Kuponosok

Amint a történelmi örökséggel sem, úgy a vagyoni hagyaték felhasználásáról sem fog soha senki elszámolni a magyar társadalomnak. A privatizáció tizenöt évvel a rendszerváltás után véget ért, s ezt a folyamatot nem tudjuk másnak értékelni, mint az államosító kommunista nómenklatúra vagyonkisajátításának, amelyet a demokratikus, ám végtelenül dilettáns vagy szándékoltan dilettáns jogrend segítségével hajtottak végre. A magunk részéről tudniillik nem osztjuk azt a kincstári véleményt, hogy tőkebevonásos privatizáció folyt Magyarországon, ezzel ellentétben az a meglátásunk, hogy úgynevezett kuponos magánosítás zajlott. Csakhogy néhány szomszédos államtól eltekintve, ahol a privatizáció e sajátságos formáját választották, s amely formának tömegek voltak a haszonélvezői, minálunk a kupont az állami-kormányzati személyek bizalma testesítette meg, s csak igen keveseknek jutott ki.
Egy-két mai napig joggal példaértékűnek nevezett és sikeres tranzakciótól eltekintve (mint például a kazincbarcikai BorsodChem tőzsdei bevezetése) olyan személyek kerültek a tulajdonosi körön belülre a privatizáció során, akik meghitt politikai kapcsolatokkal (kuponokkal) rendelkeztek, de vagyonuk és képességük vajmi kevés volt ahhoz, hogy feltőkésítsék, s stabilan, piacbiztosan működtessék az általuk megszerzett gyárat, üzemet, vállalatot. Ezáltal a megszerzett javakat a megszerzett javak kasszájából és/vagy kedvezményes hitelekből fizették ki, aminek az árát pár évre rá szintén a társadalommal fizettették ki, becslések szerint úgy nagyjából 350 milliárdos központi bankkonszolidáció formájában.
Ha számba vesszük a kuponosok névsorát, semmi meglepőt nem találunk a tekintetben, hogy szinte kivétel nélkül az MSZMP holdudvarából kerültek elő, s a mára legvagyonosabb személyek pedig az MSZP, illetve az SZDSZ környezetében bukkannak fel, ha nem éppen e két párt parlamenti frakciójának tagjaként, netán minisztereiként koptatják az Országgyűlés székeit. Nem véletlen, hogy az új gazdasági elitben csak minden tizedik személy számít újoncnak, kilencet a kommunista nómenklatúra örökített, mentett át a rendszerváltáson. A privatizáló kuponos elit és a jelenlegi politikai krém ilyetén szimbiózisa történelmi gyökerű hát, de azt mégis a betonkemény gazdasági érdek teszi szétválaszthatatlanná, ami miatt egyik félnek sem kell aggódnia, hogy Magyarországon valaha bárki is számon kér majd egyetlen, a privatizációs eljárások során kétes módon megszerzett fillért is. Az „elprivatizált” közvagyonnak éppúgy nem lesz felelőse, mint az ötvenhatos sortüzeknek.
Potom négy-hatezer milliárd forintra tehető az a valorizált érték, amely a magyar privatizáció során szőrén-szálán eltűnt – állítja egybehangzóan több olyan közgazdász, akit nem az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. fizet azért, hogy legalább utólag legitimálják a nem kis társadalmi felháborodást és elégedetlenséget kiváltott privatizációt. Az egyértelműen baloldali, a szocialista táborhoz köthető Mocsáry József közgazdász Visszapillantás a privatizációra című tanulmányában egyenesen azt írja, hogy magának a magánosításnak köszönhetően a bruttó hazai termék húsz százalékkal csökkent.
E fenti állítások adnak némi inadekvát információt arra nézve, hogy a már említett kuponos elit milyen értékű tőkét halmozott fel a rendszerváltás óta eltelt időszakban. S ez a szám, ez a vagyonmutató még akkor is szédítő mértékű, ha nyilvánvalóan nem kizárólag a volt kommunista nómenklatúrából kinőtt új magyar oligarchia diszponál minden fillére fölött.
