„Egy új tudományos igazság nem úgy győzedelmeskedik, hogy annak hívei meggyőzik ellenfeleiket,
s ezek megvilágosodnak és a fény felé fordulnak,
hanem úgy, hogy a régi igazság hívei végül is kihalnak, és a helyükbe lépők már az új ismeretek
birtokában lépnek színre.”
Max Planck
Az alábbiakban – elsősorban nyugati források alapján – Kun Béla életének néhány meghatározó eseményét kívánjuk felidézni.
A Kommunisták Magyarországi Pártját 1918. november 24-én megalapító Kun Béla 1886-ban született Szilágycsehben zsidó származású köztisztviselő-családban. Eredeti családneve Kohn volt. Halálának pontos idejét még ma sem ismerjük: egyes források szerint 1938. augusztus 29-én kivégezték. Más dokumentumok alapján egy moszkvai börtönben halt meg 1939. november 30-án.
„Hozzá képest senkik vagyunk”
Személyiségének megítélése ellentmondásosnak mondható. Victor Serge, aki személyesen ismerte Kun Bélát, igen visszataszító egyéniségnek találta (Egy forradalmár emlékiratai; Memoirs of a Revolutionary Publisher, Writers & Readers Publishing, 1984).
Stephen Bonsal véleménye sem túl hízelgő:
„A minisztérium egyik termébe irányítottak, ahol az előző években a letűnt Magyarország miniszterelnökeivel készíthettem interjúkat. A két Tiszával, apával és fiával. Deák és Kossuth arcképei, amelyek azelőtt a falakat díszítették, hiányoztak a minisztertanács ülésterméből, és jelenlegi utódaik egy hatalmas asztal körül ültek szorosan egymás mellett… Soha nem felejtem el Kun Bélát… Gömbölyű feje volt, a haja olyan rövidre nyírva, hogy kopasznak tűnt, orra rövid, tömpe, ajkai duzzadtak és visszataszítóak voltak. Legszembetűnőbb nagy és hegyes füle volt. A körülötte levők közül sokan azt suttogták, hogy úgy nézett ki, mint egy gyík, a bőre tényleg zöldes színezetű volt. Egyszóval olyan jelenség volt, amelyhez hasonlóval vándorlásaim során soha sem találkoztam” (Stephen Bonsal: Kérelmezők körmenete; Suitors and Suppliants, Kennikat Press, 1969).
Lukács György, aki Kun Béla kormányában közoktatási megbízott volt, ezzel szemben így nyilatkozott: „Mi, többiek – Kun Bélához képest – senkik és semmik vagyunk. Mi végezzük kötelességeinket, de ilyenek, mint mi, minden országban százával vannak. Az európai mozgalom számára jelentéktelen, hogy minket holnap felakasztanak vagy sem. Ha azonban Kun Bélát meggyilkolják, az komoly veszteséget jelentene a forradalom számára.”
Crystal Eastman (1881–1928), az amerikai feminista mozgalom egyik kiemelkedő alakja, a munkásjogok és a nők választójogaiért harcoló szervezetek tevékeny képviselője megkérdezte Kun Bélát, hogy szükségesnek látja-e a szólásszabadság betiltását Magyarországon. Kun Béla erre így válaszolt:
„Nem tiltottuk be a szólásszabadságot, és egyáltalán nem szüntettük meg a szabad sajtót. A munkások körében teljes szólás- és gyülekezési szabadság van. Ez nemcsak a munkásokra vonatkozik, akik osztják a mi véleményünket, de azokra is, akiknek a véleménye különbözik. Az anarchisták szabadon nyomtathatják és terjeszthetik nyomtatványaikat. Vannak polgári nyomtatványok is, például a szociológiai társaság kiadványa, a Huszadik Század is szabadon és minden korlátozás nélkül megjelenhet. Mi csak a forradalomellenes, burzsoá újságokat tiltottuk be. Ezt nem azért tesszük, mert félünk tőlük, hanem azért, hogy ne kerüljön sor a fegyveres megsemmisítésükre.” Kun Béla, felhasználva a kínálkozó lehetőséget – Crystal Eastman segítségével –, üzent az amerikai munkásoknak. A veretes gondolatok a The Liberator 1919. júliusi számában láttak napvilágot.
