Bírált mesterek

Juhász Gyula 1924. június közepén szokása szerint két hétig Espersit János vendége volt Makón. Megírt – szintén szokása szerint – 25 verset és egy kisregényt, az Orbán lelkét. A vendéglátó, Juhász Gyulának talán legkedvesebb barátja, József Attilának atyai pártfogója ezt az időt látta alkalmasnak, hogy öszszehívja pártfogoltjának támogatóit: döntsenek a fél évvel előbb érettségit tett József Attila jövőjéről. Amikor bő egy esztendővel előbb, 1923 májusában a diák elköszönt „kicsi városától”, Makótól, e támogatóitól külön versszakban búcsúzott:
„Van itt még néhány jó, idős komám,
Ölelő csöndje néhány öreg háznak:
Szeretlek, mint az álmodó a méhest.
Ó, itt a nyugalom zenél fülünkben,
Ha esténként békák harmonikáznak.
Nagyon szeretlek, néhány jó komám.”
Elköszönő szelíd szavak

Csak találgathatjuk, kik lehettek jelen Espersitnél ezen a konzíliumon. A házigazdán és nála lakó vendégén, Juhász Gyulán kívül Galamb Ödön, a tanár, aki tudósít bennünket. Nyilván ott volt még Kesztner Zoltán, a villanytelep igazgatója, aki pár héttel később, augusztusban József Attila vendéglátója volt, továbbá Diósszilágyi Sámuel kórházi főorvos és Könyves-Kolonics József ügyvéd. Galamb Ödön így örökítette meg a rögtönzött tanácskozás határozatát József Attila sorsáról: „Egyetemre fogják beíratni, éspedig minden valószínűség szerint a szegedi egyetemre. Nem tartottam jónak a tervet. Azt gondoltam, hogy a vidéki város egyetemén kevesebb tanulnivalót talál, s könnyen keveredhetik rossz társaságba. Juhász Gyula mosolyogva legyintett az aggodalmaskodásra. Nem félt ő a zülléstől, a kiskocsmák társaságától, s talán Attilát szívesen látta maga mellett. Attila ősszel beiratkozott a szegedi egyetemre.”
Érdekes, hogy éppen egy évvel előbb ezzel ellentétes volt mind Espersit, mind Juhász Gyula álláspontja. Espersit 1923. június 8-án még ezt írta József Jolánnak, akiről csak azt tudta, hogy a költő gyámja, de azt nem, hogy a testvérnénje is: „Megnyugtatásul megírhatom, hogy ügyelek arra, hogy neki meg nem felelő környezetbe ne jusson, s olyan pajtásai ne legyenek, akik időlegesen feltörő bohém hajlamait kiaknáznák s nem kellő útra vezetnék. Ezért nem szeretném, ha az idei nyáron, amikor érettségire kell készülnie, Szegedre menne, mert ott van egy süvölvény költőgyerek, aki iszákos, könnyelmű, rosszra hajlamos, s Attila iránt mutatott szolgai meghunyászkodásával az általa megkezdett ösvényre csábítana, ami időlegesen Attilára rossz befolyással lehetne, s kár volna az elpocsékolt időért, mert most Attila nem ér arra reá, hogy ilyen exkurziókkal kísérletezzen, amitől úgysem fog megszabadulni, de most neki tanulni kell, hogy letehesse az érettségit, és Szegedet e célon nem javallom, s ez a nézete éppen ez okból Juhász Gyulának is.”
Espersit kitűnő jósnak bizonyult: Kormányos István (1903–1978), akitől óvta József Attilát, majd fél évszázad múltán Bálint Sándor (1904–1980) besúgójaként írta be nevét a magyar művelődéstörténetbe. De hogy mi késztette Espersitet, Juhász Gyulát és a többieket véleményük megváltoztatására, már soha nem fogjuk megtudni.
József Attila hajlott az „idős komák” javaslatára. 1937-ben írott önéletrajzában, a Curriculum vitae-ben ezt olvassuk: „Elhatároztam, hogy végképpen író leszek, és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar–francia–filozófia szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán.” 1924. augusztus 18-án kelt a budapesti Werbőczy-gimnázium főiskolai fölvételre ajánló levele; a költő ugyanis ott tett érettségit 1923 decemberében. Szeptember 1-jén állította ki a makói rendőrség a fölvételhez szükséges erkölcsi bizonyítványt.
