A rendszerváltáskor a nemzeti konszenzus véget vetett az államosított feminizmus egyenlősítő nőpolitikájának, így a neoliberalizmus maradt az egyetlen alternatíva a politikai porondon. A jelenlegi konzervatív női politikusok, de a liberális és valamivel halványabban a szocialista politikusnők is bírálják az államosított feminizmust és annak nőpolitikáját. Ezzel nagy teret nyitottak a konzervatív politikának, amely az anyaságra épül, és a család fogalmán keresztül határozza meg a női politikai identitást. Az új nőpolitika tartalmának meghatározása azonban ellentmondásos és kevéssé hatékony. Megfigyelhető, hogy az MSZP „nőpolitikájának” tétovasága ugyanabból az okból eredeztethető, mint az Fideszé vagy az SZDSZ-é. Mégpedig abból, hogy miképpen is határozzák meg a „nőt” mint a politikában cselekvő embert, ugyanakkor mint a politikai cselekvés célszemélyét.
Megkérdőjelezett törvény
A „különbség”, a „nő” meghatározása retorikai akción keresztül történik. Ám a „nők” nem alkotnak egyetlen, közös biológiai tulajdonságokon alapuló csoportot, hiszen a biológia nem jelent sorsszerű elrendeltetést. Ráadásul a nők csoportjai közötti hatalmas történeti és kulturális különbségek kizárnak minden olyan kísérletet, amelynek alapján homogén csoportként kezelhetnénk őket. Másrészt „a nők” (nemzeti és nemzetközi) politikai mozgalmakat indítottak különböző jogok megszerzéséért és biztosításáért arra hivatkozva, hogy van valami, ami összeköti őket. De itt nem csupán a kirekesztés közös tapasztalatairól van szó, hanem a hasonló társadalmi és lélektani, „nőies” tulajdonságokról is.
Nem célom, hogy feloldjam itt ezeket az ellentmondásokat, mert feloldhatatlanok. Inkább a „női különbség” problémájának összetett politikai jellegét akarom szemléltetni, mert a női választókért folyó harc elsődleges retorikai területe az esélyegyenlőségi politika lehet, ahol ez a különbség megjelenik. Ez a politika azonban kockázatos terület, és úgy látom, hogy az esélyegyenlőségi retorika használatával a konzervatív politikai erők éppúgy növelhetik szavazótáborukat, mint a baloldaliak. Azt is állítom, hogy 2001 óta az Európai Unió egyre inkább gazdasági egységként működik, és a szociális értékek képviselete háttérbe szorul. Így a jövőben minden párt számára egyre nyomasztóbb politikai szükségszerűség lesz, hogy valamit képviseljen a női esélyegyenlőség területén.
Az esélyegyenlőség utópikus érték, sem a mostani választók, sem unokáik nem érik meg a megvalósulását. Ráadásul az esetleges távoli jövőbeni megvalósítására tett kísérletek is összetettek, tehát olyan, hogy „esélyegyenlőségi politika” – nincs.
Európa-szerte változatos megoldásokkal találkozunk mind az esélyegyenlőség megvalósítását célzó törvényhozás tartalmában, mind pedig formájában. Az esélyegyenlőségi politika a római szerződéstől a lisszaboni nyilatkozatig történeti fejlődés eredménye, amely a különböző érdekcsoportok nyomására egymásra ráépülő, néha ellentmondásos vagy párhuzamos rendszereket hozott létre az Európai Unió intézményrendszerében és elvárásaiban is.
