A magyar kormány az első jelentős, máig ható gazdaságpolitikai hibát akkor követte el, amikor az első kőolajár-robbanás (1973) okozta külkereskedelmi hiányt hitelfelvételekkel próbálta áthidalni. Az alternatíva világos volt: vagy szembenézünk azzal, hogy az egyensúly megteremtése érdekében a korábbi dinamikus – évi 5–5,5 százalék körüli – gazdasági növekedés ütemét le kell csökkenteni, hogy az ország importigénye (a számunkra kedvezőtlenül változott külkereskedelmi árak mellett) exportképességével egyensúlyba kerüljön, vagy pedig hiteleket kell felvenni. A gazdasági növekedés négy százalékra való lassításával az eladósodás elkerülhető lett volna.
Máig ható óriási tévedés
Számításokkal lehetett igazolni, hogy a hitelfelvétel nem hozhat tartós nettó forrásbevonást, mert négy-öt év múlva a hitelek törlesztése és a kamatok felemésztik a felvehető hiteleket. E számításokkal azonban senkit sem sikerült meggyőzni az Országos Tervhivatalban. A kudarc oka, hogy az ilyen döntéseket akkor sem, azóta sem szakértői számítások, hanem politikai megítélések alapján hozzák. Akkor a politikai vezetés félt a növekedés lassításától, ugyanis nem minden alap nélkül úgy vélte, hogy a reáljövedelmek gyors növekedése politikai legitimitásának egyetlen szilárd alapja. Jó partnerre lelt az akkori reformközgazdászokban, akik végül is rábeszélték a politikai vezetőket a hitelek felvételére. Hogy ez miképpen történt, álljon itt egy idézet Erdős Tibor közgazdász egyik tanulmányából, amelyet a hosszú távú tervezés számára készített a nyolcvanas évek végén.
„A tényekhez az is hozzátartozik, hogy a külső adósságok növelésének a tudomány részéről sem volt erős ellenzéke… A tudomány körében sokan – a progreszszív szárnyhoz tartozók közül is nagyon sokan, talán még többen – a külső adósságfelvétel gyors növelését támogatták. Kevés figyelmet szenteltek a hasznosan végrehajtható tőkeimport gazdasági előfeltételeire, illetve arra, hogy a tőkeimportnak mindig van – a konkrét feltételektől ugyan függő, de mégiscsak szigorú – felső határa… Gyakran hangzottak el olyan, egyébként igaz megállapítások, hogy a nemzeti tőkeáramlás szerves része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kibontakoztatásának, intenzifikálásának, hogy infláció idején jobb az adós pozíciójába kerülni, hogy mások is nagy összegben importálnak tőkét, hogy külső forrásokat kell bevonnunk stb. Hiányzott azonban a helyzet konkrét felmérése, sőt azoknak a nyugati irodalomban bőven fellelhető tanulmányoknak a feldolgozása is, amelyek nagyon alaposan elemzik a tőkeimport feltételeit, kockázatát, a túlzásba vitt külső adósságfelvétel következményeit” (Erdős Tibor: A magyar gazdaság és a gazdaságpolitika fejlődése az 1968–1986 közötti időszakban – Következtetések a hosszú távú tervezés számára. Kézirat, 1987. szeptember, 53–54. oldal).
A hitelfelvételt kevesen ellenezték. Ezek közé tartozott Dobos István, aki akkor a tervhivatal ötéves terveket készítő közgazdasági főosztályának vezetője volt.
Egy 1974 őszén az Országos Tervhivatalban tartott szabad pártnapon, ahol a Nemzeti Bank akkori elnökhelyettese, Fekete János a hitelfelvétel előnyeit ecsetelte, Dobos szót kért, és azt mondta, hogy a hitelfelvételnél hosszú távra kell gondolkozni, és nem biztos, hogy a jelenlegi feltételek a hitel visszafizetésének esedékességekor is fennállnak. Fekete János főnökéről, a Nemzeti Bank akkori elnökéről, László Andorról egykori kollégái szintén azt mondják, hogy ellenezte a hitelek felvételét.