Szeptember 3-án írta József Attila jellegzetes, egyéni hangú fölvételi és föltételes tandíjmentességi kérvényét a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi kar dékáni hivatalának:

„Tekintetes Tanári Testület!
Alólírott azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok a tekintetes Tanári Testülethez, hogy engem a bölcsészet- és nyelvtudományi kar rendes hallgatói sorába fölvenni és a tandíjt föltételesen a colloquiumokig elengedni méltóztassék.
Kérésem támogatásául – sajnos – nem tudok tárgyi bizonyítékokat fölmutatni, hiszen magam vagyok a világon, s miközben az élet ide hányt, oda vetett, képtelen voltam kellőképpen előkészülni az érettségi vizsgálatra, különösképpen azért, mert a színjelesen végzett VI. osztály után kényszerűségből a VII. és VIII. osztályokból egyszerre tettem vizsgát mint magántanuló, sikerrel. S most, hogy a tanulásra némiképpen nyugodtabb anyagi lehetőségeim vannak, támogatásomra csupán azt a nagy vágyamat hozhatom föl, hogy minden porcikám tudni és ezért tanulni akar.
Egyben szíves elnézést kérek a tekintetes Tanári Testülettől azért, hogy kérvényemet a kitűzött határidő után nyújtom be, de összes irataim elvesztek, és az erkölcsi bizonyítványt csak szept. 1-jén kaptam meg újólag.
Mély tisztelettel
József Attila”

„Lassan indulnak az egyetemi beiratkozások” – írta szeptember 4-én a Szeged című napilap. József Attilát, amint leckekönyvének, indexének keltezése mutatja, szeptember 19-én iktatták be az egyetem polgárai közé. József Attila leckekönyvét e napi keltezéssel a klasszika-filológus Csengery János rektor és a bencés pap tanár, történész Erdélyi László bölcsészkari dékán írta alá.
Az úgynevezett anyakönyvi lapja szerint lakása ekkor a Templom tér 3. sz. alatt volt, tehát az első három verskötetét kiadó Koroknay József nyomdász adott neki ideiglenes szállást. De hamarosan kivett egy szobát özvegy Horesnyinétól – amint október 10-én írta nénjének, Jolánnak –, a „nagyon kedves, drága nénitől” a Brüsszeli körút 23. sz. alatti ház első emeleti 1. sz. lakásában.
A Kolozsvárról Szegedre menekült Ferenc József Tudományegyetem első tanévét 1921. október 10-én nyitotta meg ünnepélyesen, s az előadások 12-én kezdődtek. József Attila már egyetemünk hallgatója volt, amikor az 1925. október 11-i rektori jelentés fölpanaszolta, hogy még mindig sok a betöltetlen tanszék. Ebben a szemeszterben az egyetem négy (jogi, bölcsészeti, matematika–természettudományi, orvosi) karán mindössze 45 nyilvános rendes tanár, egy nyilvános rendkívüli tanár, 25 magántanár, hat adjunktus, 35 tanársegéd, 43 gyakornok, egy megbízott előadó és három magántanító adott elő. A hallgatói létszám ekkor még csak 1090 volt, a legtöbb a jogi karon: 504; az orvosi karon 443; a matematika–természettudományi karon 93. Föltűnően csekély volt a bölcsészhallgatók száma: 1923-ban 30 rendes és 10 rendkívüli, 1924-ben 48 rendes és két rendkívüli hallgató iratkozott be.
Az egyetem léte még ekkor is veszélyben forgott. A világháború utáni nyomorúság, infláció, az 1919 utáni ellenforradalom maradványának szellemi légköre tette bizonytalanná. Csak József Attila távozása után, 1925-től szilárdult meg annyira a helyzete, hogy már nem máról holnapra élt, hanem fejlesztésre is jutott anyagi és szellemi erő. Nem utolsósorban Klebelsberg Kunó jóvoltából. Erőfeszítései 1926. október 5-én értek be, amikor Horthy Miklós kormányzó elhelyezte a gyermekklinika helyén az egyetem alapkövét.
