A jó büntetése

Kétszáz éve született Hans Christian Andersen: e jubileum az európai kultúrkörnek, amely szereti „a világ” kultúrájaként meghatározni magát, remek alkalmat ad az ünneplésre és a kesergésre. Az ünneplés rendben volna; kevés évforduló van, amely olyan fenntartás nélkül ünnepelhető majdnem mindenhol, mint egy meseíróé (a maorik, a fekete-afrikaiak és a brazíliai indiánok közben Andersent illető tökéletes tudatlanságban mesélik saját meséiket és ünneplik saját évfordulóikat), ám nincs rendben az amiatti siránkozás, hogy a mai gyermek – úgy tűnik – nem igényli feltétlenül a könyvből olvasott Andersen-mesét.
Andersenben az a különös, hogy meseíró létére – Bruno Bettelheimmel szólva – felrúgja a konszenzust: leghíresebb műveiben, mint a gyufaáruslány meséjében vagy az ólomkatona történetében nincs benne a mesékre jellemző „vigasztalás”, a jó győzelme – nála a jó nem egy helyütt elbukik, a rossz pedig nem nyeri el méltó büntetését. A Hókirálynő meséjében például a két gyerek Gerda kitartásának és hitének köszönhetően megmenekül ugyan a jégbirodalomból, de megmenekülésükkel véget is ér a történet, Andersen függőben hagyja a gonosz Hókirálynő további sorsát, aki tulajdonképpen bármikor visszatérhet, és így kezdődhet újból a történet, míg A kis hableány meséje az értelmetlen önfeláldozás példázata.
A gyerek azonban – aki életkorából adódóan a mesére vágyik és nem a mítoszra – nehezen fogadja be az „igazságtalanságot”, mert nem tud mit kezdeni vele. A jutalom nélkül maradó, sőt büntetett jóság a normális körülmények között növekvő gyereknek értelmezhetetlenné, így hiteltelenné válik saját erkölcsi koordináta-rendszerében, vagy rosszabb esetben olyan sorskönyvet alapozhat rá, amelyből nehéz a menekvés.
Bettelheim arra is figyelmeztet, hogy „a készségek megszerzése, beleértve az olvasást is, értékét veszti, ha annak, amit olvasunk, nincs jelentősége életünkben”.
Felesleges hát azon keseregni, hogy a XXI. század gyermeke nem lelkesedik az Andersen-mesékért (vagyis csak azokért, amelyeket „igazságosnak” tart, például a rút kiskacsa történetéért, amelynek színpadi adaptációját sikerrel játsszák), a gyerek ugyanis ősidők óta ösztönösen kiválasztja a mesét, amelynek hősével azonosulni tud, amelynek szimbolikája értelmezhető a számára – feltéve, hogy van választási lehetősége.
A mindenható média korában azonban ez sem olyan egyszerű: ott, ahol a televízió mondja meg, miről van szó, a televízió határozza meg a választékot is: hiába illeszthetné be a mai magyar nyolcéves a világképébe a Mátyás király meséket (vagy az arab nyolcéves a Harún ar-Rasíd-történeteket – s a kettő átfedésein elálmélkodna, aki mindkettőre odafigyel), ha nem kapja meg a lehetőséget, hogy megismerje őket.
Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes mai napig oktatott Gyermeklélektanjában a szerzők úgy vélekednek, az európai gyereknek természetes közege a könyv és az olvasás.
Ez a tétel az utóbbi húsz–huszonöt évben megdőlt: az európai gyereknek – mint ahogy az európai embernek – egyre kevésbé természetes közege az olvasás és a könyv, ahogy azelőtt évszázadokig sem volt az. A könyvalapú tömegkultúra ugyanúgy a tizenkilencedik század terméke, mint a népoktatás, a közkönyvtár vagy épp a romantikus irodalom.
A huszadik század tömegkultúrájának médiuma a televízió, a huszonegyediké az internet; így egyetlen kérdés marad: meg tud-e jelenni az új médiumokban az a fajta érték- és szimbólumrendszer, amelyen maga a kultúra alapszik?
