A megtalált szerep

Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója mennydörögte 1938 őszén: ki vagy te, hogy csak úgy tönkreteszed az előadást? – Különös színésznő ez a Tolnay Klári – írta 1942-ben a Film, Színház, Irodalom –, nem fogyókúrázik, nem intrikál, nem nyilatkozik, nem ír, nem sportol, nem pletykázik, nem pletykáznak róla. Hogyan él egy ilyen csendes sztár? Ez az édesen mosolygó, napsugaras arc Tolnay Klári arca; s az elszántan gyűlölő, kegyetlen tekintet, a színházi társalgóban látott arc intelligens, civil finomsága szintén az övé – írta 1943-ban kritikusa, midőn a Vígszínház felújította a Hat szerep keres egy szerzőt című darabot. A hatvanas években Vámos László rivallt rá A vágy villamosa főpróbáján: Tudod, ki vagy te? Ha nem tudnád, Tolnay Klári vagy!
A nő addig szép, míg szeretik. A bölcs mondás, amely Móra Ferencet dicséri, Tolnay Klárira különösen érvényes. A magyar színművészet nagyasszonya haláláig szép volt, mert mindvégig szerették. Becsülték a színpadon és a színpadon kívül is. Mosolya, amely elűzte az ördögöt is, jó táborszervező volt a színi világban. Tolnay Klári mindig és mindenkor szép volt. Akkor is, amikor Blanche alakját magára öltve rúttá torzult az arca, és akkor is, amikor Ibsen Nórájában csengettyűs dobot pergetve eszeveszett tarantellát táncolt, vagy akkor, amikor a Francia szobalányban a kétségbeesés csúf griberlit rajzolt arcocskájára. Tolnay Klári a múlt század ötvenes éveiben sematikus színművek tucatfiguráiból is kicsalta az emberit; hívogatása egy-egy mohorai iparos, parasztember, vasúti bakter ajkán termett még a gyermeki idők hajnalán. Minden lényeges és lényegtelen, ami valaha történt vele, színpadi szerepeiben öltött testet, formált magának egy-egy új, néha teljesen szokatlan arcot.
Tolnay halomra döntött sok-sok kritikusi közhelyet, amelyet csak szószedetbe rendeztek az emberi arc természetéről. Maupassant írta egykor: a fiatal arc kedves, de mindig hétköznapi. Örömest emlékeztetnék a Meseautó Sárijára, arra a szolid banktisztviselőnőre, akinek arcán – éppen a nagyszerű Tolnay Klári jóvoltából –, „a kedves arc” mögött felsejlett a jövő, a színészi érettség, a csábító asszonyiság.
A színművek, a játékfilmek, a tévéjátékok statisztikailag számon tartott Tolnay-szerepei meghaladják minden idők művészi teljesítményeit. Előhívni egy-egy Tolnay Klári-arcot úgyszólván gyerekjáték. Sikerrel kecsegtet minden emlék, mert a színésznőnek nem voltak manírjai, amelyek összemosnák figuráit és alakításait. Arcának jelábécéje rejtélyekkel, titkokkal volt terhelt mindig is: a nézőnek akadt némi dolga a bogozgatásban. Tudjuk, művészetének ez volt a lényege. Arra is emlékezhetünk, hogy a színművészeti képzőkben megtanulható klisék, kimódolt mozdulatok, műmosolyok nem fokozhatták le azt a természetességet, amelyet az otthon, Mohora kedves tája hagyományozott rá. Márai Sándor tüneménynek, a század tüneményének nevezte Tolnay Kárit. Ennél több aligha mondható róla…
Mégis: ki volt Tolnay Klári?
