Rozmaringszál

Szemtanúja voltam a napokban egy megszokott városi esküvőnek. Három személyautó kanyarodott a sarki templom elé. Az egyikből kiszállt a jegyespár, a másik kettőből a szülők és a tanúk. Semmi ujjongás, zene, a megszokott hétköznapi ruházatban voltak valamenynyien. Városi esküvő! Lehet, hogy a szertartás után beültek egy kisvendéglőbe ebédelni. Lakodalom!
Persze vannak másfajta lakodalmak is. A menyasszonyon mirtusz, a vőlegényen csokornyakkendő. És utána ünnepi asztal díszesen terítve és zene. De igazi lakodalmakat már csak vidéken, főleg faluhelyen lehet látni. Nem haltak még ki a régi szokások, élnek az ősi rítusok. Emlékszem még, az ilyen hangos, jókedvű vigasságokat rozmaringos lakodalmaknak nevezték.
És már jó előre beharangozták, mindenki készülődött a nagy napra. Faluhelyen sátrat vertek az udvar közepén, s az alatt folyt a vigalom, vőfélyek hordták a tálat ízes étkekkel, és mindegyikhez mondtak megfelelő rigmust. Aminek elhangzása után megszólalt a zenekar is. Mifelénk a zamburások húzták a nótát.
Az itt elhangzó rigmusok apáról fiúra szálltak. Az ügyes vőfély nagyon kapós volt, minden valamirevaló lakodalomba meghívták. S vele együtt Zelenka Julis nénit is, a menyasszony-öltöztetőt. Szép feladata volt, ajnározta az új asszonyt. Öltöztette, csinosította a vendégek kurjongatása közepette.
Egy igazi falusi lakodalomban a menyasszony többször is átöltözött. Először az esküvőre készült ruháját vette fel, abban vonult kiválasztottjával a templomba. Nem gépkocsin persze. Gyalogosan. Elöl a menetben a násznagy a rozmaringos almával a kezében. Utána a násznép, az ujjongó és rigmusokat kiáltozó násznép. Az ifjú pár mögött szorosan a koszorúslányok haladtak. Más úton mentek a templomi esküvőre, és megint más útvonalon haza. A násznép figyelte, hogy az ifjú házaspár közül melyik lép ki elsőnek a templomból az esküvő után. Merthogy az lesz az úr a házban.
Az esküvőre való indulás előtt elbúcsúztatták a szülőktől, barátoktól a menyaszszonyt. Minden rigmust zene követett.
A búcsúztató vőfély mellett a legfontosabb szerepe Julis néninek volt, az öltöztető asszonynak. Esküvő után levették a fátylat a menyasszony fejéről, más ruhába öltöztették, és bevezették a sátor alá. Következett a lakoma. Előbb tréfás versikékben az ételeket dicsérték, utána következett a borköszöntő, amely ezekkel a szavakkal ért véget: „Bort iszik a magyar, nem pediglen vizet, lánynak, menyecskének páros csókkal fizet!”
Mikor közeledett az éjfél, kontyolásra vonult vissza a menyasszony. Főkötőt kapott, aminek fityula volt a neve. Ezt is Julis néni igazította a fejére. Amikor fityulásan visszatért, a vendégsereg harsogva üdvözölte. Jelképes asszonnyá avatás volt ez.
A kissé mér borgőzös fiatalok közben összeesküvést szőttek a násznagy ellen, hogy valami fortéllyal ellopják tőle a rozmaringot. Ez nagy szégyent jelentett volna a násznagynak, ezért egy pillanatra sem engedte ki a kezéből az almába tűzött virágot.
Láttam ilyen lakodalmas rozmaringot. Julis néni is őrzött egy szálat a kredence tetején, egy üres pohárban állt. Majd minden parasztházban volt ilyen lakodalmas rozmaringszál. Emlékezés az élet talán legszebb, legboldogabb napjára.
Julis néni is egy lakodalomban ismerkedett össze későbbi férjével, Nagy Istvánnal. Julis néni akkor koszorúslány volt, István meg vőfély. Elmesélte nekem, amikor nála jártam, megismerkedésük és házasságuk történetét.
Az a nap volt életében a legemlékezetesebb és a legszebb, amikor a legény bekopogott hozzájuk, és átnyújtotta neki a lakodalomban viselt rozmaringszálat. „Akarsz-e a feleségem lenni, Julis?” Akart. Egybekeltek, és az évforduló napján a rozmaring mindig az ünnepi asztalt díszítette. „Elvinném én most is a sírjára, de nem tudom, hol temették el, a háborúban veszett…”
Álltam vele némán a rozmaringszál előtt, aztán óvatosan kiosontam a szobából. De hallottam még, ahogy szól a virághoz: „Boldogságom, te szép rozmaringszál!”