Úgy tűnik a napvilágot látó ügynöklisták alapján, a nagyközönség számára továbbra is rejtve marad a rendszer működése. Valójában mi volt az ügynökök szerepe, és hol álltak a hierarchiában? – kérdezem Szabó Csaba történészt, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettesét.
– Az ügynök morálisan és szervezetileg egyaránt a rendszer alján létezett. Kevés olyan III/III-as ügynök van, aki magától jelentkezett. A rendszer úgy épült fel, ahogy azt a Political Capital is jelezte az általa közzétett listán: tartótisztekkel, szigorúan titkos szolgálati tisztekkel, megrendelőkkel és természetesen az ügynökök széles sávjával. Nagyon fontos bármilyen adatsor nyilvánosságra hozásakor, hogy világosan elkülönüljenek a megrendelők és az utasítások végrehajtói. A megrendelők sokszor a politikai élet legmagasabb fokán álltak, és az előirányzott feladat a felsőbb megrendelőtől indult lefelé az államvédelem hierarchiáján egészen az ügynökig. Az ügynököt úgy választották ki, hogy a célszemély környezetében megkeresték, kit lehet beszervezni akár zsarolással, akár kisebb-nagyobb előnyök ígéretével.
– Milyen arányban lehettek áldozatok a hajdani ügynökök?
– Az általam megismert akták tanúsága szerint az ügynökök nagyobbik része áldozat volt, avagy áldozat is. Most könnyen ítélkezhetünk felettük, de nem biztos, hogy mi másként tudtunk volna dönteni abban a helyzetben, amelybe ők kényszerültek, amikor zsarolást, pszichikai és fizikai gyötrelmeket kellett kiállniuk. Nagy adag keresztény megbocsátásra van szükségünk ahhoz, hogy megérthessük az ügynökök döntését. Kevesebben voltak a túlbuzgók, akik a jelentések tanúsága szerint élvezték, amit műveltek.
– A beszervezés módszerei és az eljárások nem változtak az érintett negyven–ötven esztendő alatt?
– A magyar államvédelem a szovjet államvédelem felügyelete alatt állt. Egészen a rendszerváltásig szovjet tanácsadók voltak a megfelelő pozíciókban. Maguk a módszerek – az, hogy miként kell valakit becserkészni, ellenőrizni, megfigyelni –, gyanítom, hogy napjainkban ugyanolyanok, csak ma nem III/III-as ügyosztálynak, belső reakció elleni csoportfőnökségnek nevezzük az elhárítást és hírszerzést.
– A mára kialakult helyzet sokak közös felelősségének tűnik. Talán kisebb port kavarnának az ügynöklisták, ha többet tudnánk a közelmúltról.
– A történészek és a kutatók felelőssége, hogy az elmúlt években nem sikerült feldolgozni a kérdést, nem tudtunk típusrajzokat adni, bemutatni a szervezet működését, de legalábbis nem mentek át a köztudatba mindazok az eredmények, amelyek a történészek feltárómunkája során azért szép számmal keletkeztek. Önmagában a név, a különféle listák közzététele csak rágalom. Ha majd felszabadítják az iratokat, akkor a neveket csak a személyes történetekkel együtt szabad kezelni. Mindenkinek a saját történetével. Ismerek olyan embereket, akiket külföldi tanulmányútjuk előtt zsaroltak meg, hogy csak akkor kapják meg az útlevelet, ha aláírják a beszervezési nyilatkozatot. Majd pontosított az államvédelem: nem azt kell aláírni, hogy az illető besúgó lesz, hanem azt, hogy ha tudomására jut külföldön olyan összeesküvés, amelyet a Magyar Népköztársaság ellen szerveznek, akkor ezt jelenti. Itt már sokkal kevésbé lehet morális ellenvetés: a legtöbbjük nem akadt ilyen összeesküvés nyomára, és teljes joggal gondolhatta, hogy nem is fog, tehát miért ne írna alá. De ha aláírták a nyilatkozatot, rögtön nyilvántartásba kerültek, és most listákra lehet tenni őket. Egyébként minden hivatalos külföldi útról jelentést kellett leadni, ilyenek ezrével maradtak fenn. Van közöttük olyan, amelyben az illető leírta, kivel és hol találkozott, miről beszélgettek, de előfordulnak olyanok is, amelyekben semmiféle tény nem szerepel. Ha viszont ezt megkapta a titkosszolgálat, akkor a jelentéstevőnek nyoma van, s akár listára kerülhet.
