Gyilkos-tó

Jezovics nem szeretett Erdélybe járni. Mindig megborzongott, ha Erdélyország lepusztítására gondolt. Trianon legnagyobb csapása volt Erdély, s fölfoghatatlannak tetszett, hogyan lehet egyáltalán odaát életben maradni.
Ehhez járult derék Aczél zseniálisan sötét politikája, aki szerint nem szabadott az erdélyi román gépre lőni, mert sajátjainkat találjuk rajta. Saját halált osztunk. Ez a megbúvó Kádár-politika olyannyira érvényesült, hogy idővel beépültünk a román szocializmusba gyávaságunk okán. Jezovics annál nagyobb tisztelettel tekintett Csoórira, ki nem engedett a negyvennyolcból, ami Erdélyt illette, s ha volt ellenzéki erő ez irányban, az elsősorban ő volt. Amit többek közt Illyéstől „örökölt”, ki hiába fogadta nyájasan – mit is tehetett volna? – a szomszéd utcából átlátogató Kádár Jánost és megint csak Aczél Györgyöt, úgy látszik, Aczél kimaradhatatlan a szocializmus krónikájából, a nagy költő csak megfogta Kádár karját a józsefhegyi kapuban gyöngéden – mit utóbb rossz szemű illyéstelenkedők rosszalltak: „És mi lesz a sorsuk erdélyi magyarjainknak?” – mire Kádár gyorsan elköszönt, s megköszönve a maradék lecsót, elhúzott a sötétbe.
Jezovics utóbb ugyancsak Csoóriékkal került Erdélyországba, s felejthetetlen élménnyel gazdagodott, látván, mi is az a kettősség, melyben az ottani magyarok élnek. A csíkországi hegyek magasodásában találkozott oly magyar pappal, mint Gergely István, ki bűnözőcske fiatalokkal vitt egy menhely-telepet, kik dolgozgatva beletanultak munkájukba, magyarságukba. Tiszta tekintetű, elszánt fiatalember volt a pap, nem alkuvó. Jezovics hamar belátta, ezektől az emberektől csak tanulni lehet. Mit is? Kettős állampolgárságot? Hazai huzavonát? Ajjaj, milyen messzire esett akkor ez a langyos adom-veszem, kapom-vonom magatartás a szép hegyek havas árnyékában. Jezovics már akkor biztosra vette – Erdély nélkül nincs Magyarország. Az a hosszú-hosszú történelem, amit Bethlen Gáborék lejátszottak a törökkel és a Habsburggal, múlhatatlan tartást adott a kintieknek.
Mostani, gyarló parlamenti viták során Jezovicsnak eszébe jutott a halhatatlan út. Milyen ócska, milyen kicsinyes, rossz szájízű párthatalmaskodás türemlik Erdély sorsába. Aki ezt nem érzi, legyen az habogó miniszterelnök vagy sunyító SZDSZ-es őre a magyarnak, annak térkép e táj.
Jezovics nehéz kézzel ütötte föl emlékkönyvét:
„Nagy volt a hó, recsegett a szán. A pap – sima homlokú, éles arcú, lobogó szemű – hátrahajolva énekelt, a hó betakarta az arcát. A gyerekek nyomorultak voltak, kis csetresz bűnözők, fabrikáltak a műhelyekben, enyv szaga szállott. Ahogy a pap fiatalos hangja a Csíki Birodalom lankáink. Késő éjszaka értünk el a Gyilkos-tóig, a sötétben álltunk előtte – itt van a Gyilkos-tó. A mélyéből nagy tört fák hatalmas karói állanak ki, hogy fölnyársalják, aki beléjük vettetik – mondta Csoóri, s körbemutatott, a víz lehe fölé.
Mi néztük a sötétet.”


Erdély

Beléptek a kilépésből
kiléptek a belépésbe
így küzdöttek a magyarok
Székelyföldön ezer éve.

Ej kutya sors ej buta sors
majdnem mindig megdöglendő
sebre sem elég már a gyolcs
tele nagy és üres bendő

Legfőképpen pedig a nyelv
templomban sem használandó
Ej kutya-sors ej kutya-nyelv
már alig megmaradandó
Mindig újra taktikázni
mindig bőrig ázni-fázni
fiatokat magatokat
mindig újra megalázni

Vagy furfangot növeszteni
ami aztán úgy ragad rád
le se lehet köveszteni
tapad mint a szaros nadrág

Mindig bőszül mintha mindig
este-reggel hős lehetne
az ember ki hadat indít
s nincsen hozzá regimentje

mert az elfogyott már Kossuth
Lajos óta azóta csak
az ész billeg és beborult
esőben ázik a kalap

de egyetlenegy kalaptól
nem is lehet csodát várni
mint egyetlenegy magyartól
se lehet többet kívánni

kilépni is belépni is
benn maradni és kinn lenni
hősnek lenni elbukni is
ez már tartásnak se semmi

Erdélyország hegyeiről
ne feledkezz édes Isten
mert ha a tetejük ledől
nem marad meg egyikünk sem!