A hitelfelvétel máig ható óriási tévedésnek bizonyult, és mivel ma is hasonló tévedéseket követünk el, érdemes rögzíteni, miért is született ez a rossz döntés. Azért, mert: 1. a politikai vezetés nem mert szembenézni a kialakult helyzettel; 2. kormányszinten nem készültek megfelelő helyzet- és hatáselemzések; 3. érvényesült az úgynevezett reformközgazdászok doktrínákat hangoztató szemlélete (például az, hogy a nemzeti tőkeáramlás szerves része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kibontakoztatásának).
A tévedés hamarosan nyilvánvalóvá vált, különösen azt követően, hogy az amerikai kormány gazdaságpolitikája miatt a nemzetközi pénzpiacok kamatai az égbe szöktek. Az ország külső adósságállománya 1978-ra akkorára nőtt, hogy a fizetésképtelenség reális veszéllyé vált. A kormány kénytelen volt szembenézni a helyzettel, és az 1978 végi központi bizottsági határozatokkal meg is történt a gazdaságpolitikai fordulat.
A beruházások és általában a kormányzati kiadások visszafogásával a gazdasági növekedést igen nagy mértékben (évi két százalékra) csökkentették. Ezek az intézkedések hatásosak lettek volna négy évvel korábban, ugyanis el lehetett volna kerülni az eladósodást, 1978-ban azonban már késő volt. A magasra nőtt kamatlábak miatt az ország úgynevezett adósságcsapdába került. Hiába váltunk már nettó forráskihelyezővé (nettó exportálóvá), a magas kamatok és egyéb pénzpiaci változások (árfolyamveszteség) miatt az adósság gyorsan növekedett. A rendszerváltáskor, 1989 végén az ország nettó adóssága 14,9 milliárd dollárt tett ki, ám ebből mindössze 1,2 milliárd dollár volt a tényleges nettó tőkebeáramlás, az összes többi felhalmozódott kamat és árfolyamveszteség. Épp ezért teljesen értelmetlen az a sokszor hangoztatott kérdés, hogy mire mentek a hitelek, hiszen a fenti adatok alapján a válasz nyilvánvaló: a korábban felvett hitelek és kamataik törlesztésére.
Reformerek és neoliberálisok
Az 1978-as gazdaságpolitikai fordulattól a rendszerváltásig tizenkét év telt el. Ez a tizenkét év bőven elegendő lett volna arra, hogy az ország gazdasági szerkezetét versenyképesebb irányba alakítsuk át. Ez azonban elmaradt, mert a hazai gazdaságirányítást addig már teljesen uraló „reformerekből” neoliberálissá vált közgazdászok nézete szerint a változásoknak piaci hatásokra kell végbemenniük, az állam nem avatkozhat be a gazdaságba. Ez az elv a gyakorlatban azt jelentette, hogy bár közismert volt, hogy a korábbi, a szovjet gép–nyersanyag cserére épülő gazdaságszerkezetet nem lehet fenntartani, hiszen az oroszok nem hajlandók több olajat adni a gépeinkért, a gazdaságpolitika semmit sem tett az ipari struktúra átalakításáért.
Az elmaradt szerkezetváltás helyett a nyolcvanas éveket a szabályozókkal meg a különböző árrendszerekkel való kísérletezés töltötte ki. Valószínűleg nem akadt olyan nevesebb reformközgazdász, akinek az ötletét az évente többször is megváltozó – és a vállalati gazdálkodást egyre kilátástalanabb helyzetbe hozó – szabályozómódosítások során ki ne próbálták volna.
Az egyik ötlet az volt, hogy a rubelben jelentkező, levásárolhatatlan gépipari aktívumot (mivel olajat az oroszok már nem adtak érte) úgy próbálták felszámolni, hogy javasolták a dollárelszámolásra való áttérést. Az oroszok elképedtek az ajánlaton, mert az évi 1,5 milliárd dolláros veszteséget jelentett – a magyaroknak. A rubelárakat ugyanis „világpiaci” árbázis alapján úgy állapították meg, hogy viszonylag olcsón vettük az olajat, és drágán adtuk el a gépeinket. Az oroszok csak presztízsokokból ragaszkodtak a rubelelszámoláshoz, de végül is beadták a derekukat: „ebbe a magyar gazdaság belerokkan, de ha a magyaroknál ez jelenti a reformot, ne ellenezzük” – írta az orosz tárgyaló delegáció a saját feljebbvalóinak.
