Hogyan legyél humoralista (42.)

Utcai tévéjátékaim („kandi kameráim”) kezdetén, 1987-ben már azonnal megkaptam a zord kritikákat, mért szegény öreg embereket molesztálok – írták például álszenten az „érdekvédelmi” szakszervezetis Népszavában. Többen azzal támadtak-fenyegettek, bezzeg ha egy fiatal izompacsirtával hozna össze a sors, hamar a vízben találnám magam (nyilván a „Hídpénz” – szedésemre céloztak). Ezeknek a nem éppen hízelgő véleményeknek, a humornak kifejezetten nem kedvező, nagy port felverő, ideges fogadtatásnak ellenére úgy döntöttem, továbbra is gyakran játszanak tévéjátékaimban „főszerepet” az idős emberek. Próbálkoztam ugyan fiatalokkal, de – remélem nem sértődnek meg a tegnapiak, előttiek és maiak –, jóval több fantázia volt (van) ugyanis egy megérett, élettapasztalatokkal „bíró” emberben, mint a (még) színtelen-szagtalan zöldfülűben. Igaz, a zöld is szín… éppen most hallottam az amerikai nagykövet szájából a tévében, hogy neki mennyire tetszik a magyar zászló, mert benne van a piros és fehér mellett a zöld is, ami a remény színe.
Remény tehát van… most már hivatalosan az amerikai politika szerint… arra is, hogy a fiatalok is megérnek, talán nem a pusztulásra… (ha nem így folytatódik az elnökválasztás-kivégzés után Amerikában, Irakban, Afganisztánban), de az idősek már bizonyítottak, túléltek gazdasági válságokat, birodalmi terjeszkedéseket, világháborúkat, forradalmakat (főleg cserbenhagyottakat, vérbefojtottakat). S ha még így is, mindezek ellenére megőrizték elpusztíthatatlan derűjüket, az példaképül szolgálhat mindnyájunknak (a sötétlőn továbbkomoruló közeli és távolibb jövőre is nézve). Szépek a fiatal nők, de szebbek az öregek – így fordította Walt Whitman szabadversét Kosztolányi. És őszi esték melege leszek, hogy ne lúdbőrzzenek az öregek – írta József Attila a Medáliákban. Nem „magyarázkodom”, de ilyen lelkülettel, „versműveltséggel” kezdtem utcai tévéjátékaimhoz, és már előtte is nemcsak a Huszárik-féle tiszteletet adtam meg az öregasszonyoknak (embereknek), hanem egyenesen kerestem társaságukat, a velük való évődések közben még igazi ellpontozókra, „originált” humorforrásra lelhettem.
Görög Imréné, Beke Margit (néni) kilencvenöt éves lehetett, amikor… leírom a történetet. Dr. Jánosik Zsuzsa, Korga György festőművész felesége közvetített.
– Margit néni, meg akar (még) ismerkedni a Sándor Györggyel?
– Hát ha ő kíváncsi még rám, akkor én is – üzente. Beke Manónak, a híres matematikaprofesszornak volt a lánya, Ata Kandó, a világhírű fotóművész az ő lánya, A Hold véréből könyv szerzője, az Amazonas vidéki indiánokról szól, azokról az időkről, amikor a kiirtásuk megkezdődött, hogy az őserdők helyén majd legelőket létesítsenek, és a fát kitermeljék. (Jó lenne, ha Sebeők János mellett olvasná ezt a könyvet az amerikai nagykövet is.) Beke Margit néni az utolsó napig hét nyelvből fordított, svédből nagyon sokat, és a kelta bárdokról, mesemondókról írt könyvet többek között, utolsó fordítása majd százéves korában egy Traven-novella volt. (Ma 120 év körüli lenne, mint Kosztolányi jövőre, József Attila ugye 100 lesz.)
Yesudián jógamesterrel a negyvenes években ismerkedett meg, kábé ötvenévesen, és attól kezdve a rendszeres jógázás mellett teljesen áttért a vegetáriánus ételekre. Ennek köszönhetően szellemileg és testileg is nagyon friss maradt. Kilencvenéves már elmúlt, amikor elment egyszer (többször is) Korgáékhoz, fel a Rózsadomb tetejére, nyolcvan lépcsőt tett meg, míg feljutott a Detrekő utcába a házhoz, s amikor (csikorgó télen, hajadonfővel, kiskabátban) megállt az ajtóban, azt mondta: adjatok egy kis pálinkát, mert lefagytak a füleim. Majdnem százéves volt, amikor azért panaszkodott, hogy már nem tud úgy lehajolni az egyik jógagyakorlatban (törökülésből, hogy a homlokával érintse a padlót). Körülötte egy szellemi műhely alakult ki, fiatalok is keresték a társaságát, Margit néni úgy magyarázta ezt a vonzerejét, hogy reményt kelthet ezzel az emberben, hogy idős koráig ilyen friss maradhat, és azt láttuk, nem törvényszerű elhülyülni idős korra. Arra tanított mindnyájunkat, olyan helyzet is adódhat, hogy valaki az ellenségével (ellenfelével szerencsésebb) ért egyet. Ő ugyan nem evett húst, de amikor a társaság szalonnát sütött egy kiránduláson, kedvünkért ő is szívesen csatlakozott. Tőle tanultuk, hogy nem szabad semmi dogmához sem fanatikusan ragaszkodni. Boszorkánykonyhájából nagyszerű (vegetáriánus) ételek kerültek ki, panaszkodott (életében összesen talán az előbbi jógánál és mostani helyzetében, vagyis mindössze kétszer), hogy milyen nehéz neki bevásárolni, mindig azt mondta erre Korgáné, ugyan Margit néni, az a pár joghurt nem lehet olyan nehéz. De Margit néni hozzátette: meg az a sok üveg… mert az alkoholt sem vetette meg, „üzemanyagnak” tekintette, szükségesnek látta a fordításokhoz.
(Tanítvány: Mi értelme van megtanulni valami újat egy héttel a halálod előtt?
Mester: Pontosan annyi, amennyi értelme van valami újat ötven évvel a halálod előtt tanulni.)