Az esélyegyenlőségről szóló európai közbeszéd általában nőközpontú, és a de jure mellett a de facto jogegyenlőség elérését jelenti a nők számára, elsősorban a munka világában. Az EU-ban a női lobbi történetileg sokkal sikeresebb volt, mint amit mi fel tudunk mutatni. Itt elsősorban a magyar európai parlamenti képviselőnők megjelenésével szerveződő romák, illetve a már régóta a női lobbi módszereit használó fogyatékkal élők érdek-képviseleti csoportjaira gondolok. Egyedül Magyarországon jelenti az esélyegyenlőség egyszerre a „nőket, a romákat és a fogyatékkal élőket”. Ennek a három csoportnak az összekapcsolását sehol máshol nem találjuk meg az európai esélyegyenlőségi témakörben, s ennek alapvetően három oka van. Az első, hogy a romák munkaerő-piaci beilleszkedését így lehet politikailag korrekt módon megfogalmazni azzal az igénnyel, hogy magukban a romákban találhatók meg az esélyegyenlőtlenségüket okozó tényezők, nem pedig a többségi társadalomban, illetve annak intézményrendszereiben. Másrészt a politikusnők úgy tudják valamelyest semlegesíteni félreszorításukat, ha a hazai politikai életben lényegesen erőteljesebb hatalmi pozícióval rendelkező romák és a fogyatékosok érdekeiért is fellépnek. A harmadik ok: ha együtt beszélünk nőkről, romákról és fogyatékosokról, voltaképp alibi retorikát használunk, azaz nem mondunk semmit, ami konkrétan cselekvésre kötelezne.
Az esélyegyenlőség elérésének az a módja, hogy a különböző társadalmi helyzetekből indulók azonos helyzetűként jelenjenek meg a társadalmi intézményekben, s más tényezők – a nem, a származás stb. – erre ne legyenek hatással. Igen ám, de ennek a megvalósításához „támogató intézkedésekre” lenne szükség. Ezek a diszkrimináció megelőzésére vagy megszüntetésére, illetve a hátrányok kiegyenlítésére szolgálnak, a hátrányos megkülönböztetés veszélyeinek kitett, megbélyegzett csoportokat célozzák meg. De a pozitív akció bevezetését, amellyel a „különböző bemenet, de azonos kimenet” elve elfogadtatható lenne a magyar közvélemény számára, sem a konzervatívok, sem a neoliberálisok nem teszik lehetővé. Az ellenérzéseket az is okozza, hogy egyesek szerint nem lehet jogi intézkedésekkel megszüntetni a társadalomban gyökerező egyenlőtlenségeket. A magyar antidiszkriminációs törvény magyarázatában is az szerepel, hogy a születéskor meglévő esélykülönbségek nem küszöbölhetők ki jogi eszközökkel. Ez a liberális jogértelmezés már a szövegezésével megkérdőjelezte az egész törvény jogosultságát, kizárta a támogató eszközök alkalmazását.
De ez nem különleges magyar helyzet, hiszen az esélyegyenlőségi szakpolitika bevezetése mindenhol ellenállásba ütközött – és ütközik a mai napig.
Egyrészt általános a politikai pártokat a legfurcsább koalícióba összehozó ellenérzés az esélyegyenlőségi politikával szemben, másrészt az ezzel szembeni ellenállásra a magyar jogalkotóknak rendkívül szűk a mozgásterük. Az ENSZ-konvenciók és az EU-rendelkezések jelentősen hatottak – akár direkt, akár indirekt módon – az egyes országok törvényalkotására.
Háromféle módon lehetett törvénybe iktatni az esélyegyenlőségi célkitűzéseket: alkotmánymódosítással, az úgynevezett egyenlőségi törvényen keresztül, illetve más jogszabályok és rendelkezések részeként. Az egyenlő bánásmód követelményének érvényülése és az esélyegyenlőség előmozdítása nem előzmény nélküli a magyar jogban: az alkotmány, a polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 76. paragrafusa, a munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 5. paragrafusa vagy a fogyatékos személyek jogairól és az esélyegyenlőségről szóló 1998. évi XXIV. törvény egésze is megállapít normatív rendelkezéseket a hatályuk alá tartozó személyekre, jogviszonyokra, intézményekre. Azaz nem példa nélküli a jog olyan normatív felfogása sem, amely a jövőben kívánatos magatartásformák kialakulását is elősegíti. A társadalomnak a törvényhozók által elképzelt irányba terelgetése szintén ellenszenvvel találkozik Magyarországon mind a konzervatív, mind a neoliberális oldalon.