Kik voltak József Attila bölcsésztársai? Évfolyamtársaként Balogh Ilona, Barthos Andor (Bencze László), Borda László, Fischer Ödönné Kurzvell Anna, Fock Magda, Helmeczi István (Krmeszky Emília), Lakatos Géza, Lengyel Rezső (Dezső?), Letovics (Letovácz?) Dezső, Metzner Károly, Reisinger Zuzsanna (Ritthen Vilma), Schrickel Rózsi (Ilona?), Szász Mária, Széll János, Szokolay Margit (Takács Erzsébet), Téglás Jenő Béla, Veidinger (Weindinger?) György, Virágh Rózsa, Wagner Richárd és Zeman (Zenián?) Zoltán nevét olvassuk az anyakönyvi lapok bekötött kötetében.

Ismerős név Metzner Károlyé, mert ő Mezősi Károly néven előbb történészként az egyetem magántanára (1945), később irodalomtörténészként jeles Petőfi- és Móra-kutató, a félegyházi múzeum, majd a Pest Megyei Múzeumok igazgatója volt (az ötvenes években, amikor karcagi, majd makói múzeumigazgató voltam, nekem is kedves kollégám). Széll János ekkor már „túlkoros” lehetett: neve az 1919. évi szegedi ellenforradalmi krónikában mint akkor érettségizett „Tevél-fiúé” szerepel. Téglás Jenő Béla szegedi gimnáziumok tanára lett, a Baross Gábor Gyakorlógimnáziumban engem is tanított, s egy időben az egyetemhez kapcsolt középiskolai tanárvizsgáló bizottság jegyzőjeként működött. Virágh Rózsa doktori értekezését (Magyar helységnevek eredete, Szeged, 1931) könyvtáramban őrzöm, s azt is tudom róla, hogy első gimnáziumi osztályfőnökömhöz, az észt nyelv és irodalom úttörő kutatójához, Virányi Elemérhez ment férjhez. Wagner Richárd 1946-ban lett a szegedi egyetem magántanára, 1947-ben intézeti tanára, 1952-től az éghajlattani tanszék tanszékvezető professzora, a korkülönbség ellenére nekem is kedves barátom.
A József Attilánál idősebb bölcsésztársak közt számára már ismerős volt az akkor másodéves H. Kovács Mihály, gimnáziumi osztálytársa és utóbb a Horger-ügy egyik koronatanúja. Szintén egy évvel járt fölötte a másik tanú, Fehér Ede, a költő számára döntővé vált jelenet leghitelesebb megörökítője. A magasabb évfolyamokon talált kari kollégái között ismertebbek a negyedéves Bálint Alajos, a szegedi múzeum későbbi igazgatója; a harmadéves Illyés Endre, a kálvinista szakrális néprajz jeles kutatója; a harmadéves Szatmári Rozália, akinek több verset ajándékozott, és ezeket magyarázó érdekes levelet küldött a költő; a másodéves Juhász László, a magyarországi latin nyelvűség kiváló búvára; a másodéves Schneider Erzsébet, az egyetem németlektorának, Schneider Ferencnek a lánya, akit pályája végén Szörényi Erzsébetként mint feleségem szőregi kartársát ismerhettem meg, s kaphattam meg tőle a Nem én kiáltok édesapjának dedikált példányát.
József Attila október 10-én számolt be először Jolán nénjének egyetemi életéről. „Magam se hittem volna, hogy ennyire képes vagyok – dicsekedett. – A magyar–francia szakot választottam, a két legnehezebb tárgyat: ti. én nem tudok franciául. Van egy csomó nő hallgató, akik mind tudnak, férfi pedig egyetlen vagyok. Egy héten öt franciaóra van, kettő magyarul (a XVIII. sz. fölvilágosodásának tört.), három pedig franciául (kettő: a fr. nyelv tört. [hogyan fejlődött ki a latinból] és egy: fr. stílusgyakorlatok). Képzelheted, mennyit kell tanulnom, ha tandíjmentesség miatt colloquálni és egyáltalában, ha tudni akarok. Márpedig akarok.” Curriculum vitae-jében ezt írta: „Fölvettem heti 52 órát, és 20 órából kollokváltam kitűnően.”