Érthetetlen számunkra, hogy miért éppen most erősödnek fel a privatizációellenes hangok a Magyar Szocialista Pártban, amikor már pincét-padlást kisöpörtek az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-ben, azaz amikor már alig maradt valamirevaló eladható állami vagyon Magyarországon. Tabajdi Csaba, az MSZP európai parlamenti képviselője a Népszabadság múlt pénteki számában közzétett Ébresztő! című vitaanyagában majdhogynem agresszív indulattal szólítja fel a tőkét felhalmozó oligarchákat, hogy érjék be annyi pénzzel, amennyit eddig megszereztek, és mostantól tartsák távol magukat a Magyar Szocialista Párttól. Másik friss, hét végi esemény a szocialisták társadalompolitikai tagozatának ülése, ahol a jelenlévő prominensek szintén élesen kikeltek a privatizáció ellen, Hegyi Gyula képviselő egyenesen merényletnek mondta a Nemzeti Tankönyvkiadó és a Szerencsejáték Rt. privatizációját. Kérdés, hogy miért tartották mindezt merényletnek a szocialisták? Azért-e, mert előreláthatólag SZDSZ és nem MSZP közeli vállalkozások szerzik meg a két említett vállalatot, vagy azért, mert a társadalomban 2004-ben visszaköszönt egyfajta privatizációs déja vu, s a nómenklatúra pártja most kínkeservesen szabadulni akar attól a ballaszttól, amelynek a párt végső soron gazdasági biztonságát és ismételt rekordnépszerűtlenségét köszönheti, de amely „ballaszt” az MSZP-nek tulajdoníthatja a puszta létét?
Az MSZP szemmel láthatóan egyszer s mindenkorra le szeretné zárni a hazai privatizációt. Ennek lezárása nélkül tudniillik soha nem fogja tudni elrúgni magától a „kuponosok” kellemetlenkedő hadát, soha nem tud megszabadulni a párt gravitációs terében hemzsegő vagyonhalmozóktól mindaddig, amíg egyetlen eladó szög is akad az állami vagyont kezelő ÁPV Rt.-nél.
Hogyan is tehetné, amikor az említett vagyonhalmozók szép számmal az MSZP padsorait koptatják az Országgyűlésben vagy a pártban? Nincs az a négy-hatezer milliárd valorizált érték, amely mellé ne férne el még egynéhány milliárdocska – gondolhatják az állami vagyon maradék morzsáira leselkedők, s nem vagyonhalmozó karvalytermészetük a felháborító, hanem az, hogy Magyarországon 2004-ben még ugyanolyan primitív, ergo a korrupció lehetőségét magában hordozó eljárással dekázza ki a regnáló hatalom a maradék közvagyont, mint tette azt a rendszerváltás pillanatától kezdve.
Az Állami Számvevőszék fejlesztési és módszertani intézete múlt hónapban adott ki egy összefoglaló tanulmányt, amelyben a környező országokéval összehasonlítva korrupciógyanúsnak említi a magyar privatizációs gyakorlatot. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a privatizációban részt vevő szereplők, tehát a köz vagyonának eladásában érdekelt felek (politikusok, a vagyonkezelő, a politikusok bizalmát, azaz a kupont élvező, birtokló vevők) akár egyéni hasznot is húzhatnak az állami vagyon adásvételéből.
Megtehették, megtehetik büntetlenül, nincs félnivalójuk. Viszszafordíthatatlan folyamatok indultak el a privatizációval, megváltoztathatatlan tőkefelhalmozást eredményezett a magánosítás, ami ma már nyílt titok a társadalom előtt. Ezért messzemenően érthető az elégedetlenség és a keserűség. Nagy tartozást egyenlítene ki a politika, ha legalább részben elszámolna a társadalom előtt azzal, hogy kik és hová tüntették el a sok ezer milliárd forintnyi magyar közvagyont.