„A második világháború befejezésének ötvenedik évfordulója nem minden ország számára jelenti ugyanazt, mivel nem mindenki számára hozta meg a győzelmet. Egyértelműen ezek közé tartoznak például a közép-európai nemzetek, amelyeknek a sorsáról a nagyhatalmak a hátuk mögött döntöttek Teheránban és Jaltában… A világ beleegyezett abba, hogy idegen hatalom befolyása alá kerüljünk, s ezzel ismét becsapták előttünk a szabadság ajtaját.” Ezt hangsúlyozta Lech Walesa, a Lengyel Köztársaság elnöke 1995. május 8-án Varsóban, a szejm és a szenátus együttes ülésén elmondott beszédében.
Tíz évvel korábban jelentette meg New Yorkban a Püski Kiadó Hőgye Mihály Utolsó csatlós? – Magyarország sorsa a második világháború végén című könyvét, melyben a magyar református lelkész, diplomata, 1947 után emigráns politikus, író és rádiós szerkesztő feketén-fehéren bemutatta, hogy Magyarország nem csatlósa, hanem foglya és áldozata volt nemcsak Németországnak, hanem az egész nemzetközi helyzetnek. A második világháború alatt és után is a nagyhatalmak magatartását és stratégiáját kizárólag a saját érdekükről kialakult látásuk határozta meg.
A magyar békeszerződés feltételeit illetően (a határok ügyében is) Sztálin akarata, álláspontja érvényesült az amerikai és brit szövetségesekével szemben, akik végül elfogadták Közép-Európa új területi és társadalmi rendjét, azaz szovjetizálását. A szovjet diktátor kezdettől meg akarta büntetni Magyarországot is, ezért „a második világháború után az Atlanti Charta szép elveinek ugyanaz lett a sorsa, mint a wilsoni elveké az első világháború után.”
Bár a második világháború a német hadsereg feltétel nélküli megadásával befejeződött Nyugat-Európában 1945. május 8-án (a szovjetek által ismételten aláíratott kapitulációs okmány szerint május 9-én), ám Európa keleti felén a béke és a szabadság csak négy és fél évtizeddel később köszöntött be, amikor a szovjet megszállás és gyarmatosítás véget ért.
A „győzelem napját” teljes joggal ünnepelték és ünneplik ma is Moszkvában, mert – mint Niall Ferguson brit történész fogalmaz A világ háborúja című remek könyvében – „Közép- és Kelet-Európa Sztálin vasmarkába került. Amennyiben a háború ennek a régiónak a sorsáról szólt, akkor azt Sztálin nyerte meg.”
Magyarországon is negyvenöt évig kellett ünnepelni a „felszabadulást” és a „győzelem napját”, holott május 9-ét valójában – Felföldi Zoltán közgazdász-politológussal és Ungváry Krisztián történésszel egyetértve – egyfelől a vereség, másfelől a hazugság napjának indokolt neveznünk.
Vereségünk és veszteségeink nagysága még az első világháborús katasztrófát is felülmúlta. Magyarország területe 172 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, vagyis nemcsak elvettek tőlünk mindent, amit – Trianon részleges orvoslásaként – 1938 és 1941 között visszaszereztünk/visszakaptunk, hanem még további falvakat is elcsatoltak (Csehszlovákiához).
1945-re az ország lakossága 14,7 millióról kilencmillióra zuhant, részben a területi elcsatolások, részben a mintegy egymillió főnyi háborús emberveszteségünk következtében. Ezenfelül a háború végén-után csaknem egymillió magyar állampolgárt hurcoltak a Szovjetunióba kényszermunkára, illetve száműzetésbe, s hazánk mai területére – évekkel később – csupán kevesebb mint félmillióan térhettek haza.
Ráadásul a Vörös Hadsereg 1944–1945-ben a tömeges nemi erőszak, a fosztogatás, rablás és gyilkolás olyan orgiáját szabadította rá a „felszabadított” területekre, ami párját ritkítja az európai hadtörténetben. Mint Sulyok Dezső írta 1947-es visszaemlékezésében, teljesen érthetetlen és megbocsáthatatlan volt az orosz katonák példátlan, könyörtelen vandalizmusa, ami miatt a magyar nép „csöbörből vödörbe esett”.
És nem volt elég, hogy a háborúban a magyar nemzeti vagyon körülbelül 40 százaléka (!) megsemmisült, a legyőzött és kifosztott Magyarországot összességében 300 millió (mai értékén 3,6 milliárd) dolláros háborús jóvátétel megfizetésére kötelezték. Ezen kívül ránk hárult az „ideiglenesen” itt állomásozó szovjet megszálló hadsereg teljes élelmezése, üzemanyaggal történő ellátása és szállítási igényeinek kielégítése is. Összességében a háború utáni évek magyar állami kiadásainak 30-40 százalékát kellett a győzteseknek fizetni.
A „győzelem napja” emellett azért is a hazugság napja, mert valójában arról szólt, hogy egész Kelet-Európának, így a magyar népnek is hálásnak kellett lennie a szovjet hadsereg felszabadító missziójáért, miközben ez nem mást jelentett, mint a sztálinizmus exportálását.
Csupán formailag szuverén csonka-országunkat a gyakorlatban egy Isten- és emberellenes gonosz birodalom alávetett tartományává degradálták. Így ma nekünk nem ünnepelnünk, hanem szomorúan emlékeznünk, egyúttal emlékeztetnünk kell a múltra, hogy soha többé ne lépjünk/keveredjünk bele egy újabb háborúba.
