Át- és visszafordítások

K ö n y v e s h á z

Bosszantó könyv Vörös István Gregorián az erdőn című verseskötete. 251 oldal – százoldalnyi jó verssel. Mintha nem tudná, hogy a költő nem attól költő, hogy megírja művét, hanem attól, hogy a felesleget, akár a héjat a gyümölcsről, lehántja, és van annyira udvarias, hogy nem traktál felesleges szavakkal és elvarratlan mondatokkal.
Vörös István nem ennyire udvarias. Ezekben a versekben hemzsegnek az angyalok és az ördögök, percenként megjelenik Isten, és felkelnek halott költőink is, mert idecitálja őket, például úgy, mint József Attilát a következő háromsorosban: „Törvény szövete / szőve a véletlenből. / Vasútnál lakom.” (Ez az opus súlyosbításként az Eszmélet címet kapta.)
Mindezt – bármilyen furcsa – mégis meg lehet, pontosabban meg kell bocsátani Vörös Istvánnak. Mert az a százoldalnyi jó vers annyira jó, mintha előpattant volna a költő, aki játékos, furfangos és mélységesen mély, mint Weöres Sándor, kegyetlenül pontos, mint Petri György, és érzékeny, mint Kosztolányi.
Az indító, cím nélküli vers váratlan képgazdagsággal tágítja a végtelenségig az erdőkatedrális metaforát. Az ezután következő ciklust, az Át- és visszafordítások magyarból és más egzotikus nyelvekből címűt nehéz komolyan venni, bár néha felvillan benne egy-egy jó sor: „elfognak és felkötnek / utcanévvel elfödnek”, vagy: „az égben bál van. / De nincs estélyi ruhám”.
A Városi képek ciklus nem egy jó alkotás lelőhelye. A Kerti mulatság vagy az Állatok a Tescóban – a bevásárlóhodály elég bizarr tér egy vershez, mégis működik – szokatlanságával talál, míg A szétválasztott szólamok nem egy helyütt Petrire hajaz. „Az embert 40 éves kora előtt / Isten egy éjjel szétszedi” – írja Vörös.
Hogy jó-e ez az irodalmi felelgetős konkrét és kifacsart idézetekkel, halott költőkkel és velük halt stílusukkal, nehéz volna megmondani – mindenesetre érdekes.
Ahol mintha fordulna a kötet, az A romlatlanság virágai ciklus, amelyben végre dübörögni kezdenek a sorok. Nagyon erősen indul, a Goldberg-variációk című opusszal („Minden nő ismeri Isten / ujjainak érintését”), és azután sem veszít a lendületből: a Börtönudvar a békaháton vagy a 4. lecke – bár ez utóbbit mintha Peter Handke ihlette volna – egyaránt jók. „A 4 évesek még emlékeznek az angyalok nyelvére […] A 4 éves bölcs. / A 4 éves szép. / A 4 éves mindent tud, amit érdemes” – írja, hogy aztán a következő ciklusban (Zsoltár ördöghangra) kibomoljon, ami ebben a költészetben nagyszerű, a váratlan képekkel, a telibe találó mondatokkal és Pál apostol korintusbeliekhez írott levelének parafrázisával.
A záró Rigótáncban a költő végül felvonultat mindent, amit tud a mesterségről, és áradnak a jobbnál jobb sorok.
Kevesebb vers sokkal több lett volna. Vagy hogy magát a költőt idézzük: „Nem ami van, az, ami nincs”… Ami nincs meg százszázalékosan. Azért kár. A többi rendben van.
(Vörös István: Gregorián az erdőn. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005. Ára: 2200 forint)