Három diófa

Hetek óta készülök már Ábrahámhegyre, csak épp a bolondos kora tavaszi időjárás mindig keresztülhúzza a számításaimat. Hol a visszasettenkedő hajnali fagyok, hol a szakadó eső riaszt vissza. Volna pedig tennivalóm épp elég. A kertet, amely egy korábbi tölgyerdő helyén húzódik, s a közelmúltban elhunyt apósom a fákból egy kisebb erdőre valót megkímélt, ilyenkor ellepi az avar. A maradék vadon mellett egy faház meg néhány gyümölcsfa árválkodik. Talán pontosabb volna úgy fogalmaznom: hajdani gyümölcsfa, hiszen az őszibarack, a borízű alma, a szilva meg az öreg meggy is belerokkant a múló időbe. Ezeket bizony ki kellene vágnom, ami – az avarsöpréssel egyetemben – többnapos munka. Csak a nyári körte meg a cseresznye élte túl a köves talaj viszontagságait meg a hegytetőről gyakorta lecsapó, csípős szelet.

Legutóbb november elején jártam itt barátommal, aki gödi kertjéből két diófacsemetével ajándékozott meg. Fiam kocsijának tetején kellett kibírniuk a lombjuk vesztett fáknak a közel kétszáz kilométeres utazást. A véletlen úgy hozta, épp halottak napja volt, így aztán mire sikerült a két facsemetét elültetnünk, meg a közben talált harmadikat is, a közeli temetőben kigyúltak a gyertyák százai, s ha elbámultunk a Badacsony irányába, ott is úgy ragyogott a tomaji temető, mintha forró láva csurogna lefelé a régóta alvó vulkán oldalában.

A kert talajában a vörös permi homokkövek meg a közeli Badacsony hajdani kitöréseire emlékeztető vulkáni horzsakövek elegyülnek, ezért nem gyerekjáték itt diófacsemetéknek gödröt ásni. El is határoztuk – miután a kövektől sikerült a talajt jól-rosszul megtisztítani –, hozunk a közeli erdőből néhány talicska fekete erdei földet. A harmadik diófa ezeknek a sziszifuszi talicskázásoknak volt köszönhető. Ott állt az erdő szélén, mintha csak bennünket várt volna. Néhány aranyszín levél is lengett rajta. Mire a helyére került, és az erdőből talicskázott fekete földdel sikerült némiképp feldúsítanunk a reményteli három diófa talaját, nekieredt a csípős szél, lecsapódott az alkonyat, és vonuló vadludak gágogása ért hozzánk a magasból.

Télen, amikor néha szakadt a hó, és igencsak sarkvidéki éjszakák látogattak bennünket, néha eszembe jutottak a diófák. Bírták-e a zimankót? Talán a rájuk keringélő tengernyi tölgylevél segített túlélniük a fagyos hajnalokat.

Mire ez a kis írás húsvétra megjelenik, remélem, ott tüsténkedem már a kertben, amelyet barátom, aki maga is szívesen eltölt itt nyaranta néhány napot, úgy emleget: a maradandóság szigete. Mert körülöttünk modern nyaralók húzódnak, nyírott sövényekkel, angol pázsittal. Itt viszont igyekszünk megőrizni az egyensúlyt a maradék tölgyerdő meg a gyümölcsös közt.

A sövény tövében pirosló hunyor virít, a borostyán lepte fák alatt megterem a róka- meg az őzlábgomba. Szarvasbogarak róják az öreg tölgyek kérgét. A házikó teteje alatt nyestpár fészkel – éjszaka néha nagy ribilliót csapnak a tetőn. Tehetik. Úgy vagyunk velük, mint turista az őslakókkal. Mi csak néha kukkantunk be ide, ahol ők, sárgarigók és sünök, fülemülék, párducpöttyös meztelencsigák, zöld gyíkok meg gyepi békák háborítatlanul élik a maguk életét. Nem szólva a denevérekről, amelyek alkonyatkor körbe-körbe szállnak a kis tisztás felett, és gyanakodva figyelnek bennünket, akik sehogy sem illünk bele a cserjék meg a tölgylombok kuszaságába.