Edward Crankshaw szerkesztésében 1970-ben jelent meg a Khrushchev Remembers (Hruscsov emlékezik) című könyv, amelynek utolsó fejezete szó szerinti fordításban közli az SZKP főtitkárának történelmi szónoklatát. A beszédet titkosnak szánták: a kongresszus zárt ülésén hangzott el, és hivatalosan sohasem hozták nyilvánosságra. Amikor külföldi újságírók kérdezték Hruscsovot e beszédről, mindig azt felelte, hogy ő erről semmit nem tud, és az érdeklődők forduljanak Allan Dulleshez, a CIA (Központi Hírszerző Ügynökség) akkori vezetőjéhez. Ami a titkosságot illeti, titkos is volt meg nem is: egyes részleteit pártgyűléseken ismertették, de egészében nem hozták nyilvánosságra. Így a szovjet tömb polgárai soha nem olvashatták. A testvéri kommunista pártok vezetőinek azonban megküldték. A lengyel elvtársak késedelem nélkül gondoskodtak is róla, hogy ne maradjon titokban. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma 1956. június 4-én hozta nyilvánosságra. A CIA a beszéd legfontosabb részeit hártyavékony papírra nyomtatva többoldalas röplapként szórta le a vasfüggöny mögötti területeken – nyilván U–2 repülőgépekről. (Én is így jutottam egy példány birtokába 1956 júniusában Cegléden, bár a helyi rendőrség, ÁVH és katonaság mindent megtett, hogy az éj folyamán leszórt propagandaanyagot hajnalban a Pesti úton öszszeszedje.)
A 20. pártkongresszus idején Hruscsovnak már sikerült megszilárdítania hatalmi pozícióját a központi bizottságban (KB), elsősorban Berijának, a szovjet titkosrendőrség volt főnökének 1954-ben történt kivégzésével, majd 1955 februárjában másik fő riválisának, Malenkovnak a miniszterelnöki székből való eltávolításával. A pártvezetés Berija likvidálása után bizottságot hozott létre, hogy vizsgálja felül a sztálini tisztogatások éveiben (1934–1938) letartóztatottak és kivégzettek ügyét. Amit a bizottság feltárt, a szovjet vezetők egy részének teljes meglepetés volt. Addig a sztálini idők alatt elkövetett borzalmakért mindig csak Beriját okolták, aki ezeket kezdeményezte, irányította és felügyelte, azonban 1955-től Hruscsov rájött, hogy Sztálin további mosdatása teljesen értelmetlen, és a pártkongresszusnak számot kell adni a gulág táboraiban még mindig milliószámra sínylődő rabok sorsáról is. Ilyen légkörben nyitották meg a 20. kongresszust, az elsőt Sztálin halála után.
Általános helyesléssel fogadták Hruscsov főtitkári beszámolóját a felszólalók. Az azonban még mindig nem volt eldöntött kérdés, hogy nyilvánosságra hozzák-e a vizsgálóbizottság jelentését, és születik-e Sztálint elítélő nyilatkozat. Bombaként hatott Mikojan Sztálint élesen elítélő bírálata, utána már többen is felszólaltak a sztálini személyi kultusz ellen. Ilyen hangulatban a kongresszus egyik szünetében – amikor csak a párt elnökségének tagjai voltak jelen – Hruscsov végül is felhozta a jelentés ügyét, és a nyilvánosságra hozatala mellett érvelt, mégpedig igen meggyőzően. Ezt a javaslatot a jelenlevők kivétel nélkül ellenezték, különösen Molotov, Kaganovics és Vorosilov. Hruscsovnak hosszabb érvelés után végül is sikerült mindenkit meggyőznie, hogy ezt az ügyet nem lehet tovább elhallgatni, még ezen a kongresszuson meg kell tárgyalni. Ezek után tartották meg a kongresszus rendkívüli zárt ülését, és itt hangzott el Hruscsov titkos beszéde. A küldöttek többsége először hallott azokról a tragikus visszaélésekről, amelyek mögött Sztálin betegesen gyanakvó és semmitől vissza nem riadó, brutális, szadista jelleme állt.
