálók nagy kedvvel és elánnal játszották a szellemi kiszorítósdit, amelyben a rasszizmus, az antiszemitizmus és a magyarkodás vádja volt uralkodó. Kreált ügyek tartották lázban a közvéleményt, Hanákné megkorbácsolása, a hordógate, korona-micisapka, s egyebek, amelyek közül Himalájaként emelkedett ki egy konkrét puccskísérlet, a taxisblokád. Történészek, írók, jogászok küzdöttek a politikai-eszmei porondon, verbálisan képzett és írástudó lovagok más-más színekben, más-más erkölcsi és szellemi vértezetben.
Antall Józsefnek nemcsak kormányoznia, hanem balanszíroznia is kellett, az MDF soraiban ugyanis szép számmal akadtak álkonzervatív nemzetiek, akik felvették a kesztyűt, s kifejtették sajátos nézeteiket, amelyek alkalmat adtak a politikai ellenfélnek a józan ész, a méltányosság, a korrektség jelmezében lépni fel. Teljesen tájidegen elemek is jelentkeztek ebben a küzdelemben (Szabó Albert, Potyka bácsi, a maga szkinhedjeivel), akiket a balliberális sajtó sztárolt a maga módján. De ott volt Csurka és Torgyán is kormányközelben, s jó ideig az SZDSZ írástudói számára témát adott Király B. Izabella, Zacsek Gyula és Maczó Ágnes is. Antall József három és fél éves kormányzati tevékenysége során keser-undorral volt kénytelen szembenézni azokkal a jelenségekkel, amelyekhez ugyan nem volt semmi köze, s amelyek balról-jobbról mégis rázúdultak. Ellenzéke majdnem minden esetben ideológiai vádakkal operált, amelyek mellett lehetetlen volt elsiklani, hiszen így vagy úgy, a nemzeti kérdést, a határon túl élő magyarság, a történeti egyházak sorsát, az oktatás és kultúra fontos területeit érintették. Ez a vérre menő ideológiai küzdelem okozta az MDF többszörös szakadását és eliminálódását, ez tette politikai értelemben jelentéktelenné a szabad demokratákat, s sodorta az MSZP karjaiba. Mindennek közvetett haszonélvezői a pragmatikus szocialisták voltak, akik 1994-ben elképesztő fölénynyel nyerték meg a választásokat, s tértek vissza a bukásból. Ők nem eszméért, hanem a gazdasági és politikai hatalomért küzdöttek, ez volt az ő rendszerváltozásuk.
A Fidesz-kormány gyenge parlamenti többségére támaszkodva megpróbált dűlőre és valamely egyensúlyra jutni a megosztó és lezáratlan ideológiai kérdésekben. Kísérletet tett egy új országimázs megteremtésére és egy konzervatív-nemzeti kulturális, eszmei erőközpont létrehozására, amelyben döntő szerepe lett volna egy polgári médiavilágnak. Ehhez négy év természetesen nem volt elég, különösen nem Torgyánnal és egy parlamenti (az ellenzék részéről mindig negatív összefüggésként említhető) MIÉP-pel. Orbán Viktor korántsem volt könnyebb helyzetben, mint Antall József, lényegében ugyanazokkal a kétfelé húzó hatásokkal és erőkkel küszködött, továbbá a választások során egy agresszívvé és gátlástalanná vált MSZP-vel.
Mindebből még korántsem lehet hasznos tanulságokat levonni. Az egészében nézve jól kormányzó Fidesz nem tudott győzni, s a teljességében hazug, tehetetlen Medgyessy-éra követte. S most ismét itt van a kitörési pontokat kereső polgári oldal nyakán a pragmatikus ideológia, amelynek lényege a népbarátság. Érzésem szerint ez az az időszak, amikor a jobboldalnak – természetesen nem végleg – feledni kell ideológiai szempontjait, nem érdemes az ellenfél által kreált vitákba bonyolódni, bornírt ötletekkel hadakozni. Ez a tények ideje. Csakis a tények idézhetik elő a szocialisták hosszabb időre szóló vereségét.
Hogy az egyébként katasztrofális valóságról meddig lehet a figyelmet esztelen ötletekkel elterelni, én nem tudom…