– Nem lehet, hogy éppúgy napi politikai érdekeket szolgál az a dezinformáció, amely szerint párttagok nem lehettek ügynökök, mint az, hogy az MSZMP tagjai merő hazafias buzgalomból váltak ügynökké?
– Természetesen a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjainak köréből is kerültek ki ügynökök. A következményeket és az erkölcsi megítélést tekintve ügynök volt az is, aki egy munkahelyen hangulatjelentéseket készített. Nem III/III-as értelemben vett ügynök, nem az államvédelem foglalkoztatta, de a megfigyeltek tudta nélkül, sokszor rájuk nézve terhelő adatokat juttatott el a kerületi, megyei vagy egyéb pártközpontba. Az így készült jelentések „hatékonyságát” az államvédelem által beszervezett ügynökök jelentéseihez hasonlónak tartom, ugyanis ezek elindultak a párthierarchián belül, és használták, vissza is éltek velük. Ha mondjuk az MSZMP Zala megyei tömegszervezeti munkájának hiányosságait akarta valaki feltárni a politikai bizottságban, akkor ezekre a hangulatjelentésekre támaszkodott. A társadalomnak ezt a meglehetősen széles rétegét meg sem említik, amikor a pártállam ügynökeiről van szó. A párt- vagy az állami hierarchia is működtetett információs hálózatot, és ezt külön kell választani az államvédelmi hálózattól, de nem lehet teljesen függetlenül szemlélni.
– Miközben az adatvédelmi biztos tiltással és látványos listadarálási akcióval hívja fel a figyelmet a személyiségi jogok sérülésére, a történészek szerint a tudományos kutatás és publikáció szabadsága nem korlátozható.
– A kutatás szabadságát nemcsak az adatvédelmi törvény befolyásolja, hanem az 1995-ös levéltári törvény is. A pillanatnyi helyzet Magyarországon az, hogy meg kell várni, lesz-e mondjuk „próbaper” egy tudományos műben publikált ügynöknévsor miatt, és mi lesz az eredménye. Németországban az újraegyesülés után a kutatók igen kényes témákban jelentettek meg könyveket, és a többezres névsorokból alig néhány ember volt olyan bátor, hogy beperelje a szerzőt. De mindannyian elveszítették a pert. Az alapvető baj az, hogy a kereteket kijelölő törvények roszszak, és nemcsak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának felállítását kimondó törvényre gondolok, hanem az adatvédelmi, a levéltári, sőt a titoktörvényre is. Ezért tartunk itt másfél évtizeddel a rendszerváltás után.
– Akik a meglévő akták teljes nyilvánosságra hozása ellen érvelnek, azok úgy gondolják, hogy az iratmegsemmisítések után méltánytalan pellengérre állítani a hajdani ügynökök egyik – talán éppen a szerencsétlenebb – részét.
– Ez az érvelés inkább a politikai játszmák része. A rendszerváltozás után több iratfeltáró bizottság létezett, és többek között a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal iratait is átnézték. A nagyarányú iratmegsemmisítés inkább legenda. A szakember az iratok segédletével, ha fennmaradtak, meg tudja állapítani, ha egy irategyüttesben jelentősebb hiányok mutatkoznak. Az már önmagában gyanús, ha egy-egy év ügyiratforgalma nagyságrendileg eltér a megelőző évétől. Biztosan előfordult iratmegsemmisítés, és nyilván manipulatív szándékkal is, de nem szervezetten, csupán ad hoc jelleggel, félelemből, és korántsem olyan nagyságrendben, mint azt sokan gondolják.
– Hol őrizték ezeket a dokumentumokat a rendszerváltás előtt, és egyáltalán milyen iratokról van szó?
