Ki beszél itt nemzeti nevelésérõl?

Az egyetemi és fõiskolai felvételi ponthatárok nyilvánosságra hozatala napján Magyar Bálint elégedetten beszélt a Magyar Televízióban az általa életre hívott, új felsõoktatási szisztémáról. Hogy az érdekeltek, a bizonyos szakokon irreálisan magas követelmények miatt hoppon maradt diákok, szüleikkel és tanáraikkal egyetemben miként vélekednek a dologról, az nemigen foglalkoztatta a közszolgálati médiumokat. Legfeljebb a rádióban és a nyomtatott sajtóban háborogtak egyesek. Személyes kudarcukon azonban õk sem tudtak keresztül lépni. A politikai fórumokon pedig pártcsatározások fegyvere lett (maradt?) az új érettségi és felvételi rendszer mind valahány visszássága, így azután a továbbtanulni vágyó fiataloknak, családjuknak, iskolájuknak, mondhatni az egész társadalomnak megadatik az a keserû kilátás, hogy érdemleges változtatásokra kis ideig nem számíthatnak e téren sem. Pedig az oktatás, a nevelés jó reformja nem tûr halasztást. És nem is csak azért, mert az olyan, adott tanévben bevezetett hibás szisztéma, mint amilyen a 2005-ös új érettségi-felvételi rendszer is, hoszszú idõket, talán egész életeket érintõ káros következményekkel járhat. Ez is nagy baj, persze. Az 50-es, 60-as, 70-es évek oktatáspolitikája sajnos pontosan illusztrálja, mekkora. Gyaníthatóan ezt a traumát nem tudja kiheverni mind a mai napig szellemi életünk. (Néhányan még emlékezhetünk rá, micsoda lelki s szellemi megrázkódtatásokkal járt a szocializmus idején az az osztályalapú felvételi rendszer, amelynek értelmében a tudásnál és a rátermettségnél messze több „pontot? ért a felmenõk baloldali politikai tevékenysége. Annak a gyermeke, unokája pedig, aki a Szocialista Hazáért érdemrend tulajdonosa volt, még a felvételi vizsgától is mentesült. Persze, ennek az ellenkezõjére is számos példát felhozhatnánk, amikor ígéretes tehetségeket azért „tanácsoltak el? az egyetemek közelébõl is, mert õseik nem szegõdtek a kommunisták szolgálatába, sõt, utólag sem kreáltak maguknak partizán múltat, illegális párttagságot, vöröskatona nagypapát.) De ennél is nagyobb a tét, ha arra gondolunk, egyetlen ország megújítása sem valósítható meg – kezdhetõ el! – átgondolt, következetesen kidolgozott és felépített, anyagiak és szellemiek tekintetében is kellõen támogatott nevelési program nélkül. Nemzetnevelési program nélkül, ahogyan régente mondták. Az idei érettségi botrány, felvételi fiaskó minden tragikomikus kicsengése és fájdalmas következménye ellenére is jó szolgálatot tett volna a hazai oktatás ügyének, ha a sok rendellenesség, hiba s visszaélés kibeszélése után, rátérve a lényegre, az intézményhálózat és a személyi állomány katasztrofális helyzetét veszik sorra a szakemberek – a közmédia országos nyilvánossága elõtt. Hogy miért nincs itt, minálunk minõségi tanárképzés? (Akik a jelenlegi felvételi szisztéma hibáiról szólnak, azok is a beletörõdés hangján jegyzik meg: alacsony pontszámmal bárki bekerülhet a tanárképzõ fõiskolákra…) Hogy milyen kínzó hiányosságai vannak a jelenlegi egyetemi képzésnek? (Még az olyan gyakorlati pályákra felkészítõ univerzitásokon sem biztosított a hallgatók szakmai „trenírozása?, mint amilyenek az orvostudományi egyetemek. Az intézményi