(ki jó rikkancsnak…)

Én nem tudom, tanulnak-e egymástól a politikusok. És ha igen, valójában mit tanulnak. Kovács kétségkívül tanulékony. Olyan, mint a jó pap, egész pályafutása során tanult, megtanulta például, hogyan kell alkalmazkodni a körülményekhez, mindig figyelembe véve a nemzetközi helyzet alakulását, amely hol fokozódik, hol csökken. Lenin legbölcsebb tanácsa, miszerint: „Tanulni, tanulni, tanulni”, fogott Kovácson. USA-szkeptikusból rajongóvá képezte át magát, EU-undorát a legjobb étvágy váltotta fel, s ez nyilván nem kaméleon természetéből következik, hanem tudásvágyából, s a megigazulás szándékából.
Az ilyen ember képes arra, hogy ellenfeleitől is tanuljon, sőt arra is, hogy a demokrácia játékmódszerei és harcmodora közül kitanulja a leginkább kedvére valót: a politikai vetélytárs lekicsinylésére és befeketítésére való képességet. Kovácsot a rendszerváltozás szabadsága tanította meg többek között a gyűlöletre. Egészen 1990-ig nem volt oka senkit sem gyűlölni, a dolgok simán mentek a maguk útján, s ő ehhez értett leginkább, a simasághoz. Így lett kitűnő diplomata. A párt hatalmi hierarchiáján belül nem volt semmi értelme a gyűlölködésnek. Hogyan gyűlölhette volna szegény Kovács Kádárt vagy Biszku elvtársat, nem volt rá semmi esélye. A párton belül mindig mindenki mindenkit szeretett a hierarchia megfelelő fokához tartozó szeretettel. Mindenki a rangsorban előtte lévőket szerette, az alul lévők közül pedig netán kiválasztott valakit, akit kegyelt. Például Brezsnyev kegye a teljesen megrokkant Cserjenkót még utólagosan is a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkári posztjára emelte. A párton belül a szeretet uralkodott tehát, saját erejéből senki sem vitte semmire, kellett valaki a fentebbiek közül való, aki kegyelte. Így Kovács életéből a rendszerváltozás pillanatáig hiányzott a gyűlölet.
A demokrácia egyik furcsa sajátsága, hogy szabad másokat gyűlölni. A zsarnokság sajátossága: szabad másokat megölni, eltaposni, harc, ellenállás és gyűlölet nélkül. Sztálint áldozatai kivégzésük pillanatáig rajongva szerették. Sőt, Sztálin is őket.
A gyűlölet ízére Kovács 1998-ban érzett rá igazán, négy évig forrt benne megállás nélkül, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban, a 2002-es MSZP-győzelem után kirobbanjon belőle. Gyűlöletének tárgya a Fidesz, igazi kiválasztottja pedig Orbán Viktor. Ez egy roppant egyszerű eset, pszichológiailag teljesen indokolt: Kovácsból hiányzik mindaz, amivel Orbán rendelkezik. Az érdem nélküli, természet adta előnyök Kovácsot frusztrálják, hiszen semmiféle módon nem képes behozni őket. Mindehhez holmi pártviszálynak már aligha van köze. Általában az Orbán Viktor iránti gyűlölet sok esetben nem politikafüggő, számosan, akik Valakinek érzik magukat, nem szeretik, ha a velük szemben álló tényleg Valaki.
Hogy Kovács mennyire tanulékony, annak nemrégiben is példáját adta. Követte Orbánt, aki 2002 tavaszán felszólította híveit, hogy fizessenek elő bizonyos újságokra, elsősorban a Magyar Nemzetre, mert így erősödhet meg a polgári sajtó. Orbán néhány százezer ember előtt szólott, s lett némi foganatja. Most Kovács felszólította saját híveit, hogy favorizálják a Népszavát, mivel a szocialistáknak is kell egy lap, amely csakis az övék. (Mintha a 90 százalék nem az övék volna.)
Szép példája ez a tanulásnak. Nem tudom, hány Kovács-szimpatizáns rohant előfizetni a Népszavára, egy dologban azonban majdnem biztos vagyok: Kovács és Orbán között rikkancs minőségben is megvan az a különbség, amit a Teremtő eleve adott. A Kovács-jelenség igazából nem villanyozza fel az embereket, hogy szakszóval éljek, Kovács elégtelen reklámhordozó.
Hogy most éppen nem hattyúdalát énekli-e, én nem tudom…