A házőrző

Százszor is felidéztem már magamban azt a drámai éjszakát, amikor a háború után először hazatértem a szülőházba. A házfalak mellett osonva lopakodtam a hepehupás járdán. Éjfél már elmúlt, csend volt, kutyaugatást sem hallottam. A kapuk zárva voltak, a rémület csendje ülte meg a falut. Tito partizánjai már elvégezték a véres munkát, majd minden magyar családban gyászoltak.
Én is zárva találtam a kaput, ezért a kőfalon átmászva ugrottam a virágoskertbe. Onnan egy kiskapun bejuthatok az udvarra. Ahogy lehuppantam, morogva elém ugrott egy hatalmas kuvasz. Már-már éreztem lábikrámban a vicsorgó állat éles fogait, amikor hangtalanul, de parancsolón megszólalt az éjszakában a ház: „A gyerek jött haza! Engedd be és vigyázz rá!”
Én nem értettem a néma kiáltást, de a kutya igen. Leült elébem, aztán elindult, és bevezetett az udvarra. Egy vad kuvasz, akkor látott először, mert csak egy évvel azelőtt került a házhoz, én még évek óta nem jártam már itthon. Nem ismert, de értette a ház szavát. Ők ketten, a ház és a kutya beszélgettek egymással. A kutya a házat őrizte, a ház meg bölcs tanácsokkal látta el őrzőjét. Legalábbis így gondoltam.
Évekig tűnődtem ezen az egymásra utalt baráti kapcsolaton, és olykor éjszaka figyeltem, sőt kihallgattam kettejük beszélgetését, emberi fülnek érthetetlen neszezését. A kutya olykor vakkantott, majd a kapu felé futott: valaki érkezett! A ház jelezte, ha idegen jött az utcán. Ilyenkor megcsikordult valamelyik ajtaja. A tetőn gubbasztó galambok idegesen mocorogtak, az udvaron álló nagy eperfa pedig meglóbálta vastag karját. Erre a szomszéd kutyák is csaholni kezdtek.
A kuvasz a gang végében aludt egy zsákdarabon. Belátta az egész udvart. Néha körbe is kocogta. Ilyenkor a ház megdicsérte. A ház ismerte az én lépteim neszét is, emlékezett rám, ezért szólt a kutyára visszatértem éjszakáján. A ház örült, mert várt, hiszen rábíztam gyermekkorom önfeledt kacagását. Az eperfa egyik ága még őrizte kötélhintám nyomát is.
A ház várt rám.
És a kutya szót fogadott. Nem bántott. Ő is megérezte nyomban a honi ingereket, a ház jellegzetes illatát rajtam, és talán a mozdulataimban is felfedezte az otthoni sajátosságokat. És a hangomból is hallotta: ide tartozom. Mert szóltam hozzá. Egy szót, amelyet nagyapától és apámtól is hallottam régen, amelyet a kutyák csitítására használtak: „Csiba, te!”
Mi az, ami a házat otthonná teszi? Ízek? Illatok? Szokások? A nagyapa végigklattyogott papucsában a gangon, a pincébe indult borért, kezében a füles kancsóval. És a gang megőrizte ezt meg száz más hangot, amelyet olykor az udvaron lehetett hallani. A víz loccsanását, amikor kiöntötték a lavórból. A nagymama zsörtölődését, miközben a tűzgyújtással bajmolódott. A kávédaráló fogainak őrlését, amikor a reggelimet készítették. A hagyma illatát, amikor a mama ebédet főzött a konyhában, és rántást kavart.
Százféle azonosító jel a falak között, az udvaron, a kiskertben. És ezeket a jeleket a kutya ismeri, érzi, ő is ebben él a zsákdarabon vacogva a hidegben.
Voltak itt hangos kacagások is meg lármás dáridók, a mama a nagy eperfa alatt mosott a teknőben, énekelt is olykor, a szüle meg a szilvalekvárt kavargatta a rézüstben. A fáról néha lepottyant egy túlérett gyümölcs. Csikó nyerített az istállóban, és a kacsák alkonyattájt mindig lármásan hápogtak. S nemcsak lárma ez, megszokott zsivaj, de a ház szíve dobogása. És a kutya is ehhez idomul. Minden ajtócsikorgás jelent valamit. Az otthonosság meleg fészkét, a hovatartozást.
Ezt érezte meg a kutya azon a viharos éjszakán, amikor a háborúból hazaérkeztem a békesség oly drága szigetére, aminek csak egy élet lehet az ára.
És ennek a döbbent pillanatnak a jelentőségét csak hosszú évek múltán értettem meg. Azóta számtalanszor felidézem magamban, mert olyan csodálatos az íze és az üzenete. Az otthon melegét árasztja.
Igen. A kutya és a ház beszélget egymással. A nagy éjszakai csendben. Amikor a kutya őrzi a házat.
De ki őrzi a hazát?