Felelősségérzet

Sinkó Ervin Optimisták című regényének Vértes nevű szereplője az új típusú, bolsevik felelősségérzetről és bátorságról tart rögtönzött fejtágítót. „Az Adler-féle forradalmárnak (…) van egy eleven, igen magas morális nívója: a felelősségérzet. Mikor Adler a háborúban merényletre szánta el magát, és megölte Stürghöt, ez a merénylet is ebből a morális felelősségérzetből született: felelős vagyok azért, ami rossz történik, a háborúért, ha személy szerint nem teszek valami hatásosat ellene. (…) Ez a felelősségérzet akadályozza meg, hogy vállalja a kockázatot; mások életének kockáztatását egy nem százszázalékosan biztos célért. Ma ez a felelősségérzet gyávaság. Gyávaság, ha mások életét kockáztatom és magamat biztonságba helyezem, de éppúgy gyávaság lehet az is – ez az, amiről a kanti etika nem tudott, mert nem volt történetfilozófiája –, ha nem merem a jóért a mások életét is kockáztatni. Csak a magamét, a másokét nem – ez magas nívót jelent, de jelentheti azt is, hogy ez a felelősségérzet csak ürügy a legsúlyosabb felelősségvállalás alól való kibúvásra.” Íme az igazi bolsevik bátorság, a legmagasabb morális nívó, a megalkuvást nem ismerő felelősségérzet: tedd kockára, áldozd fel mások életét! Talán ebben áll a bolsevizmus nem múló népszerűségének titka. Vértes nem pusztán az írói képzelet szülötte, Lukács György néven megörvendeztette a materiális világot is, s számos hasonló gondolattal gyarapította a szellemtörténetet. Feltehető, hogy ez a beszéd, vagy valami nagyon hasonló, valóban elhangzott, összhangban van Lukácsnak a Tanácsköztársaság idején végzett tevékenységével. Nyilván a Cserny-, Dögei-, Kerekes-féle hóhérlegényeket nem ilyen magasztos elvek vezérelték, de Lukács bizonyította, hogy ez nem csak holmi értelmiségi nyavalygás, hiszen a gyakorlatba is átültette a teóriát. 1919 májusában elég bátor és felelősségteljes volt, hogy Poroszlón megtizedeltesse a túlerő elől visszavonuló vörös századot, és saját katonái közül hetet agyonlövetett. Tette ezt nevelő célzattal, hiszen közoktatásügyi népbiztosként a hadászathoz nem sok köze lehetett.
A bolsevizmus 102 éves történetében bátor felelősségérzetből nem volt hiány. Elég elszántság volt bennük milliárd emberéletet kockáztatni, százmilliót feláldozni. Iparosították a gyilkolást, s nem csak a háborúkban, hiszen áldozataik nagyobbik része békeidőkben halt meg. Hataloméhségük, rettegésük, nihilizmusuk és cinizmusuk is bátorságba és felelősségérzetbe váltott, így agyrémekkel ideologizálták meg tömegek legyilkolását, kiéheztetését, rabszolgaságba kényszerítését. Százmillió halott és sok száz millió megnyomorított élet: ez a bolsevik felelősségérzet mérlege.
De ezzel már nem akarnak szembenézni, a felelősséget nem vállalják, mert addig nem terjed felelősségérzetük. Magasabb rendű moráljuk beéri annyival, hogy élet-halál uraiként, egy degenerált utópia nevében milliók sorsáról döntenek. A következmények nem tartoznak hozzájuk. Saját nyugalmukat, kiváltságukat, életüket nem teszik kockára. Ha mégis akadt közülük valaki, akiben feltámadt az emberi érzés, azt elnémították, likvidálták és kiátkozták, emlékét is megbecstelenítették. Nincs felelősségtudat felelősségvállalás nélkül. Annak hiányában a humánus jó szándék, a nép boldogításának vágya is vérgőzös tombolásba csap át. A Lukács-féle magasabb morális nívó szörnyű szenvedéseket hozott az emberiségre. A kommunizmus áldozatairól való kegyeletteljes megemlékezés még nem jelenti a hagyományos, a normális emberhez méltó morális rend helyreállítását. Az egész emberiség felelőssége, hogy a kommunistákat szembesítse tetteikkel, a felelősség vállalására kényszerítse, mert addig mindenféle fennkölt és szép eszme, az igazságosság alapelve és ígérete hiteltelen, torz marad.