Az első félévben a filozófus Bartók György két előadását és szemináriumát vette föl összesen hét órában; Horger Antal (1872–1946) háromórás magyar nyelvészeti előadását és Mészöly Gedeon (1880–1960) négy finnugor tárgyú előadását vette föl: ezek együttesen hat órát tettek ki. A magyar irodalomtörténet egyetlen professzora akkor a már idős Dézsi Lajos (1868–1932) akadémikus, a régi magyar irodalom kutatója volt. Ő adta elő az újabb irodalmat is. Heti öt órában tartotta előadását és két órában a szemináriumát.
Franciából professzor híján a tanulmányait a világháborús frontszolgálat miatt késve befejező, középiskolai tanári oklevelét is csak 1925-ben elnyerő, de kiváló nyelvtehetség Tóth Béla előadásait hallgatta. A Lázadó Krisztus című verséért éppen ekkor folyó pöre miatt érthető, hogy fölvette Zehery Lajosnak, a büntetőjog professzorának háromórás Sajtóbüntetőjog című kollégiumát. Néprajzi érdeklődését mutatja, hogy a különc tudósnak, a sokáig a cigányok közt élő Herrmann Antalnak két előadását is hallgatta: a kétórás éppen a cigány folklórról, az egyórás pedig Kincs a néphitben címmel hangzott el. Fölvett még két-két órában német (Schneider Ferenctől), angol (Szakáll Zsigmondtól) és olasz (Málly Ferenc) nyelvet is.
A második félévben ugyanezeknek a tanároknak a kollégiumain kívül fölvette Vinczi Károly lektornak heti kétórás román nyelvi előadását; a német tanszék vezetőjének, Schmidt Henriknek Bevezetés az összehasonlító nyelvtudományba című óráját szintén heti két órában; a geográfus Kogutowicz Károly Magyarország földrajza című kollégiumát. Érdekelte az ókortörténész Hornyánszky Gyulának A hellenizmus története című stúdiuma, amely heti öt órában hangzott el. Látható, hogy csupán az orvosi karra nem járt át hallgatni. Meglepő, mennyire foglalkoztatta a modern fizika. Az atomkutatás hazai úttörőjének, Ortvay Rudolfnak Az anyag korpuszkuláris elmélete című háromórás és Kiss Árpádnak Az atomok és molekulák szerkezetéről című kétórás előadását is beírta a fölveendő kollégiumok közé.

Arra nincs bizonyítékunk, hogy hallgatta is valamennyit. De idézett levelében írta nénjének: „Tanítani nemigen tudok, mert du. 2–3-tól egész 6–7-ig el vagyok foglalva az előadásokkal, amelyek négy nap reggel nyolckor, két nap kilenckor kezdődnek. Szokatlanul korán kelek mindennap, 7, ½7 órakor.” S azzal is eldicsekedett: „Az egyetlen elsőéves vagyok, akit Bartók professzor felvett filozófiai szemináriumába! Nagyon szeret a magyartanár.”
E megelőlegezett szeretet okát október 30-án makói tanárának, fölfedezőjének, Galamb Ödönnek írt leveléből tudjuk meg: „Nagyszerűen sikerült a magyar irodalomtörténet szemináriumi dolgozatom: a Pannóniai énekről. Dézsi azt mondta, hogy »még sok kiváló dolgot, munkát várunk József Attila úrtól«. És ez – hallahi-hé-ha-hó – ma délelőtt történt.”
Ez az emlék bő évtized múlva is eleven a költőben. A Curriculum vitae-ben olvassuk: „Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított.” Kovács Sándor Iván az egyetemi könyvtár kézirattárában őrzött Dézsi-hagyatékban, amelyet egyébként Téglás Jenő Béla rendezett, megtalálta a professzor erre vonatkozó jegyzeteit. Az első meglepetés, hogy József Attila szemináriumi szereplése milyen korán zajlott le. A félév, szokás szerint, október első napjaiban kezdődött; Dézsi első szemináriuma 23-án volt, s József Attila már a második alkalommal, 30-án sorra került. Dézsi szerint „József Attila a Pannóniai énekről tartott előadását a Széchy-féle értekezés kritikájával nyitotta meg, s a tartalom összefoglalása után nyelvi sajátságai alapján korát (Széchytől eltérően) 1526-ra tette”.
