Vereségünk és veszteségeink nagysága még az első világháborús katasztrófát is felülmúlta. Magyarország területe 172 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, vagyis nemcsak elvettek tőlünk mindent, amit – Trianon részleges orvoslásaként – 1938 és 1941 között visszaszereztünk/visszakaptunk, hanem még további falvakat is elcsatoltak (Csehszlovákiához). 

Ráadásul a Vörös Hadsereg 1944–1945-ben a tömeges nemi erőszak, a fosztogatás, rablás és gyilkolás olyan orgiáját szabadította rá a „felszabadított” területekre, ami párját ritkítja az európai hadtörténetben. Mint Sulyok Dezső írta ­1947-es visszaemlékezésében, teljesen érthetetlen és megbocsáthatatlan volt az orosz katonák példátlan, könyörtelen vandalizmusa, ami miatt a magyar nép „csöbörből vödörbe esett”.

És nem volt elég, hogy a háborúban a magyar nemzeti vagyon körülbelül 40 százaléka (!) megsemmisült, a legyőzött és kifosztott Magyarországot összességében 300 millió (mai értékén 3,6 milliárd) dolláros háborús jóvátétel megfizetésére kötelezték. Ezen kívül ránk hárult az „ideiglenesen” itt állomásozó szovjet megszálló hadsereg teljes élelmezése, üzemanyaggal történő ellátása és szállítási igényeinek kielégítése is. Összességében a háború utáni évek magyar állami kiadásainak 30-40 százalékát kellett a győzteseknek fizetni.

Csupán formailag szuverén csonka-országunkat a gyakorlatban egy Isten- és emberellenes gonosz birodalom alávetett tartományává degradálták. Így ma nekünk nem ünnepelnünk, hanem szomorúan emlékeznünk, egyúttal emlékeztetnünk kell a múltra, hogy soha többé ne lépjünk/keveredjünk bele egy újabb háborúba.