A nyári tusnádfürdői egyetemi táborban hallatlan nagy érdeklődés övezte az ön szereplését. Akkor többek közt fölemlegette, hogy első írásai egyikére azt a választ kapta a Magyar Hírlaptól a beküldött írásaira: „F. Gy. hagyja abba.” Nem fogadta meg a tanácsot…
– Abban az időben újságoknak, napilapoknak küldte az ember a verseit, s a szerkesztői üzenetek rovatban foglalkoztak vele, engem pedig addig még nem közöltek. Úgyhogy én Párizsból beküldtem a Magyar Hírlapba három-négy verset. Hétfőn elmentem a Rue de la Paix és a Boulevard de l’Opera sarkán lévő újságosbódéhoz, és megvettem az újságot. Borús idő volt, mint most, tartom a kezemben a lapot, s olvasom: „F. Gy. hagyja abba.” Egy évvel később viszont már a Magyar Hírlapban jöttek le a verseim. Minden csütörtökön bementem oda, ahol Feleky Géza, a Nyugat egyik alapítója volt a szerkesztő, s ahol Supka Gézával és másokkal olyan magas szintű műveltségi párbajok folytak, amelyek ma már szinte hihetetlennek tűnnek. Például fejből sorolták föl a német és angol Henrik nevű uralkodókat.
– Mindenesetre csak örvendeni lehet, hogy nemcsak a hírlap revideálta egyik szerkesztője elhamarkodott álláspontját, de Faludy Györgynek sem csappant meg az íráskedve. Úgyhogy sokunk nevében lehet mondani: F. Gy. még sokáig ne hagyja abba! Mint ahogy az is jó lenne, ha az a kávéházi miliő sem maradt volna abba, amelyről ön is oly plasztikusan, kedvet csinálóan tud szólni és írni. Hogy lehetne ezt a polgári lét- és gondolkodásmódot, szellemiséget feléleszteni?
– Nagyon nehéz, mert a társas élet mindenekelőtt vidám volt Karinthy idejében, a harmincas években. Én nem is vettem észre, de aztán, amikor 1956-ban újra kikerültem Bécsbe, a feleségem megkérdezte: Mi van itt, hogy annyit röhögnek az utcán? Mondom neki, nem annyit röhögnek, ez a mértéke a minimális röhögésnek, amit egy jókedvű város produkál. Ennyit nevet az ember, ha jókedve van az egész életén át. Csakhogy Rákosi Mátyás alatt elment az ember kedve attól, hogy nevessen. Manapság idehaza, noha általában nem rosszabb az anyagi helyzet, mint 1937-ben, a vidámság teljesen hiányzik. Pedig a jókedvet újrateremteni majdhogynem lehetetlen. A jókedvhez kell egy jókedvű nép. 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban vagy 1989-ben azt remélte az egész nép egy pár gonoszt kivéve, hogy egy szebb és boldogabb Magyarország következik. 1918-ban az édesapám hazajött, és azt mondta: „Tiszát meggyilkolták. Noha nem szerettük, sajnálatos, hogy így történt. Azt mondják, hogy egy jobb jövő következik. De nem tudom…” Hát nem következett. Amikor 1946 elején hazajöttem Amerikából, az ország romokban hevert, a Lánchíd láncai belelógtak a vízbe, a legtöbb utcán nem lehetett keresztülmenni, mert a törmelék eltakarta a járdát, s még csak át sem lehetett jutni Budáról Pestre, mert csak a Kossuth-híd épült, de az is órákra le volt zárva. És az ország mégis jókedvű volt. És jött Rákosi Mátyás a borzalmaival. 1989-ben hasonló volt a helyzet, amikor hazajöttem. Megint hittünk abban, hogy végre-valahára megnyílik az út a demokráciához. Nem mondom, hogy minden ellobbant azóta, de a nagyon optimista remények még nem váltak be. Ráadásul az igazi baj gyökere az, ami a világban kint folyik, és amivel nem foglalkoznak. Súlyos veszélyeket hordoz a hidrogén- és atombomba, a népességszaporodás, a levegőnek, a víznek és a földnek a romlása. Azt, hogy az északi Jeges-tenger jege elolvad, nemcsak a jegesmedvék szenvedik meg, hanem a mi az éghajlatunk is. Én 1953. szeptember tizenhetedikén jöttem ki Recskről, és azonnal kimentem a Palatinusra napozni. Ilyentájt mindig fürödni lehetett, nem úgy, mint most. Szóval a klíma is megváltozott, amit persze letagadnak. Csak arról van szó mindig, hogy gazdagabbak leszünk. Pedig ez korántsem biztos.
