Az aulnay-sous-bois-i tűzoltókhoz körülbelül negyedóránként érkezik segélyhívás, így parancsnokságuk előtt leparkolva nem kell sokáig várnunk az újabb riasztásig. A város ma sokkal nyugodtabb, mint néhány nappal ezelőtt, ezúttal állítólag a gyújtogatók sem vadásznak a hatóságokra. A tűzoltóautó szirénázva száguld a bevándorlók lakta negyed utcáin, mi pedig a nyomában. Vigyáznunk kell, mert az újságírók az egyik legfőbb célpontjai a lázadóknak. Ha megállunk, azt mindig úgy kell tennünk, hogy legyen mód a menekülésre. Az út széléről szúrós tekintetek merednek ránk, így a kamera csak menet közben, feltűnésmentesen forgathat. A füstszag jelzi, közeledünk a helyszínhez, ám hamarosan kiderül, csak egy konténert gyújtottak fel. Néhány hasonló kör után már sejtjük, hogy a „nagy balhé” ma este máshol lesz.
A hatóságok egyébként semmiben sem segítenek, így információk hiányában mindenki kénytelen a saját orra után menni, ha mer.
Mielőtt a banditák akcióba lépnek, általában a vezetékek elvágásával megszüntetik a közvilágítást. Ha az út szélén nagyobb csoportokban várakoznak a gyakran kapucnit viselő, minden autót alaposan megfigyelő fiatalok, az annak a jele, hogy valami készül. Szinte minden utcában áll egy őrszem, s ha valamit lát, mobiltelefonon rögvest hívja a társait. Jól ismerik a környéket, s ha valaki hibázik, például behajt egy zsákutcába, lecsapnak rá. A helyzet este kilenc-tíz után már tényleg életveszélyes, hiszen az alkohol és a drog addigra kellőképpen felelőtlenné teszi a fiatalokat.
Az idegek harca
A CNN és több nyugati tévétársaság fegyveres testőröket fogadott, miután francia kollégáik közvetítőkocsiját felgyújtották, a szlovákokat megverték, a Magyar Televízió autójának ablakát pedig téglákkal zúzták be. Pár napja rálőttek a tűzoltókra is, azóta előfordul, hogy ki sem mernek vonulni a helyszínre.
Mi is próbáljuk követni az eseményeket, nyugatnak fordulunk. Alig pár perc után hatalmas füstre és lángokra leszünk figyelmesek. Azonnal letérünk az útról, próbálunk közelíteni, de néhány egyenruhás feltartóztat. „Százezer euróért továbbengedünk” – mondják, de a helyzet korántsem annyira tréfás, hogy nevessünk az összeg hallatán. Feladjuk, irány vissza az egyik elővárosba, ahol a szirénázó rendőrautókat követve hamarosan egy lakótelep közepére érünk. Több konténer, talán egy kisebb bódé lángol, de a területet már lezárták, nem engednek közelebb. „Eltöröm a fényképezőgépet, ha tovább fotóznak” – fenyeget az egyik rendőr, rajtunk élve ki a tizenegy napja tartó tehetetlenségből fakadó dühét.
Az estéről estére a helyszínen dolgozó kollégák azt mondják, mindenki egyre feszültebb, hiszen a folyamatos fenyegetettség már kezdi felőrölni az idegeket. Sok rendőr és tűzoltó éppen ezért állítólag iszik is a bevetések előtt.
A repülőtérre menő RER-vasút egyik állomásához közel, a Seine Saint-Denisben lévő Le Blanc Mesnilnél egy parkolóban az összes autót felgyújtották, az út szélén kiégett teherautók állnak, igencsak ijesztő látvány. Rendőr sehol, de azért megpróbáljuk gyalog felderíteni a helyszínt. Hamarosan azonban színes bőrű fiatalok vesznek körbe minket, kérdezik, újságírók vagyunk-e? Próbálnak szóval tartani, miközben másodpercről másodpercre egyre többen lesznek. Már félkört alkotnak körülöttünk, mikor jobbnak látjuk, ha nem várjuk meg, mit akarnak tőlünk. Sietve indulunk visszafelé, ám egy motoros így is követ minket. Aztán egyszer csak meggondolja magát, s viszszafordul. Megkönnyebbülünk, sietve távozunk.
