Jóakaratú diktatúra?

Interjút adott az osztrák Die Pressének Nádas Péter. Nádast ontológiai komolysága és piacképes európaisága miatt jómagam az első magyar irodalmi Nobel-díjasnak vártam. Még akkor is, ha szíve szerint a német sajtót olvassa és elsősorban a német publikumnak játszik; hiszen mégiscsak Arany János anyanyelvén veti papírra mondatait. Amit szépirodalom gyanánt létrehoz, az mindenkor minőség. (Amit egyéb műfajban, nem feltétlenül.) Ha már magyar Nobel-ügyben mindenképp a befolyásos német irodalmi lobbinak kell döntenie, jobb választásnak tartottam volna Nádast, mint Kertész Imrét, akinél legalább száz jobb írót és költőt tudok mondani a XX. századi magyar irodalomból.
Úgy tűnik, tévedtem Nádas formátumának megítélésében. Egy tűrhetetlen újságnyilatkozat ugyanis magát az életművet is megkérdőjelezheti, ha annak morális alapjait kezdi ki. Nádas szerint veszélyes különböző ideológiákat összehasonlítani, egymással szemben mérlegelni – így a fasizmust és a kommunizmust is. „Ez csak arra szolgál, hogy egy ideológiát tisztára mossanak. De minden ideológia embertelen, nincs összehasonlításukra lehetőség.” Itt máris megtorpan az ember. Az ideológiáknak (ráadásul diktatórikus ideológiáknak) ez a mérhetetlen relativizálása olyan, mintha egyenlőségjelet tennénk a piaci almatolvajlás és a visszaeső rablógyilkosság között. Mintha eleve nem létezne mérce, erkölcs, mintha nem volnának a bűnnek és erénynek fokozatai. Mintha két ordas eszme attól kevésbé lenne ordas, hogy hasonló és különböző vonásait számon tartjuk: ismerjünk rájuk rögtön, ha bármilyen alakváltozatban, mutáns vírustörzsként elénk bukkannak. Arról nem is szólva, hogy az ideológiamentesség hirdetése maga is ideológia: nincs a világon kívül eső pont, ahonnan a világot hűvösen szemlélhetnénk.
Ám az általános meghökkenésen túl eljuthatunk a konkrét felháborodásig is. Nádas szerint ugyanis míg a fasizmus szántszándékkal gonosz, a félresikerült kommunizmusnak mentségei vannak. „Mindkét oldal elméletileg veszélyes lehet a demokráciára: a kommunisták minden embernek jót akarnak, ez azonban nagyon veszélyes. A fasiszták egy kis körnek, egy fajnak, egy népnek kívánnak valami jót tenni, ez önzés, és ez nagyon veszélyes. De a kommunisták nem szándékoztak embereket ölni és őket kirabolni.”
Nádast ezek után nem volna szabad iskolában tanítani, mert vagy hazudik a közösen megszenvedett történelemről, vagy komolyan gondolja, amit mond; akkor pedig beszéde őrült beszéd. Természetesen már az a fogalmazás sem állja ki a história próbáját, hogy ezek az izmusok elméletileg veszélyesek a demokráciára – hiszen ártatlan tízmilliók erőszakos halála bizonyítja, hogy a gyakorlatban is azok. Arról nem is szólva: honnan tudhatnánk, hogy a kommunisták minden embernek jót akarnak – azon kívül persze, hogy ők magukról ezt mondják és mondták? Persze még ez sem igaz: a „minden emberbe” ugyanis beletartozik a kitelepített osztályellenség, a pellengérre állított kulák, a megsemmisítendő reakciós, a leszalámizott szociáldemokrata, a felakasztott elvtárs, a bebörtönzött másként gondolkodó, a Gulágra és Recskre hurcolt kommunizmustagadó is. A legszivárványosabb fantáziájú író sem képes elfogadtatni velünk igazságként azt a maszlagot, hogy a kommunisták úgy akartak jót mindenkinek, hogy közben azért néhánynak – talán a többségnek – személy szerint igen rossz lett. (Nyilván erre a tagadhatatlan tényre vonatkozik a veszélyességre tett utalás.)
Szerintem elkerülhetetlen, hogy Nádas bocsánatot kérjen a kommunizmus áldozataitól, akiket a proletárdiktatúra merő jóakaratból likvidált.