– A Belügyminisztérium központi irattárában, illetve a különböző főcsoportfőnökségek irattáraiban őrizték. Az államvédelem tulajdonképpen minden iratba betekintést nyerhetett. Éppen az okozza a nehézséget, hogy az operatív vagy vizsgálati dossziék számos különböző helyeken keletkezett iratok gyűjteménye. Egy ügyhöz, egy koncepcióhoz, egy vizsgálathoz gyűjtötték össze a különböző helyekről származó iratokat. A titkosszolgálat sokszor egy környezettanulmány elkészítéséhez is a rendőrség segítségét vette igénybe. A rendőr becsöngetett a házmesterhez, kifaggatott néhány szomszédot, elkészítette a környezettanulmányt, és azt becsatolták az ügyirathoz.
– De nyilván nemcsak irat volt sokféle a szolgálatoknál, hanem ügynök is.
– Az ügynökök abszurd világának megértéséhez Dürrenmatt néhány kisregényét, drámáját szoktam idézni. Dürrenmattnál gyakran szerepel megfigyelők és ügynökök hada, akik egymást is megfigyelték, és egymásról sem tudták, ki az ügynök. Az államszocializmusban nagyon hasonlóan működött a rendszer. Éppen ezért vannak kétségeim a főpapok tömeges beszervezésével vagy például az olyan ügynöktörténetekkel kapcsolatban, ahol a megfigyelő és a megfigyelt együttes erővel tévesztette meg a tartótisztet. Az információkat több forrásból is ellenőrizték.
– Ráadásul egészen valószínűtlen „ügynökneveket” is olvashatunk a vasárnap nyilvánosságra hozott listán…
– Igen, nem különösebben valószínű, hogy a magyar titkosszolgálatnak sikerült beszerveznie a legmagasabb rangú vatikáni bíborosokat, a Szentszék „külügyminisztériumának” legjobban kvalifikált szakembereit. Luigi Poggi az 1960-as években elkezdett vatikáni–magyar tárgyalások során járt először Magyarországon, egészen a rendszerváltozásig több alkalommal is Casaroli bíboros kíséretében, tárgyaló félként. Akárcsak Colassuonno. Nemcsak hatalmas diplomáciai képzettségük, hanem morális tartásuk is volt. Aligha tudták őket beszervezni a titkosszolgálatok egy Trabant vagy egy balatoni nyaraló kecsegtető ígéretével. Ennek ellenére a rendszer specifikuma miatt mégsem lehetne kizárni a beszervezés lehetőségét, de akkor annak egészen más okai, feltételei voltak, például emberi gyarlóságra építhető zsarolás. Csakhogy nem tudom elképzelni a Vatikán, illetve az említett főpapok szintjén, hogy zsarolható diplomatákat küldtek tárgyalni éppen egy kommunista országba.
– De biztos, hogy volt, akit sikerült beszervezni, nem kizárólag a papság köréből, hanem az egész egyházból. Az ügyben megfogalmazott egyház elleni vádakkal mintha megkísérelnék a papság és a hívek szembeállítását is.
– Meg kell fontolni azt a körülményt, hogy amikor a katolikus papság elleni ügynökvádakról olvasunk, úgy tűnik, mintha a klérus lenne az egyház, és soha nem esik szó azokról a hívekről, akik a gyóntatószékben provokálták a papot, hogy aztán jelentést adhassanak róla. Ha fel akarjuk tárni a kommunista állambiztonság, sőt az egész kommunista rendszer történetét, akkor beszéljünk az egyházi ügynökökről is természetesen, mert voltak ilyenek. De önmagában a kérdésfelvetés csupán kísérlet a figyelem elterelésére. Ne felejtsük el, hogy az egyházi ügynökök az elmúlt hetekben éppen akkor váltak témává, amikor felmerült: az igazi felelősök nevét kellene nyilvánosságra hozni, vagyis a megrendelőkét, a tartótisztekét, az apparátus működtetőiét.
– Talán a jelen szempontjából is érdekesebb lenne az ő kilétük felfedése…
– Igen, hiszen a rendszerváltás nyertesei azok voltak, akik magasabb pozíciókat töltöttek be a hálózatban. A korábbi évtizedekben felhalmozódott információs és gazdasági tőkét ők tudták hasznosítani. Az sem valószínű, hogy a most megjelent iratok, listák levéltárakból kerültek ki, hanem kézen-közön eltűntek a volt hálózati személyekkel együtt. Hazavitték, mert tudták, hogy jó lesz valamikor előhúzni.
– A hatalomátmentésnek erről a formájáról szinte tökéletesen sikerült elterelni a figyelmet.