Mi megúsztuk, a helyzet viszont egyre csak romlik, s bárkit kérdezünk, senki sem tudja, mit hoz a jövő. Párizs elővárosai után immár többek között Lille, Marseille, Nizza és Dijon utcáin is kitörtek a zavargások, az emberek pedig egyre türelmetlenebbek. Érdekes, hogy míg az első napokban a lakosság megpróbált tudomást sem venni a történtekről, most már egyre többen vannak, akik a hadsereg kivezénylését követelik, mert megelégelték a fenyegetettséget. Főként, hogy immár Párizs központja is egyre nagyobb veszélyben van. Durva beavatkozásra azonban eddig nem szánta rá magát a kormány, hiszen a probléma sokkal érzékenyebb annál, mintsem hogy egy meggondolatlan lépés egész Franciaországot lángba borítsa. A mostani zavargások is azután robbantak ki, hogy a rendőrök elől menekülve két fiatal bevándorlót halálos áramütés ért egy trafóházban.
Ledöntött tabuk
A csata azóta a kommunikáció frontjain is érdekes fordulatokat vett, hiszen míg a világsajtó címlapon kezeli az eseményeket, a helyi média óvatos. Egyrészt azért, mert a történteknek komoly belpolitikai vetületei is vannak, másrészt mivel a tudósítók valóságos csapdahelyzetbe kerültek. Ha nem kezelik az eseményeket, akkor a lakosság fontos információktól esik el, ha azonban folyamatosan közvetítenék a zavargások képeit, azzal csak a lázadókat bátorítanák. Tény ugyanis – mutatott rá több elemző, hogy a fiatal randalírozóknak komoly sikerélményt jelent, ha viszontlátják magukat a híradókban, hiszen úgy érzik, végre mindenki rájuk figyel.
Előrelépés azonban, hogy egyáltalán megkezdődött a diskurzus a kérdésről, hiszen a szélsőjobbot leszámítva mindeddig csak a politikai korrektség keretein belül beszéltek a bevándorlókról. A politikusoknak ugyanis valószínűleg egész egyszerűen így volt kényelmesebb, hiszen féltek kijelentéseik következményeitől, s főként talán attól, hogy bizonyos körök kirekesztőnek, rasszistának bélyegzik meg őket. Most azonban az kerülhet ki győztesen a kommunikációs csatából, aki a legügyesebben dönti a kultúrák különbözőségéből fakadó feszültséget fedő tabukat.
Belső feszültség
A bevándorlók problémái nem új keletűek. A munkaerőhiány a harmincas évek óta vonzotta magához az egykori gyarmatokon élő, főként afrikai muzulmánokat, akik végül Franciaországban alapítottak családot. Aki pedig már itt született, azt tizennyolc éves koráig automatikusan francia állampolgárnak tekintik, utána pedig csak egy nyilatkozatot kell elfogadnia, s máris megkapja a végleges papírokat. Vagyis a zavargásokat szító tizen-, huszonéves generáció többsége soha nem is járt szülei, nagyszülei hazájában, Franciaországban nevelkedett, mégsem vált európaivá. Ma már a lakosság tíz százaléka bevándorló. Aki fel tudott emelkedni, az lehetőleg beköltözött a városba, s nem is vágyik vissza a gettókba, ahol az oktatás és az egészségügyi ellátás az összeomlás határára került, közbiztonságról pedig gyakorlatilag nem is lehet beszélni. Sokan vannak, főként a középső generáció tagjai közül olyanok is, akik a szegény bevándorlónegyedekben rekedtek, ám szereztek valamilyen munkát, aminek jövedelméből békésen eltengődnek. A már eddig is sok millió eurós károkat okozó lázadás igazi károsultjai pedig pontosan ezek az emberek, hiszen többnyire az ő autóik, üzleteik válnak a pusztítás áldozataivá. Nő tehát a belső feszültség is, s megdöbbentő, de a tegnapelőtti béketüntetés résztvevői közül sokan saját gyermekeik tettei ellen tiltakozva vonultak az utcára. A két halott fiatal szülei a minap találkoztak Dominique de Villepin miniszterelnökkel is, nyilatkozatukban pedig nyugalomra szólították fel fiaik társait.