Peter Lamborn Wilson Egy olasz anarchista és álma (An Italian Anarchist and his Dream) című könyvében arról számol be, hogy Kun Béla harmincezer lírát küldött az Olasz Kommunista Pártnak. Az európai hatalmak aligha nézhették jó szemmel, hogy Kun Béla aktívan támogatta a kommunista pártokat.
A háború utáni ifjú kommunisták egy csoportját a türelmetlenség és a célratörés jellemezte. Lenin a Baloldali kommunizmus című írásában vitába szállt ugyan velük, de meg kívánta őket tartani a pártban. Kun Béla mindvégig a Zinovjev és Radek által meghirdetett radikális elveket vallotta, az „offenzíva mindenáron” hívei közé tartozott. A kommunista pártnak e lényegre törő képviselőit Lenin – Kun Bélára utalva – „kuneristáknak” nevezte. Ide tartozott az olasz Terracini és Rákosi Mátyás is.
A tanácsköztársaság kegyetlenkedései is jórészt erre a felfogásra vezethetők vissza. Köztudott, hogy Kun Béla Szovjet-Oroszországból, tehát egy másik állam megbízásából, a kommunista párt pénzén érkezett Magyarországra 1918. november 17-én azzal a céllal, hogy egy szovjet típusú, „nemzetek feletti” államot hozzon létre, amelyben csak osztályok vannak, nemzet nincs. Lenin 1919. március 23-án sürgönyt küldött Kun Bélának, amelyben egyértelműen kifejtette a szovjetek elvárásait:
„Kérlek, értesíts bennünket, hogy milyen tényleges biztosíték van arra, hogy az új magyar kormány ténylegesen kommunista kormány lesz, és nem pedig egyszerűen szocialista, azaz áruló szocialista kormány lesz. Megvan-e a kommunista többség a kormányban? Mikor lesz a szovjetek kongresszusa? Milyen bizonyítékok vannak arra nézve, hogy a szocialisták elfogadták a proletárdiktatúrát? Tévedés lenne, ha a magyar forradalom minden részletében az orosz forradalmi taktikát utánozná, és nem venné tekintetbe a különleges magyarországi viszonyokat. Figyelmeztetlek ennek a hibának az elkerülésére, de szeretném tudni, hogy erre vonatkozólag miben látod az igazi biztosítékokat. Kommunista üdvözlettel, Lenin.”
A forradalom exportja
Ez az üzenet is bizonyítja, hogy Kun Bélát nem a magyar nemzeti célok megvalósításával bízták meg. Nem árt emlékeztetni arra sem, hogy Kun Béla – miközben a szovjet Vörös Hadsereg segítségét várta – sikertelen kísérletet tett az osztrák kormány megbuktatására. E cél érdekében Ernst Bettelheim, egy budapesti ügyvéd a Komintern beleegyezésével és anyagi támogatásával megalapította az Osztrák Kommunista Pártot. Míg Bettelheim és társai Ausztria legfontosabb központjainak elfoglalására készültek, addig Kun Béla az osztrák határra vezényelte a magyar Vörös Hadsereg egységeit azzal a céllal, hogy adott esetben támogatást nyújthasson Bettelheimnak és társainak. A lázadást megelőző éjszakán, 1919. június 14-én az osztrák rendőrség az egész bécsi kommunista vezetőséget letartóztatta – Bettelheim kivételével –, a kiszabadításukat követelő négyezer tüntetőt fegyveres erővel verték szét. Victor Serge visszaemlékezéseiben „patetikusnak” minősíti Kun Béla magyarországi tevékenységét.
Az amerikai Dupuy Institute által fenntartott OnWar.com dokumentációs központ szerint Kun Béla 133 napig tartó magyarországi uralma alatt 590 személyt végeztek ki, közöttük 200 tanárt és tanítót. Ez a szám természetesen nem tartalmazza Kun Béla életútjának későbbi áldozatait. A kommunista rendszer a dicsőnek minősített tanácsköztársaság hivatásos gyilkosait – köztük Szamuely Tibort – negyven éven át a magyar történelem hőseiként és példaképeiként tartotta számon.