– Szinte napra pontosan ötvenkét esztendeje szabadult ki a recski megsemmisítőtáborból. De vajon mi mindannyian kijöttünk-e már onnan? Hisz a mai napig nem érezzük az igazi szabadságot, s mintha folyamatos bűntudatkeltés zajlana a magyar nemzetben. Nem lehet, hogy a nevetés pontosan ezért hiányzik a mi tájékunkról?
– Nagyon jó, amit mond. Én azt látom ugyanis, hogy olyan nemzet vagyunk, amely a bajokat a szíve fölött hordja. Az olaszoknak az, hogy tízmilliárd az államadósság vagy harmincmilliárd, teljesen egyre megy. Kiülnek a hét végén a ház elé a napfénybe, meghívják a barátokat, s bontják a vörösboros palackokat. És nem a haza gondjaival törődnek.
– Ez a magyar sajátosság azért nem baj önmagában…
– Nagyon szép is, de egyben rossz is. Van még persze más baj is. Amerikában sok jó barátom volt, de sosem tudtam, hogy republikánusok-e vagy demokraták. Ott nem köz-, hanem magánügy a politikai hovatartozás. Itthon családi viták támadnak a politika miatt, s a lakások erkélyein is különböző zászlók lengenek. A politikában nálunk rendkívül sok a túlzás. Vegyük például Kossuth Lajos és Széchenyi István vitáját, vagy Tisza Istvánt és Ady Endrét. A népi írók pedig Szabó Zoltán, Kovács Imre barátaim mellett gyülekeztek a városi urbánusokkal szembefordítva annak idején. Hol van Franciaországban az az ember, aki megmondja, hogy ki a városi és ki a falusi?
– Igen, viszont ahogyan ön is utalt már rá régebben: minden polémia ellenére respektálták egymás talentumát. Sok családnak egyik fele szocdem volt, a másik fele kisgazda, jókat civódtak, mégis barátok maradtak. Nem ez lenne a követendő?
– Most viszont két Magyarország van, amit én roppantul sajnálok. Nehéz ezen változtatni, s már a vita oka is elmosódott. Én magam is, amikor hazajöttem, láttam, hogy egy új párt van, amelyik nagyon szép, és arra szavaztam. Aztán láttam, hogy a párt nem azt csinálja, amit akart, így egy másikra szavaztam. De sajnos nem bizonyult lényegesnek a különbség. Mi mindig fel voltunk osztva 1526 óta. Két Magyarország van: Zápolya Magyarországa és Habsburg Ferdinánd Magyarországa, és ez kétségbeejtő. Mert a nemzet akarata, ereje fogy ezáltal. A nemzet gyengesége származik abból, hogy kétségbeejtő körülmények között vitatkozunk és veszekszünk. És az egyik lehazugozza a másikat.
– Nem arról van-e szó, amit Örkény István úgy fogalmazott meg: Nem tudok neki megbocsátani, amióta annyira megsértettem?