Csatázó politikusok
A helyzetet azonban bonyolítja, hogy távolról sincs egyetértés a politikusok körében, miként is lehetne enyhíteni az évtizedek óta a szőnyeg alá söpört problémán. A baloldal a szegény körzeteknek nyújtott támogatások megnyirbálásával vádolja a kormányt, ami szerintük nagyban hozzájárult a zavargások kirobbanásához. A bajokon érdemben segítő politikával azonban képtelenek előállni, s akkor sem volt ez másként, amikor ők voltak hatalmon. Villepin és a vele rivalizáló Nicolas Sarkozy most jó barátokként próbálják feltüntetni magukat közszerepléseik során, ez a kényszerhelyzet azonban jó támadási felületet biztosít az ellenzéki sajtónak. A kiélezett helyzetben sorra születnek az elemzések, amelyek rendre rámutatnak, hogy munkahelyteremtésre, lakásépítésre van szükség, valamint arra, hogy az eddiginél sokkal hatékonyabban segítsék a bevándorlók integrálását. A jelenlegi helyzetre mi sem jellemzőbb, mint hogy az egyik Saint Denis-ben lévő, rendkívül lepusztult egyetemet nemrégiben két hétre lezárta a rendőrség, annyira elszaporodtak ott a vagyon elleni bűncselekmények. A rossz nyelvek szerint nemcsak a diákok mintegy harminc százaléka, de még a tanárok egy része is rendszeresen lopott. A külvárosok ráadásul önmagukban is rendkívül kétarcúak, hiszen egyes részeik tiszták és rendezettek, alig száz méterrel odébb azonban elképesztő a nyomor. A hatvanas, hetvenes években nagy panelházak épültek, mivel azonban családonként nem ritka a hét-nyolc gyerek sem, egyes blokklakásokban tizen-tizenöten is összezsúfolódnak. Szociális intézkedések terén tehát bőven van tennivaló.
Az elnöki ambíciókat dédelgető magyar származású Sarkozy a kemény kéz politikájának híve, határozottságról árulkodó kijelentéseit azonban beárnyékolja, hogy a lázadók többször is az ő lemondását szabták a zavargások beszüntetésének feltételéül. A franciák azonban egyre inkább kezdenek rájönni, hogy határozottság és a mostani bevándorlási politika szigorítása nélkül aligha változik bármi is, s noha Sarkozyre minden irányból bírálatok zúdulnak, a lakosság ötvenhét százaléka még mindig vele ért egyet. A helyzet eldurvulása ráadásul aligha kedvez a túlságosan is óvatos baloldal számára, sőt, inkább a nyíltan bevándorlásellenes szélsőjobb malmára hajtja a vizet.
Az mindenesetre biztos, hogy a döntéshozók nem figyeltek fel időben a bevándorlás okozta problémákra, amelyek azonban mára az európai értékeket és kultúrát fenyegetik. A franciaországihoz hasonló lázadás bármikor kitörhet többek között Nagy-Britanniában, Németországban, Belgiumban vagy Spanyolországban, ahol a hatóságok és a társadalom szintén nincs kellőképpen felkészülve a helyzet kezelésére.
Napközben a párizsi tűzoltók pihenni próbálnak, tudják azonban, hogy a zavargások tizenkettedik éjszakáján ismét bevetésre küldik őket a pokolba.
origo.hu
Magyar Péter visszalépése után közleményt adott ki a Női Sikernap szervezője
