Rövid életéhez mérten igencsak tekintélyes cikkgyűjteményt mondhat magáénak a Szent Gellért téren bő másfél éve épült kútház. Már az építkezés hivatalos része sem volt problémamentes: utóbb derült ki, hogy jóváhagyott építési engedély nélkül fogtak a kivitelezéshez, és nyilván csak a botrányszagú kényszerhelyzetnek köszönheti az – információink szerint 130 millió forintot meghaladó költségű – objektum az utólagos fennmaradási engedélyt. (Itt nyomban feltehető az első kérdés: vajon a megbízó, a fővárosi önkormányzat illetékesei részéről történt-e hivatali, ügyviteli mulasztás, ha igen, mibe került ez, és miféle konzekvenciával járt?)
A másik malőr, amely voltaképpen az egész „forrásház-koncepciót” alapjában megkérdőjelezi, hogy a tervezők aligha voltak tisztában a kút gyógyvízzel történő ellátására vonatkozó hatósági szabályokkal, hiszen a műtárgyat eredetileg a világhírű budapesti termálfürdők, az ősidők óta ismert hőforrások közös, jelképes emlékművének szánták, és csak a munka végeztével derült ki, hogy a vízügyi jogszabályok nem teszik lehetővé termálvíz átfolyatását rajta. Így végül, a Fővárosi Vízművek utólagos jóvoltából, közönséges ivóvíz csordogál a csapokból, miközben a tájékozatlan kül- és belföldiek a kőbe vésett feliratok alapján abban a hiszemben isszák, hogy a Gellért, a Rudas, a Lukács, a Király vagy a Széchenyi-fürdő gyógyvizeihez van szerencséjük. (Vannak, akik naponta töltögetik és hordják haza palackokban.)
A kúttal kapcsolatos, finoman fogalmazva komikus fejlemények számtalan kisebb-nagyobb publicisztikai reakciót, glosszát indukáltak országos lapokban is. A Népszabadság jegyzetírója például a tél közeledtével „Fagyásház” címmel piszkálta meg a halva született forrásházötlet önbecsapó utóéletét. Ez azért érdemel említést, mert nem érheti vád e sorok íróját, hogy csak (a főváros vezetésével szembeni) politikai ellenszenv motiválja, amikor immár sokadszorra tűzi tollhegyre az elfuserált Gellért téri díszkutat. A 2004. december 4-i Magyar Nemzetben megjelent, kritikus hangú írás válaszra késztette a Magyar Építészkamara elnökét, polemizáló írásának lapunk december 10-i számában adott helyt. Eltér István építészmérnök védelmébe vette az épületet, egyebek mellett azzal érvelve, hogy a kút „igen gazdag és összetett szimbólumrendszerét” hozzáértő emberek már kellően megmagyarázták a szakmai folyóiratokban, amivel szemben inkább az tény, hogy a nagyszámú, szigorúan szakmai értékelés döntő többsége erőteljesen és szókimondóan bírálja az épület elhelyezését és formai-esztétikai megjelenését. A kamara elnöke azt tanácsolta levelében, hogy „tavasszal vagy nyárelőn töltsek el negyedórát” a kútnál, és biztosított afelől: hangoztatott aggályommal szemben nem fogja fagykár érni az épület kőrészeit.
A történet szomorú, egyszersmind paradox folytatása, hogy – miután szinte naponta utamba esik a Szent Gellért téri kút – február végén a kőburkolatról elolvadó hó alól előtűnő, töredezett darabokra lettem figyelmes. Az azóta eltelt két újabb fagyos hét leforgása alatt a kútházat körülfogó térburkolat külső gyűrűjén szinte mindenütt áthatoló fagyási repedések, hálós és kagylós törések jelentkeztek, hozzávetőleg 35-40 méter hoszszon, összesen 20-30 négyzetméternyi felületen. A tíz centiméter vastagságú kő burkolólapokról a második (valójában az első kemény) télen kiderült: nem állnak ellen a fagynak! A Magyar Nemzetben megjelent újabb glosszát követően az egyik bulvárlap fényképpel illusztrált cikkben mutatta be a forráskúthoz tartozó, idő előtt feltöredezett térburkolatot. A kivitelező cég projektvezetője az újság kérdésére nyilatkozva nem egyebet állított, mint hogy „a burkolat kemény mészkőből épült, de az átadás óta a karbantartási feladatok nem az ő felelősségi körükbe tartoznak”.
További kérdéseink tehát a több mint 130 millió forint közpénzből, a fővárosi önkormányzat megbízásából épített „Csodakúthoz” kapcsolódóan: melyik kivitelező cégnek és mennyit fizettek ki a nyilvánvalóan fagyálló(nak minősített) kőburkolat készítéséért? Milyen árkülönbség van a beépített és az elszámolt anyag között? Mennyi időre szól e konkrét esetben (az építési szabályzat szerint kötelezően előírt) jótállási idő? Mennyibe kerül az alkalmatlan burkolat kicserélése, és milyen színvonalú az a műszaki ellenőrzés, amelyik így „elnézte” a leszállított kőanyag minőségét? Az egész história legfőbb tanulsága pedig – azon kívül, hogy az elméletileg szinte az örökkévalóságnak készülő, reprezentatív műtárgyak manapság esetenként egy kemény telet sem bírnak ki –, hogy az ilyen silány kivitelezői munkákra sokkal több pénz folyik el, mint amennyit valójában érnek. A trehány útépítések és burkolatfelújítások nyomán így keletkeznek egy-két év leforgása alatt ezrével kátyúk, forintszázmilliós többletköltséggel terhelve meg a közös pénzből fenntartott költségvetés kiadási oldalát.
Igazából erről szól a Szent Gellért téri kút tanulságos története.
origo.hu
Ki gondolta volna? Petőfi leszármazottja egy budapesti étteremben dolgozik!