A beszéd elején Hruscsov élesen támadta a Sztálint magasztaló személyi kultuszt, amely „ellenkezik Marx és Engels véleményével és a KB tagjaitól elvárt kollektív vezetés lenini normáival”. Hivatkozott Lenin 1922 decemberében a 13. kongresszushoz írott levelére, amelyben Sztálinnak a főtitkári székből való elmozdítását javasolta a hatalommal való visszaélés miatt. A küldöttek sajnos úgy döntöttek, hogy Sztálint megtartják a főtitkári poszton. (Leninnek ezt a végrendeletét szétosztották a 20. kongresszus küldöttei között.) Hruscsov ezután két levelet ismertetett a plénummal: az egyik Lenin élettársának, Krupszkajának 1922. december 23-án kelt levele volt Kamenyevhez, a politbüró akkori fejéhez, amelyben az ő és Zinovjev védelmét kérte Sztálin fenyegetésével szemben. A másik levél Lenin 1923. március 5-i levele volt Sztálinhoz, amelyben kérte, vonja vissza a mondottakat, és kérjen bocsánatot feleségétől, vagy vegye fontolóra a kettejük közötti kapcsolat megszakítását. A következő évek igazolták Lenin aggodalmát: a Buharin, Trockij és Zinovjev által képviselt „jobboldali elhajlást” akkor számolták fel, amikor az államhatalom már megszilárdult, és a társadalmi rendre semmiféle veszélyt nem jelentett. Ezt követte aztán a párton belüli tisztogatás, amelynek több ezer kommunista esett áldozatul.
Hruscsov hangsúlyozta, hogy Sztálintól ered a „nép ellensége” fogalom is, amely feleslegessé tette az ideológiai vitát, és így lehetővé vált bárkinek a fizikai megsemmisítése, aki nem értett egyet a rendszerrel. Csak e vád alapján Leninnek több egykori munkatársát lőtték agyon, akik politikai bűnösségének egyetlen bizonyítéka a saját „bevallásuk” volt. Sztálin a fizikai megsemmisítés módszerét nemcsak a valóban ellenséges elemekkel szemben alkalmazta, hanem olyanokkal is, akik soha nem vétettek a párt és az állam ellen. A főtitkár pártja alapszabályait semmibe vette, minden visszaélést megengedett magának, a KB és a politbüró nevében maga döntött anélkül, hogy ezek tagjaival tanácskozott vagy őket döntéseiről értesítette volna. Lenin életében rendszeresen tartottak kongresszusokat, Sztálin életének utolsó 15 évében ez csupán egyszer fordult elő, miközben a háború és az újjáépítés feladatai több pártkongresszus összehívását igényelték volna. A háború idején még a KB sem ülésezett.
Sztálinnak a párttal és vezetőivel szembeni bizalmatlansága már az 1934-ben tartott 17. kongresszus után kiderült. A KB ott megválasztott 139 tagja közül 98-at (a 70 százalékukat) tartóztattak le s lőttek agyon 1937–1938-ban. Ugyanez a sors várt a kongresszus 1966 küldöttje közül 1108-ra (a küldöttek 56 százalékára), akiket ellenforradalmi tevékenységgel vádoltak meg és végeztek ki. Hruscsov hangsúlyozta a vádak abszurditását, hiszen az áldozatok legtöbbje harcolt az 1917-es forradalomban. A sztálini terror igazából Kirov meggyilkolásával kezdődött, nem sokkal a 17. kongresszus után. (A merényletet alighanem a leningrádi NKVD hajtotta végre Sztálin utasítására.) A főtitkár ezt a merényletet használta fel ürügyként a civilizált világban békeidőben addig példátlan terrorra. Hruscsov is hangsúlyozta, hogy „a Kirov elleni merénylet körülményei mind a mai napig tisztázatlanok”. A tömeges letartóztatások és kivégzések félelmetes mértékben elharapództak Sztálin 1936. szeptember 25-én Szocsiból a KB tagjaihoz intézett táviratának nyomán. Ebben Jagoda, a hírhedt NKVD-főnök menesztését és helyébe Jezsov kinevezését jelentette be. Arra hivatkozott, hogy Jagoda képtelen volt a trockista–zinovjevista blokk leleplezésére és felszámolására. „E tekintetben az NKVD négy évvel van lemaradva” – szólt a távirat, ezt a lemaradást kellett aztán behoznia Jezsovnak a tömeges likvidálásokkal, a trockizmus elleni harc jelszavával, amikor a trockizmus már rég le volt fegyverezve. Az elítélésre szánt személyek listáját Jezsov személyesen terjesztette Sztálin elé, aki minden alkalommal jóváhagyta. Csak 1937–1938-ban 383 ilyen listát írt alá, rajta sok ezer névvel.