„Mohorán színházról nemigen hallott a nép. Elvétve felütötte sátrát egy-egy vándorcirkusz vagy mutatványos. Más semmi. Egyszer bárányhimlővel ágynak estem. Anyám kényeztetett, babusgatott. Még a Színházi Élet néhány számát is a kezembe adta, ami nagy szó volt, mert alig múltam tízéves. A képes magazinban új világot fedeztem fel. Az egyik képen például színésznő ült a tükör előtt, combközépig felhúzott szoknyában… keresztbe tett lábakkal, gyönyörű bokákkal, formás combokkal, és a tükörben festette magát. Az volt a kép alá írva: »Szépség, tökély, harmónia. Mindent a közönségért.« E varázsszavakat pontosan nem is értettem, a női kitárulkozás mikéntjét is csak későbbi eszemmel dolgoztam fel. Gyermeki fejjel inkább a szépségre figyeltem meg a kacér öltözködésre, mert ez számomra új volt. Az is elgondolkodtatott, hogy milyen nagy úr lehet az a bizonyos közönség… Ez volt az első találkozásom a színészettel…”
„Máter Mohács parasztlányból lett apáca. Ő volt a mama köztünk. Ez az okos, tapintatos tanítóapáca kitüntetett figyelmével. Már az első évben eldöntöttem, hogy apáca leszek. Máter Moháccsal a kertben sétálgattunk, amikor felfedtem szándékomat, de mindjárt hozzá is tettem: – Nem olyan apáca szeretnék lenni, aki csak úgy térdepel, imádkozik meg bezárkózik. – Hát milyen? – Tevékeny apáca. Gyógyító valamilyen lepratelepen vagy tanítóapáca a négerek között Afrikában. – Nem leszel te apáca… nem leszel te apáca… – Miért? Talán rossz vagyok? – Nem, benned mocorog valami… Nem, nem maradsz te apáca.”
Müller Péter író, Tolnay Klári csodálója az apácaságról ezt írta: „Léleklátó volt az az apáca, aki azt tanácsolta a fiatal novíciának, menjen ki a világba, s legyen színésznő. Talán nem is tehetségét, de lelkének izzó és gyötrelmes feszültségét látta meg, amellyel egy kolostor falai között megőrülhetett volna.”
Tolnay Klári szülei – különösen édesapja – hevesen ellenezték a komédiáspályát. Bókay János író, a család rokona Protekció című karcolatában ironikusan ábrázolta e viszályt.
A színigazgató íróasztal mögött ül.
Papa (félénken): Igazgató úr?
Színigazgató (türelmetlenül): Milyen ügyben, kérem?
Papa: A lányomat szeretném protezsálni.
Színigazgató: Színésznőnek?
Papa: Színésznőnek… Vidékről jöttem, egyedül csak azért, hogy az igazgató úrral beszéljek… Indul vissza a vonatom… A kislányomat szeretném igazgató úr pártfogásába ajánlani. A mi drága kis Rózsikánkat…
Színigazgató: Hol tart a lánya?
Papa: Színitanodába szeretne járni…
Színigazgató: Azt akarja, hogy meghallgassam?
Papa: Igen, erre kérem. Egyedül az igazgató úr véleményében bízunk… a feleségem és én… meg ő is szegényke…
Színigazgató (idegesen): Kérem, ez a leghíresebb színház. Hosszú út vezet idáig, sok munka, tanulás, siker… és rendkívüli tehetség…
Papa: Tudom… Tetszik tudni, szegény emberek vagyunk… tanító vagyok vidéken… Kell a pénz, alig győzzük már…
Színigazgató: Kérem, a színészpálya a legnehezebb a világon. Évek múlnak, amíg a lánya valami kis pénzt keres…
Papa (könyörgőn): Tessék kérem őt meghallgatni…
Színigazgató: Játszott már valahol?
Papa: Soha, sehol…
Színigazgató: Tehetséges?
Papa: Tehetségtelen, mint a bűn… Azt kérem az igazgató úrtól: tessék szegénykét pártfogásba venni, kicsit protezsálni. Tessék neki megmondani, hogy nem neki való pálya ez… mondja meg neki, hogy reménytelen… magának elhiszi. Ha Istent ismer, édes jó igazgató úr, nem tagadja meg kérésünket.
Színigazgató: Megteszem… nyugodt lehet, megteszem. (Az apa sűrű köszöngetés közben kihátrál a szobából. Az igazgató eltűnődve) – Uramisten, mit csinálok, ha ez a kislány tehetséges?!