– Nálunk ez így volt véges-végig. Igaz, nekem nem volt olyan sok bajom, de azért akadt. Amikor 1938 végén a nácizmus egyre erősödött, a Szép Szó megszűnt, a Magyar Hírlapot betiltották, emigrálni akartam, s búcsút vettem a barátoktól. Cs. Szabó Laci azt mondta, hazaáruló vagy, ha elmégy, maradj itt, megvédelek. Én visszakérdeztem: hány hadosztályod van a védelmemre? Erre ő rettenetesen megsértődött. Azt tartottam mindig, hogy az embernek joga van a halálos veszély elől kitérni, és egy másik veszélyt vállalni. Az amerikai hadsereget én választottam. Szóval én sem vitorláztam végig békésen a második világháborún, de legalább abban a hitben voltam, hogy a hazámon akkor segítek, ha nem a német nácikkal szövetséges hadseregben, hanem az amerikaiban vagy a franciában harcolok. Nem volt könnyű a választás, mert az ember mindig mérlegelte, hogy hol mi lesz. 1938-ban a magyar miniszterelnök nem tudta, hogy háború lesz, a New York kávéház főpincére viszont igen. Ugyanígy volt ez Párizsban is. A világ helyzete annyira komplikált lett a XX. század közepén, hogy az ember már nehezen tudta meghatározni, mi a helyes és mi a helytelen. Nézze a hidegháborút, mi volt a célja? Nem tudni. Atomfegyvereket gyártottak dollármilliárdokért – hogy ne legyen atomháború. Negyven év elpocsékolódott azzal, hogy kétoldalt óriási kiadásokkal fegyvereket csináltak, amiket aztán el kellett dobni.
– Ebben a megkeveredett világban azonban nekünk, magyaroknak mintha a kisebbségi érzés lenne az egyik legfőbb bajunk. Közben a történelmi, polgári gyökereinket állandóan fel akarják számolni vagy befeketíteni. Másfelől folyik egyfajta múltfabrikálás, mint amikor az újgazdagok családfát akarnak maguknak vásárolni…
– A pártok sokszor olyan tradíciókhoz ragaszkodnak, amelyek nem igazán komoly hagyományai a magyarságnak. Pedig vannak valódi nagyjaink, mint például Széchenyi, Ady és Illyés Gyula. A gond az, hogy sajnos olyan nép vagyunk, amelynek 1485-ben volt az utolsó győztes háborúja, amikor Mátyás király legyőzte Bécsújhelynél III. Frigyes német-római császár hadait. Győztes csatáink voltak ugyan a Habsburgok oldalán – és ellenében is –, de háborúnk már sosem, ha eltekintünk az erdélyi fejedelemség dicsőséges időszakától. Igaz, a kérdés másik oldala az, hogy a háború beteges dolog, aminek sosincs semmi értelme. Gondoljunk bele, 1000 óta harmincöt háború volt a spanyolok és a franciák között, a határ mégis ugyanott húzódik, mint akkor. Gyönyörű kultúrtörténete van az emberiségnek, amit állandóan megzavarnak a vérengzésekkel teli háborúk. Ez a szomorú tendencia folytatódik napjainkig. Az ember nem tud mit tenni ellene, szinte még szavalni sincs értelme.
– Talán ezért kellene erősíteni azt a haladó hagyományt, hogy attól szép a világ, mert többféleképpen gondolkodunk. Igenis magyar tradíció volt a különféle értékek elismerése, s mesterségesen ezt is felszámolták…
– A háború előtt a parlament büféjébe már bemehettek újságírók, és ha Rassay Károly vagy Kéthly Anna nem volt ott, az ember leült egy Egységes párti vagy akár egy nyilas képviselő asztalához, és barátian el tudott vitatkozni. Angliában a parlamentben ugyanez folyik. Veszekednek a konzervatívok, liberálisok és munkáspártiak egymással, ám aztán ugyanannál az asztalnál ülnek az étteremben. Nálunk nem ülnek össze. Nincs meg az az érzés, ami Nyugaton, hogy egy parlament van, nem pedig kettő, külön kormánypárti és ellenzéki.
– Az USA-ba emigrált magyar tudósokat, köztük Szilárd Leót, a világhírű atomfizikust, az ön nagybátyját marslakóknak hívták az amerikaiak, részint az ottaniak számára érthetetlen magyar nyelv, főként viszont zseniális képességeik miatt. Válhatunk-e ilyen irigyelt „marslakókká” mi magyarok a világ számára, ha tehetségünket ismét kibontakoztatjuk?