Kétségtelen, hogy ebben az esetben a piacgazdaság valóban működött. Az oroszoknak ugyanis már nem kellettek dollárért a magyar gépek, így a magyar gépipari aktívum rövidesen megszűnt, nekünk viszont az olajra továbbra is szükségünk volt, de már csak dollárért tudtuk megvásárolni. Az orosz relációban ma meglévő mintegy kétmilliárd dolláros külkereskedelmi mérleghiány jelentős részben e lépésnek köszönhető.
Nem részletezve tovább e korszak ballépéseit, öszszefoglalóan a nyolcvanas évekről azt lehet mondani, hogy egy doktriner szemlélet miatt az ország tehetetlen sodródásra volt kényszerítve, miközben egyre nagyobb adósságterheket halmozott fel.
Ekkor jött el a rendszerváltás.
A máról holnapra bevezetett piacgazdasági reformok hatására az ország gazdasága összeomlott. A reálbérek nagymértékben csökkentek, a munkahelyek egyharmada megszűnt, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ezek a hihetetlen áldozatokkal járó reformok nemhogy megoldást hoztak volna, hanem hosszú távon fenntarthatatlan eladósodási pályára állították az országot. 2004-ben a fizetési mérleg hiánya (mintegy 8,5 milliárd dollár) kétszer akkora volt, mint amenynyiért 1995-ben a villamosenergia-ipart eladtuk, és több, mint a teljes privatizáció devizabevétele (7,4 milliárd dollár). A fizetésimérleg-hiány nagyságrendje az idén is hasonló lesz. E pillanatban senki sem tudja megmondani, hogy mi lesz a folyamat vége.
A fizetési mérleg hiányának növekedése akkor hat igazán ijesztően, ha a rendszerváltás kezdetétől szemléljük, és látjuk az 1989–90-ben még egyensúlyban lévő mérleg zuhanásszerű romlását, amit még az igazán durva beavatkozásnak számító Bokros-csomag is csak átmeneti időre tudott megállítani.
A fizetési mérleg romlásának alapvető oka, hogy a liberalizálás, privatizálás, dereguláció során a magyar vállalatok elvesztették bel- és külföldi piacaikat, sőt a jobb vállalatokat eladták a konkurenciának. Ezáltal a külkereskedelmi mérlegben nagyarányú hiány alakult ki. Hogy érzékelhetők legyenek a nagyságrendek: a biztosítási szektor 90, a bankszektor 82, a gépipar 75, az építőanyag-ipar 63, a kiskereskedelem 62, az élelmiszeripar 61, a vegyipar 60, a földgázipar 59, a posta és távközlés 59 százaléka van külföldi kézben. Ezek az arányok nemzetközi összehasonlításban extrémnek számítanak. A városállam Szingapúr és az amerikai írek befektetései nyomán Írország közelíti meg ezeket az arányokat, Finnország feldolgozóiparában a külföldi tőke például csak 15 százalékos.
Bal- és jobboldalon egyaránt vannak, akik azt mondják, e tulajdoni arányok nem számítanak: vagy azért, mert nemzeti és külföldi tőkés egykutya, mindegyik kizsákmányol, vagy pedig azért, mert a tőke szabadon mozog, és így a nemzeti tőke éppúgy elvándorolhat, mint a nemzetközi. Valójában azonban nem mindegy, hogy a döntéseket Budapesten, Brüsszelben vagy éppen New Yorkban hozzák. Még a nemzetközi statisztika is különbséget tesz a külföldi és a hazai vállalatok teljesítménye között, ebben különbözik a GDP (bruttó hazai termék) a GNI-tól (bruttó nemzeti jövedelem). Csak a GNI képez olyan jövedelmet, amelyet egy ország (további) eladósodás nélkül eloszthat magának. Bár a KSH számolja e mutatót, sajnos a hazai közvélemény előtt ismeretlen. Valószínűleg azért nem közkeletű az egyébként nyilvános adat, mert jóval alacsonyabb gazdasági növekedést mutat ki, mint a külföldi tulajdonú vállalatok teljesítményét is magában foglaló GDP.
A termelőeszközök tulajdona alapvetően érinti a nemzeti szuverenitást. Ha egy nemzet nem rendelkezik a fenntartását szolgáló termelés eszközeivel, akkor még részleges nemzeti szuverenitásról sem lehet beszélni, az adott nemzet ki van szolgáltatva a más érdekeket szolgáló, mások által hozott döntéseknek, ami valójában a nemzetállam megszűnésével azonos. E folyamat előrehaladott állapotban van Magyarország esetében, de az Európai Unió többi tagállamai is hasonló úton járnak.
