Kóka kínos pillanatai

Nem túlzás azt állítani, hogy a magyar–ír diplomáciai kapcsolatokat semmilyen körülmény nem árnyékolja be, a két nemzet között valóban meghitt, baráti a viszony. A szocialista–liberális kormány vezetői számára azonban minden nyilvános szereplés egy-egy időzített bomba, gyakorlatilag bármikor leleplezhetik magukat. Hogy egy politikai kockázatok nélküli protokolláris eseményen hogyan teheti magát köznevetség tárgyává valaki, arra kiváló példa Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter botrányos szerdai szereplése a Micheál Martin ír kereskedelmi miniszter tiszteletére adott díszvacsorán.
Egy órája várunk már, de Kóka Jánost mintha a föld nyelte volna el. Az eredetileg este negyed nyolcra meghirdetett vacsora csúszik. A Kempinski Hotel Regina Terme előtt várakozó százhúsz fős vendégsereg nem tudja mire vélni a történteket, a céltalan ácsorgás egyre elviselhetetlenebb. Negyed kilenckor aztán megérkezik Kóka miniszter, „nagyon elfoglalt” volt, ezért várakoztatta meg a vezető ír és magyar üzletemberekből, diplomatákból álló gyülekezetet. Időközben egy magyar üzletember, aki nemrégiben egy állami delegáció tagjaként Kínába látogatott, elmondja nekem, hogy Kóka az ázsiai országban éppen így lekésett egy rendezvényt, igaz, akkor csak félóráig tartott a kínos epizód.
A java azonban még csak ezután következik. Micheál Martin szabatos, tömör köszöntője után Kóka János lép a mikrofonhoz, és jó angolsággal a magyarországi befektetési lehetőségekről beszél. Fejét oldalra billenti, minden mozdulata Gyurcsány Ferencet idézi. Az első két perc után valamiféle derültség lengi be a helyiséget, többen félhangosan nevetnek a hallottakon. Kóka azt állítja például, hogy Magyarországon kisebb gazdasági csoda zajlik, és hazánk a térség vezető gazdasági hatalma. A számok világában tájékozott ír üzletemberek és befektetők egymásra néznek, és elfojtanak egy-egy mosolyt. Amikor a magyar miniszter belebonyolódik egy nem különösebben bonyolult mondatba, már az egész terem nevet. Élénk derültség fogadja Kóka János következő kijelentését is: „Igaz, hogy nem vagyunk a legolcsóbbak, de nálunk jó helyen van a pénzük.” A velem szemben helyet foglaló Kéri László politológus az arcába temeti a kezét. „Magyarországon választják a minisztereket?” – fordul hozzám gúnyos mosollyal asztalszomszédom, az elegáns ír üzletember, én pedig azt válaszolom, hogy a szóban forgó urat senki sem választotta, hacsak közeli barátja, a miniszterelnök nem, aki mellesleg szintén nem mérette meg magát egy választáson sem.
Éppen a desszertet szervírozzák, amikor Kóka János sietősen elhagyja a Kempinskit. Alighanem újabb sürgős elfoglaltsága akadt. A díszvacsora annak rendje s módja szerint alakul, és éppen a távozás mezejére lépnék, amikor halk köhintést hallok a hátam mögött. Micheál Martin miniszter lépett asztaltársaságunkhoz, egyenként bemutatkozik mindenkinek, érdeklődve hallgatja, ki honnan érkezett. Kiderül, hogy Kóka távozása óta járja az asztalokat, s mind a százhúsz vendéghez akad egy jó szava, személyes megjegyzése.
Micheál Martin alighanem jól tudja, hogy egy országot nem úgy szokás vezetni, mint egy céget. Arról nem is beszélve, hogy a kellő szerénység éppen úgy hozzátartozik a kulturált európai viselkedéshez, mint a pontosság vagy a hiteles mondanivaló. Talán a legelején kellene kezdeni az egészet, úgy, ahogyan járni, majd írni-olvasni tanul meg az ember. Nem attól leszünk ugyanis úriemberek, hogy magánhelikopterről nézzük a világot.