Szokásosan zajló délelőtt. Csak néhány pillanat; kis idő, amelyben minden olyan mellékesnek tűnik: honnan jössz, merre tartasz; mellékes, hogy merre az anyád, miért iszik az apád; mellékes, hogy fotózol, zongorázol, futballozol, vagy elefántot rajzolsz a faladra; mellékes, hogy sértődött vagy, hogy megsértenek; mellékes, hogy fáj, szúr, vérzik valami belül, ahol senki sem látja, s nem is akarja, mert minden, de minden mellékes. Az emberlét sodródó falevél. Zöldellhet, de leszakíthatják idejekorán, üde zöld kamaszkorban; falevél, amely elszáradhat, meggyúlhat akár, ha veszni hagyják. Ha nem hagyják veszni, akkor is.
Gus van Sant iskolájában ugyanazokat a pillanatokat látjuk a folyosón összefutó diákok szemszögéből: kinek öröm, kinek unalom, kinek nyűg, kinek fájdalom. Van, akinek a bosszú ideje. Időben észrevehették volna őt, akár az elefántot a porcelánboltban, ám az iskolában minden mellékes.
Csend van, mert vihar előtt szinte elnémul a világ. Zajfoszlányok, elröppenő, súlytalan dialógusok. És a megszokott hosszú snittek, akár a Gerry sivatagjában tévelygő kamaszoknál; diákokat követő kamera, ellesett mozdulatok, meghallott szavak. Valaki Beethovent próbál; a Mondscheint és a Für Elise-t. És ólomként nehezedik ránk minden újabb akkord. Mert aki a zongorán játszik, nemsokára másodmagával, feketébe öltözve sétál be az iskola sokat koptatott folyosójára. Lefűrészelt csövű sörétes puskákkal, félautomata pisztolyokkal, kilencmilliméteresekkel.
Gus van Sant belenyúlt. Megbolygatta, meg merte, megcsinálta. Az Egyesült Államokat öt éve sokkolja a littletoni Columbine gimnáziumban történt érthetetlen vérfürdő: 1999. április 20-án két jó szorgalmú tanuló házi készítésű bombákkal, legálisan vásárolt lőfegyverekkel tizenkét diáktársát és egy tanárát mészárolta le néhány perc alatt. Michael Moore tavaly Kóla, puska, sültkrumpli címmel látványos dokumentumfilmet is forgatott a mészárlás következményeiről; Gus van Sant filmje azonban fényévnyire esik a hatásvadászattól. Az Elefánt az erőszak egyszerű döbbenete. Visszafogott, finom képsorok a borzadályról. Az Elefánt megfigyel: révetegen, odaadóan, távolságtartóan. A film tiszta, monoton, halk, mégis őrjítő sikolyként hat: látjuk, amit az iskolai diákok, alkalmazottak és tanárok átélnek, amit nem kerülhetnek el. Az iskolai folyosók bezárulnak, így harsány lesz minden korábban meghallott szó, minden ellesett gesztus. Néha felhők szaladnak az égen, csak hogy érezzük: elsuhan felettünk a Sors. Gus van Sant életműve, úgy tűnik, felkiáltójel; parancsolat: figyelj oda, szülő: mi zajlik a fiadban!
Vérfürdő a gimnáziumban. Kongó folyosók, rettenet és rettenet. Szól a Mondschein, ec, pec, kimehetsz, mondja a fiú a fegyverrel, és az utolsó áldozatnak szánt kamaszpár reszket előtte. Snitt, sötétség. Nem kell több dörrenés.
Végfőcím. És csend.
Riadalmad vidd haza.
(Elefánt, amerikai filmdráma, 2003., 81 perc. Írta és rendezte: Gus van Sant. Forgalmazza: a Budapest Film.)
Húsz nap alatt
Gus van Sant 1953-ban született Kentucky államban. Főiskolai design szakot végzett, karrierje kezdetén reklámfilmeket forgatott. Portlandben, Oregon államban él, fest, fotózik, zenél és ír: Pink című szatirikus regényét 1997-ben adták ki. Videoklipeket forgat David Bowie, Elton John, a Red Hot Chili Peppers számára. Karrierjét a fiatalok iránti érdeklődés fémjelzi (Otthonom Idaho, Majd megdöglik érte, Good will hunting, Gerry), a 2002 novemberében, húsz nap alatt leforgatott Elefánt az amerikai gimnáziumok hétköznapjaira koncentrál, és emléket állít a littletoni diákmészárlásnak. A film címét Gus van Sant a brit Alan Clarke azonos című filmjétől kölcsönözte. Az Elefánt a 2003-as Cannes-i filmszemle Arany Pálmáját és a legjobb rendezőnek járó díjat is elnyerte.
