Több mint négy évtizede kutatja antropológusként a navahó nyelvet és kultúrát. Mintegy fél évszázada él az Egyesült Államokban. Gömörország fővárosába azért érkezett nemrég, hogy részt vegyen annak a két emléktáblának a felavatásán, amely dédapja, Tóth József festőművész, nagyszülei, Tóth Béla városi főépítész és Schulek Vilma iparművész, valamint nagybátyja, A. Tóth Sándor festőművész munkásságát, a kulturális-művészeti értékek gyarapításában játszott szerepét örökíti meg. A táblák éppen annak a háznak a falára kerültek, amelyben Werner Oswald gyermekkorát töltötte, s amely ma a városi magyar közösség tulajdonában van.
– A Werner család férfi tagjai több évszázadra visszamenően mind bányászok voltak – emlékezik az ünnepség után a neves antropológus a családi gyökerekre. – Édesapám, Werner Gyula Tiszolcon született. Az első világháború után négy évet hadifogságban töltött, azután került Rimaszombatba. Apám fizikusként szépen hegedült, de feltaláló is volt. Amikor Budapesten élt, megpróbálta szabadalmaztatni találmányait, de nem érdekeltek senkit, sőt egy idő után, mivel idegen állampolgár volt, kiutasították. A Felvidék visszacsatolása után Pozsonyba, onnan 1945-ben Németországba, végül 1951-ben Amerikába költöztünk. Édesapám hővezetést tanított a syracuse-i egyetemen, 1975-ben halt meg.
– Ön egyetemi tanulmányait még Németországban, Stuttgartban kezdte meg, ahol 1950-ben alkalmazott fizikusként végzett. Hogyan vezetett az útja az antropológia, a navahó indiánok világa felé?
– Mivel katonai kiképzést még Németországban kaptam, 1951-ben amerikai életemet mindjárt azzal kezdtem, hogy 23 évesen fél évig részt vehettem a koreai háborúban. Akkoriban kezdett nagyon érdekelni a fotóújságírás, így a hadseregből való leszerelésem után a syracuse-i egyetemen fotózsurnalisztikát tanultam, majd önálló fotóműtermet rendeztem be. Akkoriban léptek be az életembe az indiánok, s kezdtem el az Indiana Egyetemen az antropológiai tanulmányokat, amelyeket 1963-ban fejeztem be.
– Mégpedig olyan szakdolgozattal, amely navahó indián kereskedők nyelvi fordulatait elemzi, hamarosan pedig a népi gyógyászat kifejezéstárát elemző dolgozatot publikált.
– Mindig is vonzott az indiánok világa, de akkor ismerhettem meg őket közelebbről, amikor 1958-ban elkezdtem antropológiával foglalkozni. Fotósként kaptam állást Coloradóban, a Mesa Verde-i nemzeti parkban, ott fedeztem föl a nyelvészeti antropológia lehetőségeit. Megismertem a híres nyelvész, Carl Vogelin professzor gondolatait a témáról. Diplomamunkámban a pidgin nyelvvel foglalkoztam. Ezt az amerikai kereskedők, utazók alakították ki, hogy beszélhessenek az indiánokkal; a navahó nagyon egyszerű változata volt. Azután egyre jobban érdekelni kezdett a navahók világnézete, hiedelemvilága. És a népi gyógyászat, amely szintén központi szerepet foglal el náluk, mert az egész navahó kultúra az egészség körül forog. Ceremóniáik is az egészség és a harmónia fontosságát hangsúlyozzák. Mindez pedig sajátos módon tükröződik a nyelvben, amely, noha látszólag nagyon egyszerűnek tűnik, ugyanolyan összetett, sokszínű, mint a kultúra, amelyet kifejez. A navahó és az európai nyelvek, ezek közül is az angol szerkezete nagyon különbözik egymástól.
– Hogyan alakult az indiánok sorsa a több mint négy évtized alatt, amióta figyelemmel kíséri az életüket?
– Nagy rezervátumban élnek Új-Mexikó és Arizona között, ez a terület nagyobb, mint Magyarország. Pásztorkodással és juhászattal foglalkoznak. Minden nyáron eltöltöttem közöttük néhány hetet, 1967–68-ban pedig tizenöt hónapon át az egész családommal ott éltem. Idősebbik fiam ott ment első osztályba, ő volt az egyetlen nem navahó tanuló. Feleségem iskolai ápolónő volt az indiánok között. Huszonöt éven át vezettem tereptáborokat tanárok és diákok számára. Azt kellett látnom, hogy sorsuk az egy lépés előre, két lépés hátra szisztéma szerint alakult. Született egy indián mondás is erről: a republikánusok semmit nem ígérnek, és semmit nem adnak, a demokraták mindent ígérnek, de ők sem adnak semmit.