Felülről lefelé
Azok is ellenzik az esélyegyenlőség eszméjét, akik a társadalmi egyenlőtlenséget egyszerűen csak jogi kérdésként szemlélik: ők megoldottnak tekintik az egyenlőtlenség problémáját, mivel az jogi szinten de facto már szabályozást nyert, és nem ismerik el, hogy a „női jogok” különböznének az emberi jogoktól. Ugyanakkor nem lehet csodát várni önmagukban a jogi intézkedésektől, hiszen nem helyettesítik az intézményi szintű döntéseket, mert az intézmények az egyenlőtlenségeket létrehozzák, és legitimálják a közgondolkodásban.
Egy másik ellenérv az esélyegyenlőségi politika ellen az, hogy az emberek között természetes egyenlőtlenségek léteznek tehetségben, képességekben – ezért az esélyegyenlőség elve a természetes egyenlőtlenségekre épít, és nem megszünteti, hanem felnagyítja őket. Sőt a támogató intézkedések szerintük azt is sugallják – állítják ennek az ellenérvnek a vallói –, hogy a támogatottak maguk nem is képesek megfelelő teljesítményre segítség nélkül. Pedig a természetes különbségek relatívak. Minden egyenlőtlenség a társadalmi intézményekből és a gyakorlatból származik, nem pedig „magától”, úgymond természetesen alakul ki.
Más tényezők is hátráltatják az esélyegyenlőség utópikus értékének megvalósítását. Az esélyegyenlőséget mint normát és jogot mindenhol úgy vezették be az EU-tagállamok országos szintjein, hogy az intézkedések felülről lefelé irányultak, és az állami szerepvállalás bizonyult a siker kulcsának. Magyarországon az esélyegyenlőségi politika iránt érzett zsigeri ellenszenvben megegyeznek mind a liberális, mind a konzervatív pártok, hiszen számukra az elvárt állami szerepvállalás az „államosított feminizmus”, az 1989 előtti szovjet típusú női emancipációs politikához hasonlatos, főleg azért, mert ez is a női munkavállalást helyezi a középpontba. 1990 után az állami gyámkodással, beavatkozással azonosított társadalompolitikai program kikerült a politikai szókincsből, és a neoliberális „aki ügyes, az boldogul” elve jelent meg a különböző pártoknál. Ennek társadalmi hatásai mára ismertek, a szűk gazdasági mozgástérben a társadalmi különbségek ugrásszerűen megnőttek.
Biztos bukás
Problémát jelent, hogy az esélyegyenlőségi politika területe széles szakpolitikai területeket ölel fel, ami a női esélyegyenlőség szempontrendszerének bevezetését jelenti a politikai képviselet, a munkavállalás és a közszolgáltatások vonatkozásában. Ez a logika nem illik a helyi közigazgatás szerkezetébe, ezért Európa-szerte államigazgatási ellenállással találkozunk. A felelősségek és a pénzügyi kötelezettségvállalások bonyolult rendszerét könnyen lehet a „nem végrehajtás” eszközével manipulálni, illetve retorikai eszközökkel elodázni. Az ellenállás egyik formája a döntéshozatal elhalasztása, illetve a kérdés időszerűségének megkérdőjelezése. Magyarországon ezt a „nem végrehajtást” lehetővé teszi az esélyegyenlőségi politika hiányzó politikai legitimációja, gyenge intézményesülése, jelenlegi forráshiányos rendszere.
Ha az eddig leírtak alapján meggyőzőnek tűnhet, hogy az esélyegyenlőségi politika alkalmazása biztos választási bukást hoz annak a pártnak, amely vállalja, hiszen az „esélyegyenlőbb társadalom” felmutatása a távoli jövőben nem győzi, nem is győzheti meg a választót. A szavazófülke magányában a választó saját esélyeit is végiggondolja, valamint azt, hogy konkrétan mit tett érte a kormányon lévő párt, és mit ígér a jövőben a másik. A „saját esély” fogalma pedig a munkavállaláshoz és az ezzel megszerezhető jövedelemhez kötődik, ami nem jelent egyetlen csoporttal érzett szolidaritást sem.
