Ki marad a családban?

Nézem a reklámot, amelyből kiderül, hogy Pistike vagy Lacika azért nem vetkőzik le tornaórán, mert gonosz apukája tartósan kékre-zöldre veri. Ezt a reklámot a közeljövőben egész sorozat követi majd. Szöszi kislányok számolnak be nyúlkálós apukájukról, kisírt szemű asszonyok mutogatják, hol nyomta el brutális férjük a csikket rajtuk. Amióta az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal megalakult, Magyarországon a család lett az egyes számú veszélyforrás. Olyan adatokkal bombázzák a közvéleményt, amelyek hitelessége legalábbis homályba vész. Az egyik fél elbeszéléséből értesülünk arról, hogy mekkora barom a másik fél. Nincs ember, akit ne indítanának meg a médiában látottak és hallottak. Utcára télvíz idején kizavart nők, ittas férfiemberek látványos garázdálkodása, segítőkész nőszállások aktivistáitól elhangzó hajmeresztő történetek. Bár kissé belezavar ezek őszinteségébe, hogy a Való Világban folyamatosan sztárolnak egy ocsmány nőverőt.
Ilyen esetekről eddig másodosztályú hollywoodi filmekből értesültem, ahol a családfő iszákos, az asszony elnyomott mártír, aki némán tűri az ütlegeket, a kisgyerek pedig harmincéves korában vallja be a pszichiáterének óránként százötven dollárért, hogy az éjszaka leple alatt fogdosta az apja, két asszonyverés szünetében.
Hogy ebben sem maradjunk le Amerikától, most készülnek elfogadni azt a törvényt, amely az egyik fél távoltartását szentesíti. Azt, hogy ez miképpen néz ki a gyakorlatban, még nem tudni, de erős a gyanúm, olyan fegyvert adnak a nők kezébe, amellyel igen csúnyán visszaélhetnek. Csak eszembe jut hirtelen egy megtörtént válóperi eset. Adva van két szomszédasszony, akik egy délelőtti likőrözés közben kifőzték, hogy miként rendezzék ki férjeiket az életükből. Kölcsönösen tanúskodtak egymás válóperén: úgy verte őket a férjük, hogy áthallatszott a szomszédba a jajgatásuk. Mindketten megkapták a lakást, a férjek távoztak. A verésből egy szó sem volt igaz. Ha az Országgyűlés elfogadja a távoltartási törvényt, úgy még egy oszlopot rántanak ki a családok amúgy sem stabil építményéből. Unom a férjemet? Nem akarok főzni? Nem érdekelnek a munkahelyi problémái? Nyűg a szexuális élet? Néhány feljelentés, és mehet a pasi Isten hírével. Először csak három napra, aztán egy hétre, hónapra, és ha nem tetszik, elválunk, fel is út, le is út, a lakás úgyis az asszonyé és a gyerekeké marad.
Mellesleg, ha a férjet kötelezik a távoltartásra, hová távozik? A mamájához? A híd alá? Albérletbe? Hajléktalanszállóra? Csupa olyan kérdés, amire Lévai miniszter sem tudja a választ. Arra sem tud érdemben felelni, miből gondolja, hogy a magyar családokban kizárólag a férfiak az erőszakos és agresszív személyek? Tekintélyes számú nő viselkedik zsarnoki módon, és bánik szeretetlenül a férjével és gyerekeivel. A csecsemőgyilkosságok elkövetői mind-mind a gyenge nők. Akik ebben igen találékonynak bizonyulnak.
Érteni vélem a törekvést. Belenyúlni, beleavatkozni az emberek legintimebb dolgaiba, jogosítványt adni a hatalomnak, hogy ellenőrizze a magánszférádat, büntessen vagy jutalmazzon, mindezt hangsúlyozottan a te érdekedben. Teszi ezt akkor, amikor állandóan az egyén méltóságáról, a magánszféra szent és sérthetetlen voltáról, a személyiség jogainak tiszteletben tartásáról kotkodácsol. Ezt ugyanis nehéz másképp értelmezni. A tanárt megverhetik az iskolában, a gyerekeket meglophatják a nyílt utcán, a falusiakat bandák tarthatják rettegésben. Érdektelen. Az érdekes a családon belüli erőszak. Ami, ha nincs, akkor ki kell provokálni, ha van, akkor fel kell nagyítani, országos problémává duzzasztani. Nem olyan nehéz, mert ma igen könnyű a nőket harcba szólítani a férfiak ellen. És amíg ezek egymást ölik, mondja a hatalom a kezét dörzsölgetve, addig sem foglalkoznak mással.