– Be kell olvadniuk a navahóknak, feladva nyelvi, kulturális önállóságukat?
– Ezt nem hiszem. Minél képzettebbek, annál könnyebben tudnak állást szerezni a rezervátumban. Bizonyos szempontból identitásuk őrzője éppen a műveltség, amelyről gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy kiemeli a népet eredeti kultúrájából. A vallásokkal azonban már más a helyzet: a különböző egyházak megjelenése széttagolódási folyamatot indított el, hiszen hagyományos vallásuk helyett sokan a katolikus, a baptista, a metodista, a mormon vagy más vallás híveivé válnak, ez pedig földarabolja a közösségeket. Ezért csökken a kapcsolat szorossága a családokon belül is, pedig ez a navahóknál korábban nagyon erős volt, mindenkinek van egy úgynevezett rokonsági neve is, ami ezt kifejezi.
– Apropó, rokonság! Az emléktábla avatására érkezett családtagok angol, német, magyar, szlovák nyelven beszélgetnek egymással. Ön érkezett a legtávolabbról. Mikor tért vissza először az óhazába?
– Először 1981-ben jöttem haza, de csak Magyarországra, óva intettek ugyanis attól, hogy átlépjem a csehszlovák határt. Hofer Tamás néprajztudós hívott meg, tartsak előadást a Néprajzi Múzeumban. A kapcsolat folytatásaként 1987-ben Pécsett voltam vendégtanár Horányi Özséb meghívására.
– Hány év után látta viszont a szülővárosát?
– Tizenkét évvel első magyarországi utam után, 1993-ban jöttem először Rimaszombatba. Amikor gyermekként elmentem innen, nyolcezer lakosa volt a városnak, és majdnem mindenki magyar volt, a kilencvenes évekre harmincezerre nőtt a település lélekszáma, s nagyjából fele-fele arányban élnek itt magyarok és szlovákok. Igaz, a statisztika nem mindig tükrözi a dolgok valódi állását. Én például szlovák elemi iskolába jártam, gimnazista voltam, amikor „bejöttek a magyarok”, és ami történt, nem volt kellemes számunkra. A hatóság emberei idegenként kezelték a családot, amely évszázadok óta élt a Felvidéken: a Wernerek német bányászok voltak hosszú időn át, Selmecbányáról kerültek Tiszolcra. Rimaszombat, ahol édesapám és édesanyám, Tóth Bella találkozott, mára annyira átalakult, hogy egészen másnak is nevezhetnénk, mint egykor. Szerencsére ma is megvan a régi gimnázium, amelyet nagyapám, Tóth Béla tervezett, s ha kinézek az emeleti díszterem ablakán, amelynek a keretét a nagymama tervei szerint formálták, szemben azt a házat látom, amely közös örökségünk volt nagybátyámmal, A. Tóth Sándor festőművészszel. Ő Párizsban akkoriban vált ismert művészszé, amikor én születtem, s azután évtizedeken át a pápai református kollégiumban nevelte az új generációkat a művészet szeretetére és emberségre.
– Hogy érzi magát a rokonok között?
– Furcsa most itt lenni. A legtöbb amerikai számára minden nép, amely innen, a Kárpát-medencéből jön, ugyanabból a kultúrából származónak tűnik, legyen magyar, szlovák, román, cigány vagy zsidó. Mindegyiket hunkynak mondják, és ez a kifejezés nem hízelgő. Édesapám, édesanyám barátai Amerikában mind-mind hunkyk voltak. Ma a négerek számára minden fehér ember hunky. Én pedig, ha hazautazom, látom, mennyire nem a hasonlóságok, inkább a különbségek szerint alakult az itt élők sorsa. Az ausztráliai bennszülöttek mitológiájában van egy olyan kifejezés, hogy álomidő. Gyermekkoromnak az alatt a tíz éve alatt, amit itt töltöttem, mintha én is álomidőben éltem volna. Miközben nézem a házat, amelyben több mint hatvan évvel ezelőtt laktunk, úgy érzem magamat, mint egy ausztrál bennszülött.
– Majdnem hét évtized telt el azóta, hogy a szemközti házban Carl Mayt olvasott, akinek könyvei elindították a navahó indiánok rezervátuma felé. Megtalálta őket?
– Megtaláltam, hiszen ma is vannak jó barátaim közöttük. Vannak indiánok, akiket szeretek, és vannak, akiket nem. De szívesen beszélek arról, amit tudok róluk, arról, ami azok számára is jelenthet valamit, akik sosem éltek máshol, csak Közép-Európában. Pozsonyban a Szlovák Tudományos Akadémia meghívására tartok egy előadást, utána pedig Budapesten találkozom Horányi Özséb tanítványaival, akiknek előadást tartok Problémák a kultúrák közötti kommunikációban címmel.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