Meglepő merészség, hogy az elsőéves hallgató bírálni merte a tekintélyes Széchy Károlynak, a kolozsvári, majd a pesti egyetem professzorának, az Akadémia levelező tagjának az Irodalomtörténeti Közleményekben (1892) megjelent dolgozatában talált 1541. évi datálását. Az is meglepő, hogy Dézsi ezt nem utasította el, noha ő Széchynek nemcsak tanítványa, hanem kolozsvári tanszékének örököse is volt, és mind nekrológjában, mind tanulmányaiban mesterének nézetét vallotta. Még meglepőbb, hogy a mai irodalomtörténészi álláspont nem az akadémikus Széchynek, hanem a gólya József Attilának a keltezését fogadja el.
Már október 10-én azt írta Jolánnak, hogy nincs egy krajcárja sem. „Tegnap dél óta ma este ettem csak valamit.” Október 27-én arra panaszkodott, hogy egy hete kenyéren és vízen él. De mire postára adta levelét, már kedvező fordulat állt be helyzetében, mert a levél hátlapján arról tudósította nénjeit, hogy a Virág cukrászdában mindennap „fölséges” uzsonnát kap, és a Szeged című napilap kiadó-tulajdonosától, Juhász Gyula gimnáziumi osztálytársától, Pásztor Józseftől hetenként kétszer-háromszor vacsorát. Ez a támogatás azután a barátok szaporodtával még bővült: Apró Ferenc összegyűjtötte a vendéglátók jegyzékét. Közülük csak a Tardos-Taussig Ármin vasúti mérnöknél, jeles grafikusnál elköltött ebéd napját tudjuk pontosan, mégpedig magától a költőtől: „Szerda, ebédnap.” S erre vonatkozik a Curriculum vitae ma már alig értett vagy félreértett mondata: „Napokat ettem…” Volt, aki sajtóhibának vélte, és szöveggyűjteményben úgy „javította ki”, hogy „napokat nem ettem…” Persze így is igaz. Nem véletlen, hogy több versében is vall erről:
„Ó, barátaim, hét napja nem ettem.”
Hét napja

„Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.”
Tiszta szívvel

Nyilván a rendszertelen étkezéssel is összefüggött, hogy november közepén beteg lett, egy hétig feküdt, készülő verskötete, a Nem én kiáltok miatt azonban fölkelt betegágyából, de a korzó sarkán összeesett, s kocsin vitték haza. November 23-án írta Jolánnak: „Az egyetemen minden a régi, de a könyv miatti gondjaimtól meg betegségem miatt is majdnem két hétig nem tanultam.” A könyv tekintetében azért aggódott, mert pénzhiány miatt leálltak a munkájával. „Egyik professzorom el van ragadtatva a könyvtől, egy másik is, de az fékezi magát, mivel ő ír majd kritikát a Napkeletbe. Úgymond: »Inkább egy komoly, meglehetős súlyú (ugye szerény!) számbavétel kell magának majd, mint baráti lelkesedés.«”
Nem tudjuk, ki lehetett az a professzor, aki József Attila szokott túlzásával fogalmazva látatlanban el volt ragadtatva a készülő verskötettől (Lengyel András szerint aligha Dézsi Lajos, inkább Mészöly Gedeon), de a másik egyértelműen a fiatal Tóth Béla volt, hiszen meg is tartotta szavát, és a Napkelet július–augusztusi számában megjelent a bírálata.
A Nem én kiáltok végül karácsony előtt elkészült Koroknay József Templom téri kis nyomdájában 800 papírkötéses példányban, az akkori szokás szerint 1925. évi jelzéssel. (Ugyanott jelent meg két évvel előbb az első versfüzet, a Szépség koldusa is.) József Attila a két ünnep közt Pesten vakációzott családja körében. De január elején már ismét Szegeden volt, mert a 70 vászon- és 30 bőrkötéses példány csak február elejére készült el Makón, Bodor Sándor könyvkötő műhelyében.
Kollokviumi eredményei alapján március 4-én a bölcsészkar tandíjmentességet adott a költőnek. Március 8-án kelt az az Espersit Jánosnak címzett levelezőlapja, amely egyértelmű bizonyítéka annak, hogy József Attila – nyilván Juhász Gyula oldalán – bekapcsolódott a helyi munkásmozgalomba. „A héten – írta – előadást tartottam az alsóvárosi pártszervezetben A technikai kultúra kezdetei címen, s annyira tetszett, hogy meghívtak felsővárosra, ahol most szerdán Szociális költészet címen tartok előadást.”
