Egészségügyi fagyöngy

A kórház-privatizációnak a Medgyessy-kormány tolvajnyelvén egészségügyi reform lett a neve – fogalmaznak az ellenzéki szakpolitikusok, ám félő, hogy a kampányidőszakban végzetesen leszállított színvonalú politikai kommunikáció közegében ebből az átlagos választópolgár egy árva kukkot nem ért. Hiába, hozzászoktatták már a demagóg kampányfilmekben alkalmazott pénzes bőrönd látványához. Ha hihetnénk e népbutító kreatívoknak, abszolút nem is létezne fehérgalléros bűnözés, amely banki és egyéb pénzügyi tranzakciókkal mozgat bizonytalan eredetű összegeket – kizárólag úgy lehetne közpénzt elmagánosítani, mint Kulcsár Attila és befolyásos kormánypárti barátai tették: készpénzben, táskában vagy nejlonszatyorban, Gyuszi taxis áldásos közreműködésével. Pedig tudomásul kellene vennie mindenkinek: a rendszerváltozás óta alighanem a legnagyobb közpénzherdálási hadművelet előkészítő stádiumába érkeztünk. A hadművelet fedőneve: egészségügyi ellátási reform.
Azt már eddig is lehetett látni, hogy az egészségbiztosítási büdzsé a legnagyobb költségvetési alrendszer, amely elképesztő összegeket mozgósít: ha elegendően zavaros viszonyok uralkodnak, innét lehet kifolyatni a legtöbbet. Márpedig a magyar egészségügy viszonyai felettébb zavarosak. Tisztulásra tehát alighanem szükség van, ám amit a kormányzat reformnak nevez, az egyszerűen lufi. (Pontosabban: terep-előkészítés e vonzó büdzsé külső megcsapolásához.) Az erkölcsi és értékválság nem tagadható, radikális reformkényszer azonban a közhiedelem ellenére nincsen. Az alapvető problémák ugyanis nem anyagi, hanem szakmaetikai természetűek. Nem véletlen, hogy a kormányzati asszisztenciával felturbósított hálapénzügy csalárd módon épp az etika és a finanszírozás témakörét mosta össze: a testületileg kriminalizált orvostársadalom aggályait könnyebb lesöpörni. (A kormányfő a forráskivonásra belső körökben állítólag a kiéheztetés szót használta.)
Hogy értsük, valójában miről is van szó, vissza kell mennünk a kilencvenes évek elejére, amikor az Antall-kormány lerakta a mai társadalombiztosítási rendszer alapjait. Utólag megállapítható: naivan és jóhiszeműen, az ország többségének akaratával megegyezően cselekedett, ám a szélsőséges piachívők nem nyugodtak bele az átmeneti vereségbe, ott volt a szemük előtt ez a hatalmas költségvetésű alrendszer, mégsem férhettek hozzá. Az állami felelősségvállaláson, nemzeti kockázatközösségen nyugvó, szolidáris és szükségletalapú szisztéma lényegében követte a klasszikus bismarcki alapelveket, ám a korabeli komor gazdasági helyzetben nem bizonyíthatta életképességét: sokan a konkrét csőd közeli szituációt is magának a rendszernek tulajdonították. A piacpárti kritikusok két okból támadták a szisztémát. Politikai alapon, hiszen felismerték, hogy ha az önálló intézményrendszer kiépül és leszakad a nagy állami költségvetésről, az leszűkíti a mindenkori kormányzat mozgásterét a pénzek átcsoportosításában. (E technikával aztán először a Horn-kormány élt tudatosan.) Ennek az önállósodási veszélynek aztán a tb-önkormányzati választás vette az elejét: a baloldal szakszervezeti mezbe bújtatva egyszerűen politikailag megszállta az egészségügyet. A másik támadási frontot kifejezetten a vadliberálisok nyitották: azt a soha nem bizonyított elvet hangoztatva, hogy a legrosszabb magántulajdonos is jobb, mint a legjobb állam. (Nem nehéz e demagógia mögött felismerni a Lukács György-i iskolát.) Az egészségügyi verseny a gyakorlatba persze nem ültethető át anélkül, hogy a szférát kontroll nélkül ki ne szolgáltatnánk a nemzetközi tőkének. Ha a nagy külföldi alapok nem látnak többé fantáziát a magyar egészségügyben, bármikor sorsára hagyhatják. Akkor majd konszolidálhat a magyar állam (ha tud), miként a bankokkal tette. Mert ez egy olyan állam lesz, aminek csupán kötelességei vannak, jogai semmiképpen.
