A sajtmester

A nem létező koronák tulajdonosa Németh Péter nyolcvanötödik évében járó, jó egészségnek, erőnek örvendő, nemzetközi hírre is szert tett sajtmester, aki több mint hetven éve kezdte hivatását Sopron megyében.
„A családban a kilencedik gyerek voltam, de a pályám nem akart semerre egyenesedni. Vakáció helyett én hajtottam legelőre aratás után a teheneket, márpedig szerettem volna tartalmasabb nyári szabadságot. Lázadásképpen egyszer megszöktem hazulról. Az éjszakát a szalmakazlunkban aludtam át, csak reggel merészkedtem haza. Arra jó volt, hogy szüleim is elgondolkodtak: ezt a gyereket is iskolába kellene küldeni, valami megélhetést adó tanulásra. Így kerültem a Csermajorba, ami nevezetes gazdasági iskolának számított, ahol a tejüzemi szakembereket képezték.”
Érdemes beleszőni Németh Péter mondanivalójába, hogy a Dunántúlon Tolnában, Baranyában, de Somogyban, Sopronban a mezőgazdaság új útjait kereső gazdák közül sokan tudtak a svájci–dániai tehenészetek nemzetet boldogító tejszövetkezeteiről, az új, jól tejelő fajták eredményeiről. Beszélgetőtársam tapasztalatból is tudja, hogy kívülről hozták a már szakértő gazdák a jó példát segítségül.
„Répcelak volt a tejbegyűjtés, -feldolgozás, -értékesítés nevezetes központja, ahová egy svájci család telepedett le, és első dolguk volt, hogy iskolát is szervezzenek a jövő mestereinek. Nekik is így érte meg. Egy svájci sajtmester havi fizetése háromezer pengő volt, egy tehenet száz pengőért adtak a vásárban. Hatvanan kerültünk válogatás után Csermajorba egy új iskolai osztályba, de csak huszonöten kaptunk sajtmesteri képzést. Engem a bábolnai királyi ménesbirtok egyik pusztájára osztottak be, ahol ma úgy mondanánk, a korszerű állattenyésztés minden fogására megtanítottak bennünket. Ez volt az alap, ezután következett csak a sajtkészítés mesterfogásainak az elsajátítása.”
A monológ közben előkerül a bizonyíték is.
„Ez az én első diplomám. Huszonöten végeztünk, sajnos könnyű a számbavétel, rajtam kívül egyetlen mestertársam él mindössze. Ez a papír ritkaság, akárcsak a Stauffer és fiai vállalkozástól kapott bizonyítvány. Ez indított engem a visszatért Kárpátaljára, hogy ezentúl álljak meg a magam lábán. A sajtmesteri bizonyítvány megszerzése után a répcelaki tejüzemben álltam ki a próbát, és Stauffer úr helyezett ki Rahó mellé a mencsuli havasokba. Tiszaborkút volt a legközelebbi falu, itt kellett majdhogynem primitív körülmények között a legelőn fejt friss tejből sajtot gyártani. Tíz-tizenöt tehénpásztor lány fejte a szabadban a teheneket, volt egy faház, abban állt az ezerliteres rézüst, a gyártás az én felelősségem lett. Jó legelői voltak a havasoknak, első osztályú árut lehetett készíteni. Hegyi forrásból vezettem a vizet a műhelybe, és képzelje csak el, 90-100 kilós ementáli óriás sajtok készültek ott, míg csak a háború ki nem mozdított a boldogságomból. Stauffer úr a Svájcból hozott mestereinek 3000 pengőt fizetett havonta, mi, az ő irányítása alatt működők 1700 pengőt kaptunk. Micsoda pénz volt az egy induló fiatalnak! De a háború mindent kettébe tört. A közeli Fehér-Tisza-forrás mesebeli tájáról csaknem menekülni kellett haza, Répcelakra. Ám a magyar sajtgyártás bölcsője, a mesternevelő családdal és a vállalkozásokkal együtt bezáródott. Pedig itt akkor már a tehéntartó családi gazdaságok kisüzemei – hasonlóan a svájci mintához – napi néhány száz liter tejet adtak el a tejbegyűjtő központokban, vagy maguk is feldolgozták. Ahogyan a holland, dán, svájci kis családi gazdaságok a mai napig is ezt így csinálják. 1946-ban kerültem véglegesen haza. Hétszer költöztünk az élet során, de még a nagyvilágot is meg kellett próbálni. Első hely volt Villány, ahol ementálit, trappistát készítettünk, innen következett 1949, az államosítás után Tolna megye, ahová megyei ellenőrként kerültem. Aztán Zalaszentgrót, majd országos exportminősítő megbízottá neveztek ki, és talán ennek köszönhető, hogy 1966-ban Libanonban folytattam a szakmát, ahol egy új üzemet kellett beindítani ömlesztett speciális arab sajt gyártására. Ez az Országos Tejipari Vállalat vállalkozása volt, és 1972-ig tartózkodtam kint. A feleségem, a lányom laboratóriumban és a minősítésben dolgoztak, de nekem kellett az arab munkásokat pontos munkára szoktatni, szervezni, és ahhoz egy kicsit a nyelvet is el kellett sajátítani.”
Azután hazajött a Németh család. A sajtkirályság után, mert akkor már ezt is odaillesztették Németh Péter nevéhez, következett a jégkrémkirályság.
„Ez a Budatej-korszak az életemben, amikor valóban azt a feladatot kaptam, hogy idehaza is meghonosodjék a jégkrémgyártás. Dániában vásároltuk meg a gépsorokat, 10-12 fajta jégkrémreceptet is hazahoztam, és 2001-ig igazgatóként vezettem az üzemünket igen jó eredménnyel. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy a magyar állattenyésztés, a feldolgozás-értékesítés miért nem ad biztos megélhetést a mai gazdáknak. Eszembe jut, totyogós gyerek voltam, volt egy kis csuprom, s amikor anyám fejt, kimentem az istállóba, és mindig kaptam a friss, habos tejből. Talán ennek is van némi köze ahhoz, amivé lettem. Mindenesetre a pályám, a mesterségem sok tapasztalattal gazdagított, életcélt jelentett, és soha nem mondtam, hogy nem érte meg.”
Lejegyezte: Fábián Gyula