Március 25-én jelent meg a Szegedben a híressé vált vers, a Tiszta szívvel. Az ünnep és a vasárnap miatt csak hétfőn, 30-án citálta maga elé Horger Antal a költőt és tanúnak Fehér Edét meg H. Kovács Mihályt, hogy felelősségre vonja és megfenyegesse. A Születésnapomra (1937) című verséből közismertté és halhatatlanná vált szavakon kívül a két évvel az eset után Párizsból Galamb Ödönnek írt leveléből derül ki, hogy Horger a fenyegetésen kívül mással is megalázta a fiatal bölcsészhallgatót: „azt mondta, hogy »oláh« vagyok…”

Amint a Curriculum vitae-ben írta, a versről hét cikket is írtak. Itt most csak egy nyolcadik véleményt idézek, a szegedi egyetem későbbi professzoráét, Sík Sándorét: „Versei közül – írta 1953-ban – elsőnek a nagy port vert Tiszta szívvel jutott hozzám: első érzésem vele szemben az emberi együttérzés volt. Azt éreztem, amit később meg is írtam: ezekből a sorokból egy szegény, megvert, megalázott, éhező gyermek keserűsége szól, aki dacosan odamond a »nagyok«-nak: hát akkor csak azért is rossz leszek!”
Fél évszázaddal ezelőtt a rendszer dogmatikus haszonélvezői egzisztenciális veszéllyel fenyegető hajszát indítottak ellenem, amiért Horger Antal karakterét elfogulatlanul, reálisan próbáltam bemutatni. Tudományos értékeit nem vonva kétségbe rámutattam egyrészt vaskalaposságára, másrészt hirtelen fölfortyanó természetére, családi életének háborúságaira, amelyek odáig fajultak, hogy a felesége rálőtt. 1924-ben váltak el.
A tények ismeretében azt sem hallgathattam el, hogy József Attila eltúlozta Horger föllépésének jelentőségét, hiszen a professzor nem dönthetett a bölcsészettudományi kar nevében, s a diákot becsülő Dézsi, Mészöly, Tóth Béla s talán még mások is, akiknél kiválóan szerepelt, nyilván mellé álltak volna. Ahogyan egy évtizeddel később a hasonló helyzetbe keveredett Radnóti Miklóst Sík Sándor védelme megmentette Horger elfogultságától.
Ötven éve ezt írtam: „Attilát nem csak az téveszthette meg, hogy Horger a kar nevében látszott nyilatkozni. Az átlagosnál nagyobb – költői – önérzete berzenkedett benne. Ha a tanári pályája befejezése elé álló jogi akadálytól tartott volna csupán, másnap már nem ment volna egyetemre, azonnal Pestre utazott volna. De erről nem tudunk. Emberi méltóságában és költői öntudatában mélyen sértve maradt még Szegeden, és lassan érlelődött meg benne a gondolat, hogy nem marad tovább Szegeden, elmegy Bécsbe, amelynek világnézetét immár két esztendő óta az ellenpólusban, Szegeden is magába szívta.”

Még Párizsban volt, amikor 1927. január 23-án Galamb Ödönt arra kérte, hogy Szegeden jártában tudakolja meg Dézsi Lajostól és a francia tanszék újonnan kinevezett professzorától, Zolnai Bélától, továbbá Horger Antaltól vagy Mészöly Gedeontól a tanári alapvizsga követelményeit. „Én 1924–25-ben jártam a szegedi egyetemre, tehát már két éve, azonban ki nem iratkoztam, s úgy tudom, még van szerencsém az egyetem polgárai közé soroztatni.” Galamb Ödön az időközben az egyetemhez kapcsolódó Szegedi Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság jegyzőjévé kinevezett kollégáját, Tettamanti Bélát kérte tájékoztatásra. „Nagyobb baj – válaszolta április 17-én József Attilának Párizsba –, hogy Tettamantitól még mindig nem kaptam határozott felvilágosítást vizsgádra vonatkozólag, pedig ő a szegedi egyetem tanárképzőjének adminisztráló tanárja. Annyi azonban valószínű, hogy a szegedi egyetem közt és közted semmiféle kötelék nem maradt, mióta letelt az a félév, amelyre utoljára beiratkoztál. Magyar szakos tanárjelölt pedig valószínűleg csak magyar egyetemek látogatása alapján vizsgázhatik.”
