Hová tűnt Macondo?

A kampányfilmcsaták heteiben több alkotás producerétől hallottam, mennyire örülnek annak, hogy az egyetlen 50 perces tévéfilm költségvetését kitevő összeget (mintegy háromszázmillió forint) úgy osztotta ki az m1, hogy abból tizenkét magyar stáb juthatott lehetőséghez a nagy nyilvánosság előtt. A filmeket látva – tizenkettőből öt osztozhat a nagyon jó, kiváló és más hasonló jelzőkön – némiképp igazat adhatunk nekik. Abból a szempontból viszont morbid a filmek helyzete, hogy a nézőknek hétről hétre nem arra kell szavazniuk a vetítések után, melyik a legjobb kampányfilm, hanem hogy melyik a legjobb könyv azok közül, amelyeket a filmek népszerűsítettek.
Az utolsó előtti fordulóban az Abigél kampányfilmje 1739 szavazattal legyőzte a Harry Potterből készített alkotást. A fináléban pedig Jókai Az aranyember című regénye keveredett harcba Marquez Száz év magányával. Kulkáék a Jókai-művel bátor, nyaktörő mutatványra vállalkoztak: a romantikus stílusjegyekre édeskés szerelmi jelenetekkel, Verdi-operarészletekkel erősítettek rá. Pedig az aktuális kánon szerint nincs kevésbé divatos, bizonyos körökben támadhatóbb stílus manapság, mint a romantika. Ha a befagyott Balaton hungarocelljegét és a Senki szigetén élő Noémi trendi, bronzra festett haját, gondosan kiszedett szemöldökét nem számítjuk, egyébként nézhető, egységes látványvilágú produkció született. A Jókai-életrajzzal vont párhuzam is szerencsésnek bizonyult.
Ha néhány adással korábban A gyűrűk ura stábja megtalálta Középföldét Budapesten, a Párizsi udvarban és a Duna-hidak környékén, az 1984 filmesei Londont a lepattant, bezárt Lovin, hát Gothárék hiába utaztak Aracatacába, Marquez szülővárosába. Ahol ők jártak – testben és lélekben –, ott Macondónak nyoma sem volt. Maradt a kínos procedúra, amint az urbánus művészember ünnepli magát, ha egy napon a távoli, elmaradott – hol túlidealizált, hol lesajnált – vidékre, az egyszerű emberek közé ellátogat. Kötelességszerűen nomadizál, maga elé motyogja, hogy ez itt a megvilágosodás helye, keresgél valamit, ami nincs meg benne, de már látja, kívüle sincs.
Nem tudni, mi a siralmasabb ebben a huszonöt percben: a prekoncepció és a valóság az alkotók által fel nem vállalt harca vagy Udvaros Dorottya, aki szerint Marquez róla mintázta a szép Remedios-t, s aki a film vége felé ismeretlen okokból, valószínűleg önmagától meghatódva sírva fakadt. A nézőben még az is felmerülhetett, hogy a magyar irodalmi „posztmodern” jó néhány alkotása talán úgy jött létre, hogy valakik elolvasták a Száz év magányt, de nem értettek belőle egy árva szót sem.
(A Nagy Könyv, Elődöntő 6., m1, november 5., 18.05.)