Sors bona, nihil aluid – az élet dolgaihoz jó sors és jó szerencse kell, semmi más… A szerencse mindig oda szegődik, ahol élni tudnak vele. Irány Budapest. Bálok, színházak, emlékezetes előadások… Ekkor határoz úgy, hogy színésznő lesz… Kisüti, hogy elsőként Rajnay Gábort, a színi pályára igyekvők nagy barátját kell felkeresnie. A találkozás csupa móka és kacagás, mert Tolnay Klári, aki végül is felső kereskedelmiben érettségizett, ahol távol tartották a költészet „tartozik-követel” világától, verset nem, de még egy mohorai mondókát sem tudott produkálni. Hevesi Sándor, akihez szintén bebocsátást nyert, a Szép Ilonkát adta fel leckeként, de nem egyszerű penzumként, hanem erdőn-mezőn járva kereken egy hónapig tartó soronkénti felmondásra. Ehhez türelem kellett volna, aminek éppen híján volt a gyors haladásra vágyó kislány. Heltai Jenő direktor úrnál szintén kudarccal végződött a vizit. A találkozásra, amely némi bonyodalommal járt, így emlékezett vissza Tolnay Klári:
„Heltai Jenő öblös bőrfotelben, szájában füstölgő szivarral éppen színdarabot olvasott. Kenguru? A behavazott Budapesten? Ez a szerző megőrült! A kopogtatásomra mordult egyet. – Bújj be! A kórus létszáma betelt! Nincs felvétel… – Noogradi vagyok… mohorai… Színésznő szeretnék lenni – mondtam köszönés helyett. – Nem láttad a kiírást? – A Bókay rokonsághoz tartozom, és szeretném, ha valaki megállapítaná, hogy van-e tehetségem a színi pályára, s alkalmaznának-e valamelyik színházban, hogy ne kelljen visszamenni vidékre. A szivarfüst mögött rekedtesen megszólalt Heltai. – Emeld föl a szoknyád…! Meghűlt bennem a vér. Picikét feljebb húztam a szoknyát. – Na, még! Ruha pár centit föl… Heltai kikelt magából. – Feljebb, ha mondom! Elöntött a düh meg a keserűség. – Én színésznő akarok lenni, és nem kurva…!”
1934 tavaszán a Tolnay Klári név talán nem is fordult elő a színlapokon, hiszen csak néma vagy kurta mondatos szobalányszerepekben „lépett fel”. A báli tudósítások Rózsi néven írtak a Mohoráról érkezett nagylányról. Nagyon meglepte a Reflektor filmprodukció felkérése.
„Budapest, 1934. augusztus 17.
Nagyságos
Tolnay Klári színművésznőnek, Budapest
Megállapodtunk Önnel abban, hogy Meseautó filmünk egyik szerepét Ön fogja eljátszani. Ezen szereplésért fizetünk Önnek naponta 40 P-t, azaz negyven pengőt, mely összegből a szokásos adók levonásba hozatnak.
A felvételek az Ön számára kb. f. hó 23–24-én fognak megkezdődni. Mi csináltatunk Önnek egy ruhát, mely a produkció tulajdonát képezi. Teljes tisztelettel – Reflektor filmprodukció.”
Gaál Béla filmrendező, aki magánfilmiskolát tartott fenn, ahova Tolnay Klári is be-benézett, a Rózsi nevet cselédlányhangzásúnak vélte. A Klári név tehát filmgyári keresztségben született.
Vámos Lászlót, aki lustának és ütni-, vágni-, ráznivalónak gondolta Tolnay Klárit, csak Jób Dániel, a Vígszínház legendás igazgatója múlta felül. Az egyik főpróbán, ahogy mostanság mondanánk, kiborult.