Az esélyegyenlőségi politika alkalmazását hátráltató tényezők elemzése után elérkezünk a női politikai mobilizálás kérdéséhez és a női politizálás retorikai kérdéseihez. Ez a retorika meghatározza a csoport számára a megoldandó politikai problémát, megfogalmazza a politikai harc lehetséges módjait és eszközeit, s azzal az egyének számára azonosulási pontot teremt, amely ugyanakkor az új tagok toborzásának, az elkötelezettség kialakításának és fenntartásának elsődleges eszközévé is válik.
A baloldal számára a női munkavállalás támogatása mindig jelen volt a politikai retorika szintjén. Hiszen a baloldali nőmozgalom a női munkavállalás történeti terméke: ahogy a nő kilép a családból, munkavállaló lesz belőle, aki nemcsak megtapasztalja a munkaerő-piaci diszkriminációt, hanem egy közösség, a munkavállalók tagjává is válik, és ezzel új identitást is nyer.
Ezzel szemben a női munkavállalás a konzervatív politikai retorika gyenge pontja, hiszen a magyar női konzervativizmus a retorika szintjén átmeneti helyzetben van. Egyrészt az az értékrend, amelynek viszszaállításán a konzervatív politikusnők fáradoznak (család, nemzet, egyház, otthon), negyven évig nem létezett a magyar politikai diskurzusban. A női konzervativizmus értékeit, tetszik vagy nem tetszik, alapvetően módosította az államosított feminizmus emancipációs politikája. A kommunista egyenlősítő politika – bármennyire is féloldalas – sikere azonban paradox módon egyszersmind nagyban hozzájárul napjainkban a konzervatív nőpolitika sikeréhez és retorikai modernizálásához. A konzervatív nők tanultak a kommunista egyenlősítő nőpolitika kudarcából, és más politikai kérdésekhez kapcsolva képviselik a „nőügyet”. Felismerték, hogy a „single issue”, azaz a csak „női” kérdések köré szerveződő mozgalom megszervezésére még talán nem jött el az idő. Míg a baloldaliak a nők, romák, fogyatékkal élők összekapcsolását választották, addig a konzervatív diskurzusban a családhoz fűződik a női politikai mobilizáció.
A „család” a konzervatív nőpolitika központi területévé vált. A „család” a heteroszexuális polgári család modellje. A „család” itt az idealizált béke szigete, ahol csak jó dolgok történnek. A konzervatív nőpolitika alapja a női félelem a családon kívülre kerüléstől, ami nemcsak érzelmi elszigetelődéssel, hanem valós gazdasági veszéllyel is jár (gondoljunk csak a férfi, illetve a női fizetés és érdekérvényesítés különbségeire).
A női munkavállalást nemcsak az állami feminizmus ideológiája támogatta, hanem az 1989 utáni gazdasági kényszer is okozta. A piacgazdaság kiépítésével a női munkanélküliség nem nőtt olyan mértékben, mint a férfi, a szakirodalomban mégis sokszor a nők jelennek meg mint a rendszerváltás vesztesei. A konzervatív nők elmondásuk szerint a munkavállalást nem kényszerként szeretnék megélni, hanem mint a női autonómia kiteljesítésének részét, mint egyet a lehetséges női tevékenységek közül. Ezzel szöges ellentétben áll a baloldali diskurzus, amely a munkavállalást mint szükséget és egyben egyedüli értéket jeleníti meg, az EU lisszaboni stratégiájával megtámogatva. Az EU új gazdaságpolitikája, amely érdekelt a női munkaerő bevonásában, nem támogatja az intézményes, teljes állású anyaságot, hanem minden lehetséges eszközzel részfoglalkoztatás, távmunka révén igyekszik kimozdítani a nyugat-európai nőket otthonukból.
Férfirendszerek
A társadalmi nemek által meghatározott választói magatartás (gender gap) vizsgálatánál azt állítjuk, hogy léteznek a „nők” mint különálló érdekkel bíró csoport. A választásokon a nők azokra a politikai értékekre adják le szavazataikat, amelyek alapján a nemek közötti különbségtől függetlenül, azaz az „azonos kimenet” alapján azonos hozzáférést biztosítanak számukra a javakból. Itt az esélyegyenlőségi retorikának nag
origo.hu
A náci karlendítő Karácsony és társai balhét provokáltak, közben élvezkedtek kicsit a drag show-n