A magyar tanácskormány bukása után Kun Béla Bécsbe menekült, ahol szociáldemokrata barátai egy elmegyógyintézetben bújtatták el. Innen került vissza Szovjet-Oroszországba (1920), ahol a krími körzet forradalmi bizottságának vezetőjeként (Krimrevkom) a hadifoglyok legyilkolásával és a krími törökök etnikai tisztogatásával foglalkozott. Módszereire jellemző, hogy feltétel nélküli megadás esetén kegyelmet ajánlott fel például a még harcoló Wrangel tábornoknak és katonáinak, akik ezt elfogadva önként letették a fegyvert. Kun azonban – megszegve ígéretét – kivégeztette a már hadifogolynak számító tiszteket és katonákat. Victor Serge szerint a hadifoglyok tízezreit végezték ki az ország megtisztítására hivatkozva. Kun Béla nevéhez fűződik az őshonos krími törökök elleni etnikai tisztogatás kezdete is. 1920–1921-ben több mint 60 ezer krími törököt végeztek ki. A helyi lakosság körében Kun Béla neve ma is gyűlölet és megvetés tárgya. Aligha véletlen, hogy az ukrán kormány hivatalos honlapján ma is ott díszeleg Kun Béla neve és fényképe a krími kegyetlenkedések felelőseként.
A hivatásos kommunistát 1921 márciusában már a németországi események középpontjában találjuk, ahol a Kommunista Internacionálé megbízottjaként – Zinovjevvel együtt – meghatározó szerepet játszott az úgynevezett „márciusi akció” megszervezésében. 1921. március 16-án Szászország kormányfője, Otto Horsing parancsára a rendőrség elfoglalta a mansfeldi rézbányákat, valamint a Halle közelében lévő vegyi üzemeket. A hivatalos indokolás szerint a bányákban és a gyárakban szabad rablás, fosztogatás zajlott. Mivel Horsing tisztában volt azzal, hogy a kommunista párt offenzívára készül, úgy döntött, felkészül a támadásra. A szembenállás fegyveres akciókba torkollott. A harcok kezdetén az anarchista gerillavezér, Max Holtz vezette vörös őrség uralta a mansfeldi térséget. A forradalmi lendület azonban hamar megtört, mert a munkásság nagy többsége nem volt hajlandó harcba szállni a rendőrséggel és a katonasággal.
Ebben a helyzetben nyilvánvalóan a „stratégiai viszszavonulás” lett volna az egyetlen ésszerű lépés, ám a szélsőbaloldali elemekből összetevődő német kommunista vezetőség – Kun Béla tanácsára – általános sztrájkot hirdetett, és államellenes fegyveres harcra szólította fel a munkásságot. A párt katonai különítményeinek megparancsolták, hogy provokálják a hatóságokat, mert csak így tudják elérni a munkásság „egybeforrasztását”, illetve cselekvésre késztetését. Breslauban (ma: Wroclaw) és Halléban valóban felrobbant néhány gránát, de Berlinben nem történt erőszakos cselekmény.
Annak ellenére, hogy az általános sztrájkra és a fegyveres ellenállásra való felhívás süket fülekre talált, a militáns kommunista párttagok elrendelték, hogy a munkások maradjanak távol munkahelyeiktől. Jellemző, hogy a Krupp Művek egyik gyárában maguk a gyárba igyekvő munkások támadtak husángokkal a gyárat elfoglaló kommunistákra. A hamburgi hajógyárban ugyancsak összetűzések voltak a munkások és az erőszakos kommunisták között.
Rendszere ítélkezett fölötte
A „márciusi akció” sikertelenségét Németországban kegyetlen megtorlás követte. Több ezer kommunista vezetőt bebörtönöztek, a párt tagsága negyedére csökkent.