A honvédő háború idején Sztálin kezében összpontosult hatalom súlyos következményeiről beszélt Hruscsov. A háború kezdetének drámai veszteségei Sztálin szerint a németek váratlan támadásának következménye volt. „De, elvtársak, ez teljes valótlanság!” – mondta Hruscsov, majd felsorolta, hány forrásból érkezett figyelmeztetés, hogy a németek Szovjetunió elleni támadása küszöbön áll. Ezeket ő mind figyelmen kívül hagyta. Mikor 1941. június 21-én este egy német katonaszökevény azt a hírt hozta, hogy a német hadsereg megkapta a parancsot a támadás megkezdésére másnap hajnali három órakor, Sztálin ezt a jelentést is ignorálta. Amikor aztán a támadás bekövetkezett, Moszkva parancsot adott, hogy a szovjet fegyveres erők ne viszonozzák a tüzet, mert Sztálin szerint ez csak a német hadsereg néhány fegyelmezetlen egységének a provokációja. E felelőtlen megítélés eredményeként „mindjárt az első napokban elvesztettük tüzérségünk, légierőnk, hadfelszerelésünk és a hadseregünk személyi állományának nagy részét” – mondta Hruscsov.
A háború kezdetén különösen súlyos következményekkel járt, hogy a tisztogatások során, 1937–1938-ban gyakorlatilag kiirtották a szakértő felső katonai réteget. Így a Vörös Hadsereg 1939–1941-ben szakszerű vezetés nélkül maradt, és ezt Hitler nagyon is számításba vette. Hruscsov ezután részleteket ismertetett Sztálinnak a hadműveletek irányításában való járatlanságáról, amelyek súlyos ember- és anyagi veszteségekhez vezettek. Szinte hihetetlen, ám igaz, hogy a front helyzetét a generalisszimusz nem katonai térképen, hanem a földgömbön követte. A győzelem után a katonai vezetők – köztük Zsukov marsall – szerepét igyekezett leértékelni, miközben a fronton elért sikereket a maga katonai zsenialitásának tulajdonította.
Hruscsov ezután a Szovjetunióról mint a többnemzetiségű állam modelljéről beszélt, ahol mindenki számára biztosítva van az egyenlőség és a barátság. Ennek tükrében valóban borzalmasak a Sztálin parancsára végrehajtott tömeges deportálások, amelyek sokszor egész népeket érintettek. 1943 végén, mikor a front helyzete már kedvezően alakult, a Kalmük Autonóm Köztársaság minden lakóját deportálták szülőföldjéről, 1944 márciusában a csecsen és az ingus nemzetiséget telepítették ki lakóhelyéről, megszüntetve a Csecsen–Ingus Autonóm Köztársaságot. 1944 áprilisában ugyanerre a sorsra jutottak a balkárok, és Hruscsov szerint az ukránokra is hasonló sors várt volna, ha lett volna hová kitelepíteni őket. (Hruscsov nem említette a Szovjetunión belüli német kisebbség 1941–1942-ben történt deportálását, valamint a krími tatárok 1943–1944-es elhurcolását.) Józan ésszel képtelenség felfogni, hogyan lehetett egész népeket, nemzeteket felelőssé tenni egyes személyek, csoportok magatartásáért, „kitéve őket a tömeges deportálások borzalmainak és szenvedéseinek”.
