Postagalamb

Az alábbi kedves történetet még gyermekkoromban hallottam, és néhány szereplőjét magam is jól ismertem. Kelemen Jánosról szól, aki nagy galambász hírében állott. A ház udvarán, ahol ma a fia lakik családjával, most is sértetlenül áll a nagy galambdúc. Még az öreg Kelemen faragta. Mindenfajta galambja volt már a díszes dúcban, csak a postagalamb hiányzott. Arra nehezen tudott szert tenni. Az öreg Kothay bácsi szerzett aztán neki jó pénzért. Kelemen napokig kitartóan figyelte az új szerzeményt, és felébredt benne a gyanú, hogy becsapták. Ez is csak olyan galamb, mint a többi, és semmi köze a postai továbbítás nemes feladatához.
A galambot eladó Kothay bácsi azonban erősködött, hogy elsőrendű, ismert postagalambcsaládból származik. Csakhogy az nem úgy van, hogy egy fióka egyszer csak üzenetet visz. Nevelni kell arra. Felkészíteni a feladatra. Megszerettetni vele a hivatását.
Vállalkozott is rá, hogy ebben segítségére lesz, hallott ő már egyet s mást a postagalambokról. A legelső feladat, hogy elviszik egy távolabbi helyre, aztán ott elengedik. Mire a galamb természetesen hazarepül. Hozza az üzenetet. Kicsi papírfecnit, amelyet a lábára erősít az üzenet küldője. Közösen ki is választották az erre alkalmas helyet. A szomszéd falu szélén üzemelt egy malom, amelynek tulajdonosát mindketten ismerték. Hozzá vitték hát a postagalamb-várományost, és megkérték a tulajdonosát, két nap múlva eressze szárnyra, ők majd várják a megérkezését.
És igaza lett az öreg Kothaynak: a galamb visszarepült Kelemen galambdúcába. Az első lecke tehát eredményes volt, folytatni kell tovább a galamb nevelését. Néhány nap múlva Kelemen kerékpárra ült, újra elvitte a galambot a molnárhoz, és megkérte, mielőtt szárnyára engedi, erősítsen egy picurka üzenetet a galamb lábára, hogy hozzászokjék feladata végzéséhez. Hozzászokott. Hozta, vitte az üzeneteket. Semmitmondó szavak voltak ezek, nem fontos híradások. Valamikor így küldték ki a titkos parancsokat, galambfutár vitte a fontos utasításokat. Megbízható volt a szolgálat. Kelemen örömét lelte ebben a játékban. A molnárnak is tetszett. Üzengettek így egymásnak. „Holnap viszek egy zsák kukoricát darálni!” Visszatért a galamb: „Hozhatsz kettőt is, bőven van darám!” És így ment ez egész nyáron át. Ha nem akadt értelmes üzennivaló, megkérdezték egymástól: „Hogy aludtál?” Vagy: „Ízlik-e a pálinkám?” Mígnem aztán vége szakadt az ártatlan játéknak. Szörnyű dolog történt. Egy csütörtöki napon feltűnt Kelemennek, amikor a piacra indult, hogy visszarepült fészkébe a madár. És hozott is valami üzenetet. Kíváncsi volt, az etetőhöz édesgette a galambot, s levette a lábára erősített papírdarabkát. Nem akart hinni a szemének. Szinte megtántorodott. Ez állt a papíron: „A szívemet is vele küldöm!” Mindjárt látta, hogy ez nem a molnár írása. Finom, vékony női kézírás. Kinek küldték? Aztán minden megvilágosodott előtte. A molnár Irénke nevű lánya küldte az üzenetet. De nem neki, hanem a fiának, Péternek. Aki az utóbbi időben gyakran eljárt kukoricát daráltatni. Irénke üzent, szerelmi vallomás volt az üzenet. A galamb szárnyán szállt, mert akkor még nem volt maroktelefon, és nem ismerték az sms-t. Nosza, kerékpárra pattant, hagyta a piacot, karikázott a molnárhoz, mert ő bizony mást szánt a fia feleségének, egy gazdagabb helybeli lányt. Nyomta a pedált, izgatottan rontott be a molnár házába, de már elkésett. A kertben a kispadon összeölelkezve ültek a fiatalok. Jó munkát végzett a postagalamb. Az öreg Kelemen már nem él. Egyszer jártam a fiánál a régi házban. Ötgyermekes családapa. És boldog férj. Galambokat most is nevel, tele a dúc, de egy sincs közöttük postagalamb.