Tisztelt Szerkesztőség!

Levelemet kétségbeesve írom önöknek. Hét gyermeket nevelek férjemmel egy keresetből. Néhány hónappal ezelőtt egy tanyán laktunk, szoba-konyhás lakásban, amiben csak villany volt. A gyámügy felszólított, hogy amennyiben nem tudjuk lakásproblémánkat rendezni, állami gondozásba viszik mind a hét kislányt! A helyi önkormányzat segítségével házat építettünk a faluban. Így kerültünk cseberből vederbe. Vagyis a tanyán kicsi házunk volt, de volt pénzünk a megélhetésre. Most nagy házunk van, de nem marad megélni szinte semmi pénz. A szocpolt és a többmilliós kölcsönt elnyelte az építkezés. Mikor elfogyott a pénz, akkor derült ki, hogy az építész vállalkozónak még kétmillió forinttal adósa maradtunk. A rengeteg havi törlesztőrészlet miatt több kölcsönt fizetni nem tudunk. Viszont júliusban bírósági úton elkezdik árverezni a házat. Ezért kérem önöket, hogy valamilyen módon segítsenek kérésemet továbbítani a segítőkész embereknek! Hét kislány lenne hálás közreműködésükért!
Név és cím a szerkesztőségben

Domonkos István (okleveles gépészmérnök): Ilyenkor, június utolsó napjaiban érdemes megemlékezni – ha nem is kerek évforduló – 1914. június 29-ről, amikor Szarajevó utcáján Gavrilo Princip, egy szerb anarchista pisztolylövésekkel megölte az Osztrák– Magyar Monarchia trónörökösét. Ferenc Ferdinánd éppenséggel nem volt a magyarok barátja, sőt alattomban támogatta a Szent Koronától elszakadni szándékozó szláv nacionalista mozgalmakat; mondhatnánk, a trónörökös veszte közvetlenül nem ártott a magyarság érdekeinek. Közvetve azonban csapás volt Magyarországra is, mert a Monarchia vezetői, az öreg Ferenc József uralkodója a fékevesztett Vilmos német császárra hallgatva háborút indított Szerbia ellen. Meg sem gondolva gróf Tisza István óvatos figyelmeztetését indították meg a háborúra még nem kellően felkészült hadseregünket; azt hitték, hogy mire a levelek lehullanak, a katonák hazamehetnek. Hát nem mentek, de négy keserves évig küzdöttek az orosz és az olasz fronton a német bajtársaikkal együtt az antant cordiale seregei ellen. Közben Masaryk, Benes és társaik már készültek a nagy leszámolásra, Magyarország felosztására. A Párizs környéki kastélyokban már fogalmazták a békediktátumokat a magyarság ellen. Clemenceau és békecsináló társai Trianonban úgy darabolták szét Magyarország testét, mint a mészáros a vágóhídi állatot. Nem Ausztriát – amelynek Habsburg császára indította a háborút – büntették meg; sőt a magyar történelmi ország megcsonkításakor még egy értékes kis darabot, Burgenlandot is odavetették az osztrák sógorunknak. Vannak, akik azt mondják, trianoni tragédiánk nyolcvanöt éve történt, ne emlegessük unos-untalan. Én pedig azt mondom, nem nyugodhatunk meg ennyi év után sem, és lássuk: a történelemben és politikában semmi sem örök és semmire sem lehet mondani, hogy soha. Két utódállam már nincs a trianoni kedvezményezettek között. Megszűnt Csehszlovákia és Jugoszlávia – az idő és a szerencse forgandó.


Kovács Miklós (Miskolc): Nem akartam hinni a szememnek az Orbán Viktorral és családjával foglalkozó parlamenti bizottság e heti üléséről szóló beszámolójukat olvasva. A szocialista párt képviselői – megtámogatva az úgynevezett Tokaj-ügyben jogerősen elmarasztalt hetilap vezetőivel, újságíróival – azt próbálták bebizonyítani, hogy mégiscsak hitelesek azok az oly sokat emlegetett jegyzőkönyvek. Felfogni nem tudom, honnan veszi a bátorságot néhány parlamenti képviselő, hogy figyelmen kívül hagyja, sőt egyenesen felülbírálja a független magyar bíróság ítéletét. Különösen visszataszító volt a Szabó Zoltán által előadott fals rágalomária. Az a képviselő tetszeleg az erkölcsi ítész szerepében, akinek ocsmány káromkodását parlamenti jegyzőkönyv is őrzi! A bizottsági ülés legfőbb tanulsága, hogy a kormánypártok és a balliberális sajtó lejárató kampánya átlépi a jogállam korlátait is. A legfőbb ügyész is sokat mesélhetne erről!