Tény persze, hogy az eredetileg elképzelt intézményrendszer ideája időközben kifizető pénztárrá silányult. Ez tetszik a tőkének. A járulékot fizető állampolgár azonban egyszerűen nem tudja, mennyi pénz jött össze, mihez kezdenek a befizetéseivel, s egyáltalán, mibe kerül valójában az a szolgáltatás, amit alkalomadtán igénybe vesz. Nem beszélünk arról sem, hogy a mindenféle politikai engedmények és kivételezések eredményeképpen három és fél millió ember fizeti tízmilliónak az ellátását. Jól van ez így? Megvalósul a közteherviselés elve?
A Medgyessy-kormány áttörésre szánta el magát. Szavakban megoldást ígér, a valóságban terve a katasztrófát, az úgy-ahogy még működő rendszer totális összeomlását vetíti előre. Az egészségügyi ellátórendszer beizzította ugyan a védelmi reflexeit, ám a reformnak nevezett hadművelet kísérletet sem tesz a nagyobb átláthatóságra, a nyitottabb kommunikációra. Félő, hogy a pénz ezután is éppúgy elfolyik majd, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy ezentúl kikerül a rendszerből. A Radnai György nevével fémjelzett, Medgyessy Péter és Draskovics Tibor által is elszántan támogatott ellátásszervezési reform ugyanis olyan szisztémát vezetne be, amire az egész világon nincsen precedens. Beiktat a beteg és az egészségügy közé egy új szereplőt, ami leveszi a sápot, s cserébe megszervezi a járulékfizető ellátását, noha erre senki sem kérte. Hasonlít az ötlet az uniós pályázatok ügyének megoldásához. Éveken át koptattuk a tollat, hogy figyelmeztessünk rá: a magyar gazdák és vállalkozók felkészületlenek a csatlakozásra – ha nem tanítják meg őket pályázni, az ország nem jut hozzá a neki járó brüsszeli pénzekhez. Nos, nem tanították meg őket pályázni. Mivel kifutottunk az időből, nyilván előáll majd egy pályázatíró szféra, amely éppúgy leveszi a támogatásokból a maga százalékát, mint az egészségügyi ellátásszervezők. Úgy élősködnek a rendszeren, mint a fagyöngy. S ha klientúrajelleget öltenek, akkor mindenki jól jár, beleértve a csókosait helyzetbe hozó pártok pénztárosait is – kivéve persze a gazdákat, a vállalkozókat és a betegeket. No meg a magyar gazdaságot, ami még inkább versenyhátrányba kerül az uniós piacon.
Az adatvédelmi aggály már csak hab a tortán: olyan vállalkozások (főként bankok és biztosítók) kezelnék legbensőségesebb egészségügyi adatainkat, akiket nem köt sem a hivatali, sem a hippokratészi eskü. Majd csak azt tapasztaljuk, hogy aki beteg, azzal nem kötnek biztosítást, nem adnak neki hitelt. Elég lesz egy kattintás, hogy kiszűrjék a nem elég jó (nem elég egészséges) adóst. Az új törvényhez az összes többit hozzá akarja igazítani a kormány, beleértve az adatvédelmit is. Az egészségügyi salátatörvénybe egy hónapja már bele is csempészték – akkor még felsültek vele. Nem izgatja őket, hogy a személyes adatok fokozott védelme európai vívmány – ha úgy áll érdekükben, az adatainkat is piacosítják.
Az álreform következményei beláthatatlanok. Látszólag csak a több biztosítós rendszert készíti elő, valójában viszont a többsebességes társadalmat. Ha bevezetik, valóban két részre szakad az ország – a biztosítók ugyanis üzleti alapon kiszelektálják azokat, akiknek az egészségügyi ellátásuk olcsóbb. Az egészségügyi rendszer pedig nemhogy olcsóbbá válna, de megdrágul: miközben ugyanis érintetlenül marad a régi szisztéma, ráépít egy újat, ami igen sokba kerül. (Táplálni kell a fagyöngyöt.) Amerikai szakértők korábban a rendszer finomhangolása mellett foglaltak állást – ez nem az. Komoly változás kell, de nem radikális. Az alapkérdés az: a világon először törvénybe iktatjuk-e a szociáldarwinizmust?