Mint láttuk, Kun Béla a Komintern képviselőjeként vett részt a „márciusi akció” tervezésében és végrehajtásában. Az egyes országok kommunista pártjaihoz kirendelt „megbízottak” pontos szerepe meghatározatlan volt, hiszen az – a politikai meggondolásokon túl – a tényleges erőviszonyoktól is függött. A Komintern képviselői lényegében politikai komisszárok voltak, akiknek döntő szerepük volt a helyi kommunista pártok működésében. Intézkedéseikért nem a helybeli kommunista tagságnak tartoztak felelőséggel, hanem a moszkvai Komintern-vezetőségnek.
A Német Kommunista Párt egyik vezetője, Ruth Fischer szerint azért volt szükség a párt radikális akcióira, hogy eltereljék a figyelmet a szovjetek belső problémáiról. Kun Béla a Komintern képviselőjeként a szovjet érdekeket az európai kommunista pártok érdekei fölé helyezte.
Lenin korábban helyeselte a kommunista párt támadó stratégiáját, de az új gazdaságpolitika (NEP) híveinek túlsúlyba jutásával, illetve Oroszország kritikus gazdasági helyzetére való tekintettel a világforradalom helyett mindinkább az „egy országon belüli szocializmus” elveit hangsúlyozta. Ezért aztán Kun Bélát többször maga Lenin marasztalta el túlkapásai miatt. A „márciusi akcióról” a következőket írta Zinovjevnek címzett levelében:
„A dolgok végső elemzése alapján Levinnek politikailag sok szempontból igaza van, Thalheimer és Kun Béla tézise politikailag teljesen téves. Frázisok és baloldali radikálist játszó foglalatoskodás.” „Offenzíva mindenáron” – jegyezte meg Lenin egy másik alkalommal. Végül Leninnek jutott az a feladat, hogy megleckéztesse az általa „kuneristáknak” nevezett bolsevik csoport képviselőit, és az „offenzívaelmélet híveinek kitekerje a nyakát”. (Idézetek: Pierre Broué: Germany, 1921: The March Action, The Journal of the Socialist Labour League, Vol. 1., No. 2., 1964.)
Victor Serge említett könyvének negyedik fejezetében igen élethűen eleveníti fel Kun Béla erőszakos magatartásának a következményeit: „A Komintern végrehajtó bizottságának ülésén Lenin hosszan elemezte a németországi eseményeket, és kifejtette, hogy azok minden tömeges támogatás és politikai meggondolás nélkül biztos bukásra voltak ítélve. A zárt ülésen kevesen voltak jelen. Kun Béla gömbölyű és puffadt fejét lehajtva hallgatta Lenin beszédét, beteges mosolya csakhamar eltűnt az arcáról. Lenin franciául beszélt, metszően és keményen. Tízszer vagy többször is megismételte: »les betises de Béla Kun«, ezek a szavak kővé dermesztették a jelenlévőket. Feleségem gyorsírással jegyezte Lenin szavait, és később át kellett dolgoznunk a szöveget, mert mégsem illett volna, hogy a magyar forradalom vezérét egy írott dokumentumban tízszer egymás után félkegyelműnek nevezzék.”
Leninnek a Komintern végrehajtó bizottságának zárt ülésén elhangzott kritikája, valamint a Kun Béla elleni fellépése az „egyenes támadásban” megnyilvánuló nemzetközi taktika végét jelentette annak ellenére, hogy a kongresszus záródokumentuma hivatalosan dicsérte a Német Kommunista Párt harci szellemét, és Kun Bélát sem fosztották meg végrehajtó bizottsági tagságától.
Lenin azért nevezte tízszer egymás után félkegyelműnek Kun Bélát, mert az a megfelelő feltételek hiányában, előkészületek nélkül, meggondolatlanul és túlzott hévvel igyekezett megvalósítani célkitűzéseit, anélkül hogy számot vetett volna cselekedetének előre látható következményeivel. Röviden: igazi kommunistaként viselkedett. Mentségére legyen mondva, hogy az őt bíráló Lenin ugyanolyan félkegyelmű gyilkos volt, mint a magyar tanácsköztársaság vezetője, akit valószínűleg saját elvtársai végeztek ki – a Szovjetunió Kommunista Pártjának nagyobb dicsőségére.
origo.hu
Kiderült, hogy mikor indul a magyar űrhajós a Nemzetközi Űrállomásra