– Einsteint is bolondnak tartották az iskolában a tanárai, mint ahogy a teljesen újszerű felfedezőket szokás. Szilárd Leót természetesen itthonról ismertem, s aztán kint Amerikában is beszélgethettem vele, sőt Einsteinnel is, akinek asszisztense volt. Nagybátyám elítélte az atombombát, amihez pedig elméleti munkásságával ő is hozzájárult, majd kitűnő feltaláló lett. Ez a sokszínű alkalmazkodóképesség, tudás számunkra is példát és reményt nyújthat.
– Visszatérve a szomorú történelmi sors okozta magyar rossz kedélyre, vitatkoznunk kell önnel. A nemzet talán nem is bírta volna ki a megpróbáltatásokat, ha nem lett volna önvédelmi humora. Az egész Rákosi- és Kádár-rendszert jellemzi a következő vicc. Valakit elüt az autó, súlyos sérüléseket szenved. A mentőorvos megkérdi tőle, hogy fáj-e? A válasz: Nem, csak ha nevetek. Átsegíthet-e bennünket ez a mentalitás a mostani gondokon is?
– Ma nincsen program. Régebben volt, mert elhittük azt, hogy demokrácia lesz, de aztán rá kellett jönnünk, hogy ez tradíció kérdése is, amihez szükséges húsz-harminc év demokratikus múlt. Mert ami ma a politikában történik, az egyáltalán nem felel meg a demokrácia játékszabályainak. Legfeljebb a választások demokratikusak, a köztes periódusok viszont már nem igazán. Például az sem, hogy a miniszterelnök személye hogyan születik meg.
– Talán nem is a veszekedős magyar lelkivilág a gond, hanem az egymás iránti tisztelet hiánya. Ebben viszont a mindenkori hatalomnak kellene toleránsnak lennie, hiszen nála van az ütő, meg a labda is.
– Csakhogy nem az. Helyes az értékítélet, de nem látom, haladunk-e valamilyen jó irányba. Nincsen, aki megmondja, mi a helyes cél. Veszekszünk fontos adókérdéseken és álproblémákon, aztán olyan ígéreteket teszünk, amiknek a betartását senki sem tudja ellenőrizni. Nagyon nehéz helyzetben van az ország, de remélem, hogy megtaláljuk az utat, miként mászszunk ki ebből a kátyúból. De senki se állítsa azt, hogy nagyon jó állapotban vagyunk.
– Úgy tartják, a legpesszimistább ember a legderűlátóbb, hiszen őt csak kellemes meglepetések érhetik.
– Ez igaz mondás, ám tényleg nehéz helyzetben vagyunk, főleg anyagilag. Az ország pénzügyi helyzete nem éppen szerencsés. Gyáraink nagy része idegen kézen van, a Dunántúl földjének jó része szintén, a pénz pedig továbbra is megy ki az országból. Részletesen nem tudok ezekkel foglalkozni, mert költő vagyok és nem közgazdász. De általában azt gondolom, zivataros és zajos jövendő előtt állunk. Remélem, hogy megússzuk, és egy boldogabb Magyarország jön el.
Legyen tananyag. Egyre többen írják alá azt a petíciót, amelyben Faludy György tisztelői azt kérelmezik az illetékes szerveknél, hogy a XX. század egyik legnagyobb költőjének életműve szerepeljen a nemzeti tantervben. A címzettek: a nemzeti kulturális örökség minisztere, az oktatási miniszter és a Nemzeti Tankönyvkiadó. Elfogadhatatlannak tartják ugyanis, hogy ez a fontos lépés a mai napig nem történt meg, így tankönyveink még mindig a régi rendszer vonalát követik – áll a petícióban – s az állami oktatásban úgy kezelik, mintha a világhírű költő még mindig emigrációban élne. Értesüléseink szerint Magyar Bálint oktatási miniszter azzal hárította el a döntéshozatalt, hogy nem illetékes a fenti oktatási kérdésben.
