Gyurcsány szocializmusa

Nem szeretnék Orbán Viktor szocializmusában élni – jajdulnak fel mindannyiszor a piac mindenhatóságában hívő liberális értelmiségiek, amikor a Fidesz elnökének megszólalásaiból kiderül: a hazai ellenzék úgy gondolja, az államnak több dolga volna a gazdasággal, és a maga eszközeivel gondoskodni köteles azokról a polgárokról, akiket a társadalom peremére vetett az ész nélküli profithajsza. A kommunisták utódai is a kommunizmus visszatértét vizionálják, amikor szóba kerül a szabad verseny indokolt mértékű korlátozása. Populizmus – dörögnek a megfellebbezhetetlen ítéletek. Persze minden más, ha a Gyurcsány-kabinet kényszerül beavatkozásra. Akkor a kritikát felváltja a csend, s a miniszterelnök bátran magyarázhatja évadnyitó parlamenti beszédében, hogy miért lehetséges ma az, amit nemrég ő maga gondolt lehetetlennek.
Amikor az Orbán-kormány intézkedéseivel fékezte a gázárakat, némelyek gúnyosan kacagtak fel: lám, a jobboldal már azt sem tudja, milyen évet írunk, hiszen egy magára valamit adó európai állam manapság nem kontárkodik bele a kereslet-kínálat törvényeibe. Most, hogy a belgák és a lengyelek hasonló lépései után végre a Gyurcsány-kabinet is rászánta magát a benzin adótartalmának csökkentésére, nyoma sincs ezeknek az érveknek. Ellenkezőleg, a kormány pillanatokon belül megdicsőül amiatt, hogy igaz hazafiként szembe mer szállni az uniós pénzügyminiszterek adócsökkentést ellenző állásfoglalásával. Mert vezetőink meghallották a nép sóhaját, és rácsaptak a telhetetlen olajlobbi kezére. Mikor Orbán Viktor javasolta ugyanezt, ráadásul még tavaly májusban, literenként hatvan forinttal lejjebb, lakonikus volt az elutasítás: egy felelős kormánytöbbség nem kockáztathat ilyet.
Egy valamirevaló európai kormány egyébként pontosan tudja, hogy a piacgazdaságban mekkora a mozgástér, hol a határ. Az biztos nem tartozik bele az uniós gyakorlatba, hogy egy miniszterelnök telefonon odaszóljon a legnagyobb hazai olajtársaság vezetőjének, és felkérje, most az egyszer hagyjon fel a nyerészkedéssel, mert így kívánja a nép akarata. Utána beosztottjával üzen, hogy adakozni is illene, a cég már a parlament döntése előtt csökkentse árait, mutasson példát saját bevétele kárára. Akkor nem volt ilyen sürgős a példamutatás, amikor a kormányt sürgették a fuvarozók, az autósok, az ellenzék, hogy csökkentse végre a benzin adótartalmát, mert elviselhetetlenül magasak az árak. Akkor még nyoma sem volt a mostani határozottságnak, helyette rengeteg mellébeszélést hallhattunk. Volt olyan nap, amikor saját szóvivője mondott ellent a kormányfőnek, valamint a pénzügyi tárca a gazdaságinak. Csak azt nem lehetett kihámozni a bonyolult körmondatokból, hogy a kabinet akkor most csökkenti vagy sem a közterheket, amiből így is rekordnagyságú lesz a bevétele.
Tegnap a miniszterelnök kínosan hosszú, az ellenzék vezetőjét becsmérlő, zavaros ideológiai fejtegetésekbe fulladó parlamenti beszédében azzal foglalkozott a legkevesebbet, ami a dolga lenne: a kormány előtt álló törvényalkotási feladatokkal. Egyvalamiben viszont kétségkívül fején találta a szöget kirohanásában. Az önmagát folyton az ellenfeléhez mérő, méltóságát sutba dobó Gyurcsány Ferenc a populizmust jelölte meg a hazánkra leselkedő legnagyobb veszélynek. Való igaz. Veszélyt jelent az országra az a fajta populizmus, amelyik még mindig az emberek csodavárására apellál. Az igazi populista naponta képes arra, hogy arcát átmaszkírozza. Ezt teszik a mi kormányon lévő tőkéseink, amikor a pénz érdekeit védik, és közben népbarátnak és az elesettek védelmezőjének mutatják magukat.