Makovecz

1984-ben történt. Akkoriban – huszonkét éves ifjoncként – még hírből sem hallottam George Orwellről meg az ő nevezetes regényéről, mégis a pórusaimon éreztem: benne lélegzünk egy önmagát túlélő utópiában. Hogy 1984 mégis kitüntetett esztendő számomra, az (más, itt nem részletezendő magánéleti vonatkozásokon túl) annak köszönhető, hogy életemben először láttam Makovecz Imre-épületet. A debreceni egyetemen – talán a fáradó diktatúra figyelmetlenségéből – úgynevezett téli népművelési gyakorlatot szerveztek a Dunántúlra kifejezetten nem népművelés szakos hallgatóknak, s az egyhetes vándorlás során érintettük az akkor még be sem fejezett zalaszentlászlói faluházat is. Ma is emlékszem arra a földbe gyökereztető döbbenetre. A páni félelemre, hogy mi lesz velem, ha effajta zseniális izgágák kizökkentenek bár szürke, de ismertnek vélt világomból; meg az egyidejű eufóriára, hogy ezen az ismerten túl mégiscsak létezik egy másfajta világ is. Attól a perctől tudtam, hogy van remény: a kommunizmus helyett valami egész más is felépülhet ebben az országban.
Később megtanultam a terminus technicusokat is. Hogy amit ott, később Bakon, Sárospatakon s még annyi más helyen láttam, az szerves építészet, Makovecz Imre pedig az organikus építészet egyik hazai atyamestere. Ám ez már lényegtelen: az első benyomás számít, amit bízvást tekinthetünk saját időszámítás kezdetének is. Az már az első pillanatban nyilvánvalóvá lett számomra: ezt a dolgot az én terepemen, a szavak erdejében nem lehet megcsinálni, vagy legalábbis én képtelen vagyok rá. Az irodalom is organikus, de másfajta organizmus. Így hát az oktalan féltékenykedés egy pillanatra sem tompította bennem a Makovecz-épületek által keltett gyönyört. Igazából változatlanul azokra az első pillanatokra vadászom. Először pillantani meg a piliscsabai katolikus egyetem Stephaneumának félrecsúsztatott kupoláját. (Ez a statikusok szerint világszám, szerintem meg nem a statika miatt az.) Először lépni be a sárospataki Árpád Gimnáziumba, ebbe a pogány katedrálisba. (Velem együtt egy portugál építészcsoport tátotta ott a száját. Európai tanulmánykörúton voltak – ez volt a legkeletibb pont, ahová elzarándokoltak.) Először borzongani bele a farkasréti ravatalozó antropomorf halandóságvíziójába: mintha az esendő emberi test belsejében járnánk.
Néha eltűnődöm: mi lett volna, ha Makovecz Imrét botrányt keltő sárospataki művelődési háza után nem fosztják meg tervezői jogosultságától, nem száműzik a pilisi parkerdőgazdaságba, nem szeret bele a fába, nem alakítja ki saját organikus világát, nem rekonstruálja ilyen formában talán soha nem létezett ősművészet, ősépítészet történelem előtti motívumait? Mi lett volna, ha társtalan voltában megkeseredik, nem szervez építészeti szabadegyetemet, vándoriskolát, rendszertagadó építésztársulást? Mi lett volna, ha másodállásban barátaival és kollégáival nem kezdik meg a faluházak építését, szembeszállva a fantáziátlan központosítással, a falvak elsorvasztásának zsarnoki ideájával? Lett volna kulturális pezsdülés, szellemi felszabadultság, polgárjogi mozgolódás? Lett volna rendszerváltozás?
Persze méltánytalan lenne Makovecz Imre nyakába varrni az elmúlt felemás tizenöt évet. Őrizzük fotogén arcát, amint rezzenetlen tekintettel átnéz a hídblokádot szétverő rohamrendőrök sorfalán. Homo politicus is, de nem elsősorban az. Nekem az ő életútja egy másik prófétáéra hajaz, aki szintén egyedül indult, de idővel megsokasodtak a tanítványai. Szeressük őt legalább annyira, ahogy ő tud szeretni bennünket. S könyörgöm: csak meg ne feszítsük valahogy…