Elképesztő méreteket öltött a háború után Sztálin üldöztetési mániája. Ekkor „leplezték le” Leningrádban a párton belüli „összeesküvést”, amelynek a miniszterelnök első helyettese és a KB-titkárok estek áldozatul. Hasonlóan végződött a grúz „nacionalisták” ügye, akik állítólag Grúziának a Szovjetuniótól való elszakadása és Törökországhoz csatlakozása érdekében szervezkedtek. Ezer meg ezer ártatlan áldozata volt ennek az alaptalan vádaskodásnak is. Hruscsov ezután ismertette az „orvosok összeesküvési ügyét”, amelyet egy orvosnő Sztálinhoz írt levelében foglalt rágalmakra alapoztak. A nyomozást maga Sztálin irányította: ő rendelte el, hogy kit ütlegeljenek. Az állambiztonsági miniszternek azt mondta: „amennyiben nem produkálja a kívánt vallomást, egy fejjel lesz megrövidítve”. Csak Sztálin halála mentette meg az orvosokat, akik ma élnek, és rehabilitáltuk őket – mondta Hruscsov, aki ezután Berija aljas szerepét részletezte a mondvacsinált „öszszeesküvési” perekben. Feltette a kérdést, hogyan volt az lehetséges, hogy Berija a párt kádereinek tízezreit likvidálta, ám mégsem leplezték le Sztálin életében? Ez csakis úgy volt lehetséges, hogy Berija Sztálin bizalmába férkőzve kihasználta a jellemhibáit, új és újabb „gyanús” eseteket prezentálva neki.
Beszéde végén Hruscsov visszatért Sztálin személyi kultuszára, amelynek legvisszataszítóbb példája az 1948-ban kiadott Rövid életrajz című könyv. Ezt ő maga szerkesztette, és a kéziratot saját kezűleg bővítette, ha hiányosnak találta a dicséretét. Különösen émelyítő az öndicséret, mikor a katonai zsenialitását méltatja. Hruscsov több bekezdést idézett a könyvből. Az 1938-ban kiadott SZKP rövid történetéről, amelyet a KB felkérésére több szerző írt, a tíz évvel később megjelent Rövid életrajzban Sztálin azt állítja, hogy egyedül ő írta. A könyv a forradalom kezdetétől szinte csak Sztálinról szól, mintha Lenin nem is létezett volna. Így az a benyomása az olvasónak a forradalomról és a polgárháborúról, hogy Sztálin volt a főszereplője, ő tanácsolta Leninnek, mit és hogyan csináljon. A Sztálin-díjról Hruscsov elmondta, hogy még a cárok sem neveztek el magukról kitüntetéseket, miközben a szovjet kormány már 1925-ben megalapította a Lenin-díjat, „amely a mai napig sem létezik! Ezt a helyzetet korrigálni kell!”
A vidék és a mezőgazdaság helyzetét Sztálin csak filmekről ismerte, amelyek arról szóltak, hogy a kolhozok tele vannak pulykákkal és libákkal. Honnan ismerte volna a falvak valóságos helyzetét, amikor utoljára 1928-ban járt vidéken? A mezőgazdasággal kapcsolatos javaslatai nem tényeken és számadatokon alapultak, hanem a realitástól teljesen elszakadt egyén elképzelésein.
Befejezésül Hruscsov a személyi kultusz felszámolására tett javaslatokat. Beszédének – történelmi visszapillantásként – az a tanulsága és jelentősége, hogy a kommunista párt ekkor ismerte el először mindazokat a borzalmakat, amelyek a harmincas évektől az ötvenesekig történtek. A szovjethatalom ekkor nézett először szembe az igazsággal, amit csak évtizedekkel később, Gorbacsov idején tett meg újra. Érdekes – és talán nem véletlen –, hogy ez mind a két alkalommal megingatta a rendszert, jeléül annak, hogy a kommunista rendszer és az igazság összeegyeztethetetlen. Letagadhatatlan, hogy az ezzel a beszéddel elindított desztalinizálás megrázta a kommunista rendszer alapjait, lehetővé téve az 1956-os lengyel és magyar események kibontakozását. Ez utóbbi pedig a szovjet birodalom későbbi összeomlásának kezdete lett.
origo.hu
„Aki ilyen szintű árulást követ el, annak mennie kell” – Lajkó Fanni Kollár Kinga botrányos beszédéről
