Négyökrös szekéren

A mai fiatalok már nem is reménykedhetnek abban, hogy látnak valaha négyökrös fogatot. Kétökröset is aligha. Ma már nem igavonó erő a mezőgazdaságban az ökör, lovakat is elég ritkán látunk, helyettük gépek végzik a nehéz munkát. A költők által oly gyakran megénekelt ökrös szekér már csak a régi festményeken látható. Én még találkoztam ilyen szekérrel, nem is akárhol, hanem Újvidéken, gimnazista koromban.
A Búza tér felől érkezett a szekér, négy villás szarvú fehér ökör húzta lusta fejhimbálással. Amint rákanyarodtak a Zmaj Jovan utcára, a villamosnak fékeznie kellett. A járókelők megálltak egy percre, úgy nézték a csodálatos látványt.
Az ökrös fogat végül a gimnázium hátsó bejáratánál állt meg. Egy borzas hajú legényke ugrott le a deszkaülésről. Ismertem jól, mert velem járt egy osztályba. A kis Bakos Jóska.
Szeptember eleje volt, a beiratkozás utolsó napja, sütött a nap, az asztalokat kihordták az udvarra, amely tele volt a beiratkozók zsivajgásával. Tanárok is voltak ott szép számban. Még az igazgató is az udvaron járkált, a szakállas Mirkó. Néhányan a labdát rúgták. S ekkor érkezett a vasrácsos kapu elé a négyökrös szekér. Hirtelen csend támadt, minden szempár a kis Bakost követte, aki az előző évi bizonyítványát lobogtatva érkezett az asztalokhoz. Beiratkozni.
Úgy ült a csend az iskolaudvar fölött, mint egy nagy-nagy felhő. Mindenki az ökrös fogatot nézte, amelynek ülésére felkapaszkodott egy bajszos parasztember, csettintett az ostorával, és az ökrök továbbvonultak. A halpiac felé lejtett az út, ott tűntek el. A sarkon balra fordultak, majd rátértek a Kiszácsi útra.
Az ember szíve olyan, akár egy nagy-nagy lomtár. Mindenfélét belegyömöszöl és őrizget. És amikor este egyedül marad, és behunyja a szemét, elővarázsolja emlékeit. Ki egy sziklás tengerpartot, ki egy távoli hegygerincet. Vagy talán a norvég fjordok felejthetetlen látványát, ahol valaha járt egyszer.
Az én emlékeim közül leggyakrabban ez a négyökrös fogat ballagott elő a múltból. Még mindig magam előtt látom az ökrök ütemes fejbólintását. És a kis Bakos kipirult arcát. A második B-be iratkozott be, egy padba kerültünk, többször elmesélte nekem annak a napnak a történetét. A nagybátyja egy cseneji gazdánál dolgozott, aki beküldte az újvidéki malomba aznap az őrölnivalóval. A Búza téren találkozott a kis Bakossal, aki tréfásan megkérdezte tőle: Nem vinné el az iskoláig? Elvitte. Aztán hazaterelte az ökröket, nem is sejtve, hogy ezzel beleavatkozott a kisfiú életébe, sorsába.
„Te vagy az a fiú, aki ökrös szekérrel érkezett a beiratkozásra?” – kérdezték tőle még évek múltán is. Ilyenkor lehajtotta a fejét és hümmögött. Mirkó igazgató is megjegyezte magának, amikor ellátogatott néha az osztályórákra, mindig megállt Bakos mellett, s ráhunyorgott. A kis Bakos híres emberré vált, s ez a hírnév egészen az érettségiig elkísérte. Bearanyozta.
Gyakran mondogattuk kuncogva egymás között: „Hát még ha hatökrös szekér lett volna?!” De olyan csodát nem láttam akkoriban a Bácskában. Méltán neveztük hát el a kis Bakossal azt a régi szekeret az élet szekerének. Láthatatlanul járt előtte, és a kulcsra zárt ajtókat is kinyitotta. Egy ideig minden sikerült neki, az érettségi után jogra iratkozott, s már jól menő ügyvédi irodája volt, amikor elhagyta a szerencséje. A négyökrös fogat legendájában az élet szekeréből a halál szekere vált. Mintha csak most értettem volna meg azt a szekér láttára támadt csendet ott az iskolaudvaron. A halál csendje! A végzet!
A kis Bakost, az ügyvéd urat is beterelték a falusi templom udvarára negyvennégyben a visszatérő partizánok Temerínben. És egy cseneji ember felismerte. „Hej, te ott, nem te vagy az, aki egyszer négyökrös szekéren…?” Intett. Kiragadták a tömegből, és azokkal együtt, akik magyar zászlót lengettek, vagy verset szavaltak valaha március 15-én, kihajtották a temetőbe, a tömegsírhoz. A Himnuszt énekelte. És talán arra a régi szekérre gondolt az ökrökkel. De nem tudott már visszakapaszkodni rá, akkoriban gyalog hajtották az áldozatokat a tömegsírhoz, a temetőbe. Délvidéki magyar sors várt rá is.