És ez épp a meséknél a legfontosabb, ha ugyanis azok nem képesek közvetíteni mindezt, a gyerek soha nem kapja meg a kulcsot saját kultúrájához. (Hogy ez miként működik, arra a legjobb példa a szovjet védnökség alatt elmúlt ötven év: az iskolai oktatásban másfél generáció szinte semmilyen információt nem kapott a zsidó-keresztény kultúra vallási alapszimbólumairól, és azon tagjai, akik máshol sem tudták megszerezni ezt a tudást, meglehetős zavarban álldogálnak mondjuk Rembrandt Zsuzsanna és a vének című munkája, Izsák feláldozása vagy Greco Bűnbánó Magdolnája előtt, mert nem ismerik saját kultúrkörük ikonográfiáját.)
A mese – különösen a népmese –, amelyben megtalálhatók a mítoszmaradványok, egy közösség ethosza, ikonográfiája és egész szimbólumkincse, tulajdonképpen beavatja a gyereket, meghatározza hovatartozását, ezentúl bizonyos helyzetekben mint megoldási stratégia is működik, a „jó tett helyébe jót várj” vélhetően megjelenik bizonyos döntéshelyzetekben (és ezért is kérdéses, hogy alkalmas-e az Andersen-féle mese gyermekmesének).
Amikor egy mese nem képes betölteni ezt a funkciót – és ez nem attól függ, hogy könyv alakban, diafilmen, tévében vagy interneten olvasható-látható-e, sőt attól sem függ, hogy mikori a mese –, akkor viszont komoly baj van.
Amikor a meséből eltűnnek a toposzok, eltűnik a legkisebb fiú, a gonosz mostoha, a három próba, a beszélő állatok, a királykisasszony, a boszorkány (vagy ezek modern megfelelői, Szörnyella della Frász például remek boszorkány, míg Harry Potter tökéletes legkisebb fiú vagy szegénylegény), maga a mese tűnik el, illetve általában egyetlen eleme, a küzdelem marad meg, és az agresszió válik megoldássá. Míg a „normális” mesében a hős mondjuk a királylányért győzi le a gonosz sárkányt, egy japán rajzfilmben nincs feltétlenül értelmezhető indíték a küzdelemre, és nincs jutalom sem, vagyis az összefüggő toposzrendszer egyetlen eleme marad meg, amely viszont önmagában állva már nem ugyanazt jelenti, mint hagyományos közegében.
Minthogy a kereskedelmi televíziók és a játékgyárak légkondicionált igazgatói szobáiban üzletemberek ülnek, akik vajmi keveset törődnek a toposzokkal, a mesékkel és az európai kultúra identitásával, mivel ezek a fogalmak nem szerepelnek a bankszámlakivonatokon, gyakorlatilag ömlik a japán és amerikai rajzfilmszemét Európába.
A folyamatot csak az igen antidemokratikus és nagyon rossz időket idéző cenzúrával lehetne megfékezni – így hát sok esély nincs.
Egészen másban lehet bízni. Magában a gyerekben, aki, akármi ömlik a kereskedelmi televízióból, öntudatos fogyasztóként rejtélyes úton valahogy mégis kikeresi magának a valódi mesét, és sikerre viszi mondjuk Harry Pottert, aki persze meglehetős médiahátszéllel viharzott be a köztudatba, mégsem ezért pipált le minden nézettségi és olvasottsági adatot.
A szemüveges, árva, lépcső alatt lakó Harry a gonosz mostohával, az irigy mostohatestvérrel, rejtélyes származásával, a folyamatos próbatételekkel olyan tökéletes európai mesealak, mintha a néphagyomány csiszolta volna ilyenné. A lézerkardozó, géphangú robotokkal etetett gyerekek pedig azonnal „levették” ezt. Nagyon kellett nekik Harry. Annyira, hogy még olvasni is hajlandók lettek, amikor róla szólt a könyv, akár hatszáz oldalt, egyhuzamban. Harry Potter története pedig ugyanúgy lehet kulcs a kulturális identitáshoz, mint a klasszikus mese, sőt megértése után a gyerek felismeri a többi mese toposzait is, a végén pedig eljut akár Andersenig.
Harry Pottertől az út a klasszikus meséig ugyanis ugyanolyan hosszú, mint a klasszikus mesétől Harry Potterig, az pedig, hogy melyik irányba indul el rajta egy gyerek, vélhetően mindegy. Ehhez az úthoz azonban az is szükséges, hogy folyamatosan a rendelkezésére álljon az európai kultúrkincs mint afféle csöndes alternatíva a game boy–DVD–PC háromszög mellett. Ha lehet, minden formátumban.