– Maga az egész ügynökkérdés is elterelés. De különösen a katolikus papokat ért vádakkal akarják valami fontosabbról elvonni a figyelmet. Ügynökaktákat tanulmányozva egyetlen olyan esettel sem találkoztam, ahol beszervezett pap a gyónási titoktartási kötelezettséget megszegte, a közelmúltban megjelent írások alapján mégis úgy tűnhet, mintha ez általános gyakorlat lett volna. A gyóntató sokszor nem is tudja, ki térdepel a gyóntatószék másik oldalán, azt pedig többnyire végképp nem tudhatja, ki lesz a következő gyónója. Ezért valószínűtlen, hogy tömegével készültek ilyen iratok.
– Megismerhető-e egyáltalán a múlt kizárólag ezen iratok alapján?
– Történeti kutatásaim során egy alkalommal sikerült megszólaltatnom egy volt államvédelmis tisztet. Megdöbbentő volt a cinizmusa, ahogyan a kérdéseimre válaszolt. A beszélgetésünk végén, amikor látta, menynyire feldúlt mindaz, amit elmondott, ezt vágta a fejemhez: „Ti, történészek, észre fogjátok venni, ha majd egyre többet láttok az államvédelmis iratokból, hogy semmit sem tudtok.” Ez nem teljesen igaz, de tény, hogy manipulált iratokról van szó.
– Az apparátus működésének logikája azonban bizonyára sok mindent megmagyaráz az utókor számára.
– Az egyházi iratokat tanulmányozva vettem észre, hogy az államvédelmi szolgálatok aktivitása öngerjesztő módon történt. A hetvenes évek közepétől törést láthatunk. Az államvédelem szerepe egyre jobban visszaszorult az egyházak ellenőrzésében. Feleslegessé nem vált, hiszen 1989-ig működött a katolikus egyházi reakció ellen küzdő osztály, viszont mindjobban előtérbe került az Állami Egyházügyi Hivatal, s így az államvédelem veszített a jelentőségéből. Az államvédelmi apparátus dolgozói, a tartótisztek már a hatvanas évektől úgy tették magukat nélkülözhetetlenné, hogy egzisztenciális okokból is fokozták az aktivitásukat. Ügyeket kreáltak. Újabb ügynököket próbáltak beszervezni, államellenes cselekményeket regisztráltak, és az ezekre vonatkozó információkat továbbították fölfelé. Ezt bizonyítja a Regnum Marianum története. Először az 1961-es perhullám során ítélték el a regnumosokat, aztán 1965-ben, és 1971-ben megint lecsukták őket. A regnumi atyákat 1951-től megfigyelték, mindent tudtak róluk. Ügynökök dolgoztak az atyák között, a gyerekek között, a szülők között, de őrizetbe vétel mégis csak elvétve történt egészen 1961-ig, amikor is néhány nap leforgása alatt rengeteg papot, hívőt letartóztattak.
– Az ilyesmi nem kifejezetten támasztja alá a katolikus egyház papságával szemben megfogalmazott vádakat.
– Nagyon keveset hallunk mostanában arról, hogy 1989-ig a magyar katolikus egyház üldözött volt. Milyen különös, hogy különböző politikai csoportok egész mitológiáját teremtették meg a saját rendszerellenességüknek. Mennyit olvashatunk politikai szamizdatokról, földalatti mozgalmakról. A katolikus egyházban 1948-tól kezdve ez a földalatti mozgalom politikai szembenállás is volt, hiszen az ideológiai ellentét egyben politikai is volt. Százával láttam házkutatási jegyzőkönyveket, amelyekben annak ellenére, hogy az ország hermetikusan el volt zárva a Nyugattól, tételesen, cím szerint felsorolták azokat a kinti kiadványokat, melyeket papok, volt szerzetesek, apácák terjesztettek. Az egyházi szamizdatokról semmit nem hallunk. Ez a katolikus társadalom jelentős részének erőt adott. Ha a beszervezett egyházi emberekről beszélünk, ahhoz, hogy a korszakot a maga teljességében lássuk, mindenképpen szót kell ejtenünk a beszervezések történetéről és az elnyomott, üldözött egyházról is.
origo.hu
Így védekezzen hatékonyan a molylepke ellen
