Hogyan legyél humoralista (43.)

Barcsay Jenő 2000-ben lett volna százéves. Mint Nagy László mondotta róla – „angyalnak született, és festő lett belőle”. Önéletírásának első mondata: „Az életemet a véletlenek sorozata irányította.” Szívesen korrigálnám, és mondanám helyette, hogy a véletlenek elfogadása és megragadása irányította az életemet – teszi hozzá kedves tanítványa, Szabados Árpád.
A véletlen: Pilch Dezsőt pótolni kell, tehát anatómiatanárra van szükség. „Szőnyi ismét megkérdezte: – De Emil, hát tudja Jenő az anatómiát? – Tudja, vagy nem tudja, majd megtanulja – válaszolta erre Krocsák…”
„Gyorsan elloptam a csontvázat…” – írja később Barcsay, és hazaviszi. És szakadatlanul, óráról órára készül. Tanítás közben tanul rajzolni és dolgozza ki a tanítás módszertanát. „Mondhatom, hogy már közeledtem az ötvenedik évemhez, amikor megtanultam rajzolni. Mert a Főiskolán nem tanultam meg… Nyolc év alatt körülbelül négyezer rajzot és vázlatot készítettem…” Tehát véletlennek köszönhetően született meg monumentális művészete s benne a világ talán legismertebb művészeti anatómia könyve és művészeti anatómia módszertana?
Még egy rövid adalék az anatómia könyvhöz. Amikor először viszi a kiadóhoz a kész könyvet, észreveszi, hogy kicsik a rajzok. Újrarajzol minden lapot másfélszeresre nagyítva. Mint írja, fotótechnikával lehetett volna nagyítani, de így az eredeti méret kevesebbet veszített a nyomdai műveletek közben. Természetesen amíg nyomtatják a könyvet, „beköltözik” a nyomdába, és minden egyes lap nyomtatását ellenőrzi.
„Én mindig a legszorgalmasabbak közé tartoztam, már öt órakor fölkeltem, mentem a hegyekbe, négy-öt kilométert gyalogoltam, vállamon a teljes fölszerelés… Muszáj. Ez az élet. Olyan nincs, hogy ne fessek! Még azzal sem törődtem volna, hogy ez halálos bűn, vagy ilyen-olyan bűn, hanem loptam volna, mert festék nélkül egy festőt elképzelni sem tudok…”
Talán a leghűségesebb tanítványával, Korga Gyurival osztozkodtak a festékeken. Van egy „talens” -márkájú igen drága festék (a festékek különben is mindig nagyon drágák voltak). Korga Gyurinak holland barátai egy egész készletet ajándékoztak, de Gyuri csak a felét használta föl, a földszínesek, a melegbarnák, az okkerek, az égetett sienák nem érdekelték Korgát, azokat nem használta. Kínálgatta hát Jenő bácsinak, mert ő meg ezekkel a színekkel dolgozott.
– Mester, ez nekem nem kell, nem szeretem.
– Ez? Ez a legszebb! Ez neked nem jó?! Viszem is! De nekem meg ott vannak a lilák, a rózsaszínek, a hidegzöldek, rá se bírok nézni! Vidd! (Annyira lehet megosztozni mindenen, mert mindenkinek másra van szüksége.)
Festészetének egy lényeges vonását szeretném még kiemelni – elemzi tovább Szabados Árpád, Barcsay Jenőt posztumusz Magyar Örökség díjának átadásakor. Különösen szembetűnő ez késői képein. A geometrikus, reduktív festészet általában hűvös és távoltartó. Barcsaynál nem. Minden felületét szeretettel festette. Ezért a legelvontabb képei is barátságosak, „meghittek”.
Barcsaytól már akkor tanultunk, amikor még nem volt a mesterünk, és Barcsaytól tanul ma az is, akinek már nem lehetett a mestere. Egyetlen mesterünket sem emlegetjük annyit, mint őt. Nem véletlenül, számtalan történet és anekdotát őrzünk róla. Ezek egytől egyig melengetőek, mert az esendőségről szólnak. Barcsay esendőségében volt nagy, mint testvérei: Weöres, Tóth Menyhért. Szeretni lehet! (Fegyelmezetten huncut volt.)
A túl korán elment Korga Gyuri barátunk mesterével beszélgetés-sorozatot kezdeményezett. Korgáné, dr. Jánosik Zsuzsa összeállított-megszerkesztett ezekből egy kötetet, ami Barcsay-önéletrajzként pár éve meg is jelent. (Szabados, Barcsay – laudációjában alighanem zömében innen merített.) Annyi szépség és tisztaság árad ezekből a lapokból, abból a szemléletből, ami Jenő bácsit is jellemezte, hogy a ma emberének ez már szinte felfoghatatlan. Jenő bácsi szentnek tartotta a művészetet és magát úgy jellemezte, hogy „én egy nagyon naiv ember vagyok”. De nem naiv volt, tiszta.
Ezek a beszélgetések Barcsayval Korgáéknál úgy történtek, hogy Jenő bácsival jó előre egyeztettek, meghívták ebédre, és ebéd után kezdődtek aztán el. Egyszer nem beszélték ezt meg, váratlanul csengettek, amikor a háziasszony éppen kivette a sütőből és megszórta porcukorral az almáspitét. – Csak kíváncsi voltam – mondta Jenő bácsi, akkor is így készül-e az ebéd, amikor én nem vagyok meghívva, amikor nem beszéljük meg előre. Na jó, akkor visszamegyek és elengedem a taxit. És maradt. Megmaradt a jövőnek!
(A pitéből semmi sem…)