Privatizációs veszteségek
A globalizáció elködösített fogalma mögött pontosan az húzódik meg, hogy az emberek életét alapvetően befolyásoló termelőeszközök, sőt a felhalmozódott tudás (műszaki ismeretek) tulajdona is kikerül a nemzetek, illetve a nemzetállamok demokratikusan választott intézményeinek hatásköréből, és olyan multinacionális konglomerátumok kezébe csúszik át, amelyek demokratikus úton nem ellenőrizhetők. Lényegében Brüsszel is e szervezetek irányítása alatt áll, és hatalmát az elfogadás alatt álló európai alkotmány tovább növeli. E folyamat az átlagember számára olyan, Brüsszel által kezdeményezett intézkedésekben nyilvánul meg, mint a munkaerőpiac „rugalmasabbá tétele”, avagy a jóléti állam „reformja”, ami nem jelent mást, mint a korábban elért életszínvonal tartós rontását, mígnem a jövedelmek az egymással liberális kereskedelmet folytató nagy térségeken belül kellően közel nem kerülnek egymáshoz.
Az újonnan csatlakozott államok sem reménykedhetnek lényeges javulásban, hiszen nekik is a török, az indiai és a kínai munkabérekkel kell versenyezniük. A multinacionális cégek a legolcsóbb munkaerővel próbálnak termeltetni, ám termékeiket a legmagasabb jövedelműeknek akarják eladni. E gazdasági modellben a magas jövedelműek bevétele szükségképpen csökken (mert nem találnak munkát, hiszen drágák), ennek következtében a magas jövedelmű térségekben tartós depresszió alakul ki (például Németországban), ugyanakkor a legszegényebbeknél a jövedelmek növekedhetnek (India, Kína). E szabály alól a nagy technológiai tudást igénylő termékek vagy a szolgáltatások sem kivételek, hiszen a multinacionálisok már a kutatásaikat is kitelepítik a csekély bérű országokba, illetve a szolgáltatások privatizálásával és liberalizálásával e téren is belép az olcsó munkaerő. Ezért a „tudásalapú gazdaság” csak üres szólam.
A termelőeszközök, sőt a tudományos eredmények felett már nem a nemzetállamok, hanem a multinacionális korporációk rendelkeznek. A lakosságnak ez persze nem nagyon tetszik, ezt jelzi a szélsőjobboldali pártok előretörése vagy az európai parlamenti választásokon való alacsony részvétel. Nincs azonban szervezett erő, amely ellen tudna állni, különösen, hogy a média túlnyomó része azonnal megbélyegez mindenfajta globalizációellenes megmozdulást.
Az Európai Unió más országainak helyzete sem lesz valami rózsás, Magyarország viszont még az újonnan csatlakozottak közül is a legrosszabbul áll. A többiek ugyanis vagy adósság nélkül szabadultak ki a szocialista táborból, mint a balti államok, Szlovénia, Csehország és Szlovákia, vagy pedig az erre alkalmas időben leíratták adósságaik jelentős részét, mint Lengyelország.
Magyarország nem azért nem íratta le adósságát, mert nem lett volna lehetséges a rendszerváltás idején, amikor például a németek még hálásak voltak az újraegyesítésben játszott szerepünkért, hanem azért, mert liberális közgazdászainknak meggyőződésük volt, hogy ez valami illetlen dolog. Az akkori vitákban a befektető japán kisemberek pénzét féltették, nem arra világítottak rá, hogy mi senki pénzét nem vettük el, hiszen az adósság a felhalmozott kamatokból áll. A japán és más kisemberek tulajdonképpen nyerészkedtek rajtunk, mint ahogy a többi eladósodott országon is.
Számokkal lehet bemutatni, hogy mi is történt a rendszerváltást követő időszakban, és hogyan is állunk ma. Kezdjük a fizetési mérleggel. A fizetési mérleg és ennek fő összetevője, a külkereskedelmi mérleg a rendszerváltáskor még egyensúlyban volt; 1990 és 2003 között a fizetési mérleg hiánya 38
origo.hu
Kapu Tibor nem véletlenül indult útnak – ezt kevesen tudják
