Az vényasszony

Rejtőzködő Magyarország

Charles de la Rue (1643–1725) királyi udvari prédikátor a maga korában a világ egyik igen befolyásos embere volt. Őt választotta a Napkirály gyermeke, Lajos (1661–1711), a nagy dauphin, a meghatározó politikai szerephez sohasem jutó trónörökös lelki vezetőjének, gyóntatójának. A királyi udvar bizalma érthető, hiszen a fiatal jezsuita Párizs-szerte ünnepelt hitszónok volt. Amikor azonban szerzetesnek állt, nem a karriert és a sikert kereste; s tulajdonképpen csak egy apró véletlennek köszönhető, hogy a világ sorsát meghatározó nagyhatalom politikai és gazdasági centrumába került.
Charles de la Rue tizenhat esztendősen lépett a jezsuita noviciátusba. Az akadályokat könnyedén vette, és a szükséges idő elteltével maga is tanár lett. A csendes, visszahúzódó szerzetes csak saját örömére, az „asztalfióknak” írta verseit egészen addig, amíg Pierre Corneille (1606–1684), a neves drámaíró fel nem fedezte tehetségét. Ő hívta fel a figyelmet a jezsuita költőre, és jóindulatú támogatásának jeleként latinból franciára fordította Charles de la Rue XIV. Lajos hollandok és bajorok fölött aratott győzelméről írt versét, a szerzőt pedig a király figyelmébe ajánlotta.
Persze a fiatal jezsuitának nem ez volt az egyetlen irodalmi próbálkozása: mint tanár természetesen foglalkozott klasszikusok magyarázatával – később Vergiliushoz írt és a trónörökös segítségével nyomtatásban is megjelentetett kommentárjait szerte a korabeli világban használták, nálunk a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda adta ki Budán 1784-ben, de másutt még jóval később is kinyomtatták; 1804-ben például New Yorkban jelent meg. És nemcsak magyarázta a klasszikusokat, hanem igyekezett utánozni és követni is őket: Charles de la Rue írt hosszú klasszicista költeményeket, sőt drámákat is szép számmal.
Igazán ismertté azonban szentbeszédei tették: miután nem lett kanadai misszionárius, elöljárói utasítására hitszónoknak állt. Talán kevéssé ismert tény, hogy a XVII. század vége, a XVIII. század eleje a francia prédikációirodalom páratlan felvirágzásának kora volt. Olyan kiváló egyéniségek jelölték ki az új stílus irányát, mint a nőnevelés úttörője, Francois Fénelon de Salignac de la Mothe (1651–1715) vagy a pápaság intézményével az abszolút monarchia érdekében szembeszálló pap politikus, Jacques-Bénigne Bossuet (1627–1704). De a kisebb, kevésbé befolyásos, nálunk talán mégis ismertebb hitszónokok is igen jelentősek voltak, mint a jezsuita Louis Bourdaloue (1632–1704), akinek tíz kötetben adta ki magyarul Szent-Gály Ágoston pálos szerzetes rendkívül feszesen szerkesztett, logikus prédikációit a XIX. század elején.
A francia katolikus klasszicizmus, a classicisme religieux stílusa éppúgy a kényes egyensúly megteremtésén nyugodott, mint az irodalmi klasszicizmusé. Patikamérlegen kimért szentbeszédek, précieux igényességgel ellenőrzött hasonlatok, már-már túlfinomult és a lényeget minduntalan szem elől tévesztő beszédkonstrukciók jellemezték. Mindez jól illett a Napkirály korához, de az arányok megváltozásával pillanatok alatt összeomlott az egész kártyavár. Émile Faguet egy évszázaddal később aztán kesernyésen mondott kemény ítéletet e kor irodalmáról: a XVIII. század szelleme se keresztény, se francia nem volt.
Mindenesetre Charles de la Rue már egy meglehetősen „jól tartott”, retorikai szempontból elkényeztetett – vagyis kellőképpen felkészített, igényessé tett – közönség elé lépett. Munkájának minőségét mutatja, hogy kora kényes ízlésű előkelőségei csak úgy törték magukat, hogy kiválóan szerkesztett prédikációit – például A haldokló bűnöst – meghallgassák. Bossuet-hoz hasonlóan nagymestere lett a temetési és bűnbánati beszédeknek, ünnepelt szónokként gyakran kellett megfelelnie kora hírességeinek sírjánál. Ő temette többek között a burgundiai és a luxemburgi herceget, de 1704-ben a másik neves szónokot, Jacques-Bénigne Bossuet-t is Charles de la Rue búcsúztatta.
Charles de la Rue ismertsége hamar túlterjedt a francia területeken, műveit számtalan nyelvre fordították le. Magyarra ugyan nem ültették át, de hozzánk is eljutottak prédikációi német közvetítéssel. Ignaz Wurz adaptálta németre szentbeszédeit, és régebbi hazai könyvtárakban ma sem ritkaság a Lob- und Trauenreden grazi kiadásainak valamely példánya. Persze ezeket a könyveket elsősorban német ajkú híveknek mondott szentbeszédekhez használták. Charles de la Rue egyik, Joseph Moriz Lechner grazi nyomdájából kikerült példánya például Edlhammer Domonkos tulajdonában volt a XVIII. század közepén. Ő csupán a nevét írta fel a kötet címoldalára, és aligha Edlhammer keze vonását őrzi az a néhány egyéb bejegyzés, gondolattöredék, elhalványult szövegrész, amely a kötéstáblán olvasható. Ezek inkább negyven–ötven évvel később kerültek a kötetre a kifinomult szerkezetű prédikációk sajátos ellentételeként. „Boldog magányosság – szerencsetalálás” – ez a bejegyzés még nem nagyon idegen Charles de la Rue gondolataitól. De az alábbi daltöredék a francia udvari kultúrától nagyon távoli közegben keletkezett, s ráadásul a vélhetően német anyanyelvű lejegyző helyesírási kérdésekkel sem nagyon bíbelődött. A daltöredék értelmét is inkább sejteni lehet, mint pontosan megfejteni: „Lad meg montya / Edes rozam Nemeny / Az Kotsmara olylat / Tesznek az, hatad, mint / Az Labam szara / Haj huj az vény aszszony / Dér dur az szegiböl…” – a nehezen értelmezhető szöveg itt véget ér. A kérdés, hogy mi lesz az ismeretlen művész rózsájával a kocsmában, illetve mit tesz a vénasszony – haj-huj, dér-dúr –, sajnos megoldatlan, de az biztos, hogy nagyobb kontrasztot elképzelni is alig lehet, mint ami a kifinomult szentbeszédek és a bárdolatlan kocsmadal között mutatkozik.