könyvtárak elképesztõen szegények, a diákszállások némelyike nem az értelmiségi létre készíti fel lakóit, hanem a vagabund életre…) Hogy sok helyen szakbarbárokat képeznek, nem sokoldalúan mûvelt emberfõket, talán, mert az oktatói kar maga sem tudja, mit értsen korszerû mûveltségen… És beszélni kellene arról is, hogy mit ér a diploma s mit a friss diplomás? Milyen szakoknak van jövõje, s melyeknek az elvégzése után számíthat tartós munkanélküliségre az újdonsült diplomás. ?tlátható, megtervezhetõ s felépíthetõ dolgok volnának ezek a többi oktatáspolitikai teendõvel egyetemben, csak elgondolás kellene hozzá, felelõsségtudat, szándék és akarat. És nem is csak és kizárólag kormányzati szinten. A nemzetnevelés ügye nem lehet egymást négyévenként váltó politikai erõk elintéznivalója, ez a nemzet feladata. Kötelessége. Ahhoz azonban, hogy a társadalom teljes súlyával átérezze, mi minden múlik azon, hogy milyen képzésben részesül az ifjúság, életünk holnapi továbbvivõje, elsõként tudatosítani kellene az emberekben az alsó-, közép- és felsõoktatás valamennyi kérdését, lehetõségét és problémáját. Alkalmasabb fórumot ennél a közszolgálati televízióknál keresve sem találhatnánk, csakhogy tévéink szívesebben foglalkoznak rablókkal, sikkasztókkal, botrányhõsökkel és a mindennapok feledhetõ sztárocskáival, mint a szellemi élet jelenlegi szereplõivel, majdani esélyeseivel. Sõt, nem túlzás azt állítani, hogy a médiumok – felsõbb utasításra, a kordivat parancsára? – idõnként kifejezetten értelmiség-ellenes hangulatot keltenek; mintha a társadalom valamennyi gondjáért, bajáért a képzett embereket kellene hibáztatni. Orvosokat, közgazdászokat, jogászokat, mikor mit diktál az aznapi rendõrségi krónika, s mit kíván a médiát anyagi juttatásaikkal pórázon tartók érdeke. Ideig-óráig, persze, így is eléldegél a magyar társadalom, egyes emberek tévedéseiért, bûneiért gyûlölve szakmákat, foglalkozási ágakat, rétegeket. Hosszú távon azonban a közemberek fizetnek e médiás hecckampányokért, méghozzá keservesen. Mûveletlen, rosszul képzett, felelõsségtudat nélküli értelmiséggel nem lehet a nemzetet felvirágoztatni. Életben tartani is alig, sajnos igen meggyõzõen tanúsították ezt a kádári évtizedek. Pedig akkor még köztünk éltek, tanítottak, neveltek, alkottak, példát is mutattak azok a tevékenységi körükben – olykor szinte a csodával határos módon – meghagyott emberek, akiket az a két világháború közötti, igen tudatos és eléggé eredményes nemzetnevelési program állított színre, amelyik mindennél fontosabbnak tartotta a magyar értelmiségi elit képzését. Nem az elõkelõségek sarjainak a futtatásával, hanem a tehetséges falusi, szegényparaszti és az alsó középosztálybeli fiatalok felkarolásával. Itt volt Kodály Zoltán, Keresztury Dezsõ, itt Illyés Gyula, Kosáry Domokos is, ha most volnának fiatalok, a kisujját sem mozdítaná értük a mai magyar oktatásügy. De, vajon ki merné kijelenteni, hogy Kecskeméten, Zalaegerszegen, Felsõrácegrespusztán (vagy, ami a helyén létesült), Selmecbányán és egyebütt nem élnek ma is tehetség dolgában a megidézett nagyokkal egyenértékû gyermekek? Ki fogja megtalálni s felkarolni, képbe hozni õket? A gyõzikézõ magyar média? A magyarbálinti, hektikás oktatáspolitika?