– Menj vissza úrilánynak Debrecenbe vagy postáskisasszonynak Mohorára! Tébolyító, hogy milyen humortalan vagy! A Francia szobalány vidám bohózat. Tele jobbnál jobb poénokkal, és eddig alig jött be valami. Tévedtem! Nem lesz belőled igazi színésznő… Ide vezetett az örökös filmezés. Megmondtam neked, a film tönkreteszi a színészt. Nincs egy őszinte mozdulatod. Se magyarul, sem palócosan nem beszélsz már, nem érted a darab nyelvi humorát. Ez egy förgeteges vígjáték, kedvesem… Ide vettelek színiiskola nélkül. Bíztunk benned. Neked adtuk ezt a főszerepet. Azt hittük, megbirkózol vele, de nem: megbuktatod a színházat, és magad is meg fogsz bukni. Miért spórolsz magaddal, te lány? A nézők mulatni jöttek ide…!
Jób Dániel igazgató a hiúságra épített; éretlen üdvöskéje, ha nem is a szóból, de a kemény, férfias rázásból értette meg, mi a teendője. Az első igazi főszerep végül is fergeteges sikert hozott. A lapok lelkesedtek. „A bemutató hőse, akinek a siker legfőképpen köszönhető, Tolnay Klári. Minden eddigi szereplését felülmúlja. Kedves, bájos, üde, briliánsan beszél »rosszul«, szíve van, esze van, minden mozdulata elragadó, pillanatok alatt hatja meg, majd kacagtatja a nézőket. Fenntartások nélkül tapsolunk neki…”
A siker után magánélete bevilágítatlan zugaiba is némi fényt engedett. Márai Sándor barátságával tisztelte meg. Erről hírt csak 1987-ben adott a róla szóló könyvben. Később Mészöly Dezső önálló kötetben is tudatta a publikummal, milyen hangulatú verseket, költői leveleket írt hozzá Márai. Mondta is később: „nincs miért lesütnöm a szemem, mert a költemények közös tulajdonunkká váltak”. Íme a tíz vers egyike:
„Ha majd szeretlek, vásárolok neked
Teknőc fésűt, ezüst karperecet
Fecskefészket hozok, ezüst papírba
S a verseim, kék s zöld tussal leírva –
Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz,
Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez.
Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt,
Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt,
S így állongunk – két őrült, kéz a kézben!
Megizzadunk a borzas szenvedélyben.”
A fény egy szakmai és nem túl hosszú boldog házasság után megtört. Az ok, meglehet, kissé színpadias, de őszinte. „A házassági kudarcaimat úgy dolgoztam fel magamban: a férfi-nő terület valójában tilos terep számomra. Egy felsőbb sors, az Isten úgy rendelkezett: a színpad az én üdvösségem. Valójában a szerelmi boldogság nem szenvedi a művészetet, a boldogság önző, de a művészet még önzőbb. Teljes színészi képességem csak akkor bontakozott ki igazán, amikor magamra maradtam. Amikor rádöbbentem: nekem sem a férj-feleség kapcsolat, sem az édesanya-gyerek viszony egyszerűen nem jár, még nagyobb energiával szolgáltam a színpadot.” 1998 kora őszén Szabó Magda Régimódi történetét olvasgatta. A Nemzeti Színház elkészítette a regény színpadi változatát, Tolnay Klárira Stillmungus Mária Margit apácafőnöknő megjelenítése várt.
„Varga Klári (apácafőkötőben): Istenem… A fiatalságom… (a közönséghez) Jelmeztárból kölcsönöztem, mert most Stillmungus Mária Margit apácafőnöknő következik. Szabó Magda azt írja róla: »Magas volt, szikár, én meg az átlagosnál alacsonyabb, ahogy a szemébe néztem, mert rákényszerített, hogy a szemébe nézzek, az volt az érzésem, hogy királynőt látok, nem szerzetesnőt. « A mondatot kétszer is aláhúzta. Egy másik mondat, bár már nagyon betegnek éreztem magam, bizakodóvá tett. Ezt is aláhúztam. »Olyan ő, aki be tudja tájolni az embereket, el tudja fogadtatni azt is, ami lényétől idegen, nem háborodik fel semmin, ami emberi, s azt, hogy mi emberi, olyan tágan értelmezi, mint mestere, Ágoston.« Stillmungus Mária Margit én vagyok, rám talált a szerep…”