Minthogy már nem volt szegedi egyetemi polgár, tehát a szegedi egyetemhez nem fűzte kedvezőnek látszó kapcsolat, József Attila Párizsból hazatérve 1927 őszén a negyedik évet a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán folytatta. Kérte külföldi éveinek beszámítását. A félév végén Horváth Jánosnál, Eckhardt Sándornál, Négyesy Lászlónál, Császár Elemérnél kollokvált is, de év végi vizsgáit már nem tette le. Nénje, Jolán úgy emlékezett, hogy öccse szorgalmasan tanult, látogatta az előadásokat. „Tanári vizsgát mégsem tett, mert »Horger Antal fenyegetésére gondolva« azt hitte, úgysem kapna állást.” Ez azonban erős szépítése a tényeknek. Hiszen József Attila Szegeden kezdődött egyetemi pályafutása, ha eléggé állhatatos lett volna terveinek valóra váltásában, a szegedi egyetemen fejeződhetett volna be.
Sík Sándor, aki 1929-től volt a szegedi egyetem magyar irodalom professzora, életében egyszer találkozott József Attilával. A költő 1935. január 18-án végre Baumgarten-jutalmat, némi eufemizmussal „kis díjnak” nevezett ezerpengős támogatást kapott. Sík Sándor tagja volt a díjat osztó tanácsnak. Találkozásukra így emlékezett: „Abban az évben, szokásom ellenére, én is részt vettem a díjkiosztás utáni vacsorán. Az asztalnál egymás mellé kerültünk József Attilával. A társalgás nehezen indult, de csakhamar összemelegedtünk. Versekről volt szó, mindkettőnk szerelme tárgyáról, és elég gyorsan kiderült, hogy irodalmi felfogásunk sokban rokon. A vacsora végén együtt indultunk hazafelé a Duna-parti szállóból, és József Attila hazakísért. Mikor a közeli piarista rendház elé értünk, annyira benne voltunk a beszélgetésben, hogy nem tudtuk abbahagyni. Nem váltunk el, hanem megkerültük a Duna-part felé a rendház és gimnázium tömbjét. Mikor újra a kapu elé jutottunk, megismétlődött az előbbi jelenet, és nevetve indultunk neki a második körútnak. Így kerimbózsáltunk a ház körül számolatlan körökben, messze túl az éjfélen.”
Természetesen költészetről, versekről beszélgettek. József Attila hosszan fejtegette kedvelt ötletét, hogy a versek fölé, akár a kottákon, oda kellene írni a versformát, és hogy milyen tempóban kell őket szavalni. Sík Sándor számára kiderült, hogy József Attilának egyéni elmélete van a ritmusról. Közben elmondta Síknak keserű szegedi emlékét eltanácsolásáról. „Hirtelen egy gondolatom támadt – emlékezett Sík Sándor –, és megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve a most fejtegetett ritmikai elméletet részletesen kidolgozni és disszertációként benyújtani hozzám, a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékére. Nagy örömömre szolgálna, ha annak alapján doktorrá avathatnánk, és így a szegedi egyetem mintegy jóvátehetné azt a fájdalmat, amelyet okozott neki. Tetszett neki a gondolat, és mindjárt megegyeztünk a két melléktárgyban is, amely a doktori szigorlaton szerepel; francia irodalomra és neveléstanra gondoltunk, mint amelyeknek akkori professzorai biztosan segítségemre lesznek a szigorlat keresztülvitelében. A gondolat láthatóan felkeltette becsvágyát, és avval váltunk el, hogy hamarosan nekifog a munkának.”
Többé azonban nem találkoztak. Pedig hogy Sík Sándor nem nagyzolt emlékezésének megírásakor, hanem állta volna a szavát, bizonyítja Gál István emlékezése: Sík Sándor 1936-ban Szegeden doktoráltatta Salamon Ferenc irodalmi eszméi című értekezésével a hamarosan tüdőbajban elhunyt Mészáros Zoltánt, pedig ő kommunista tevékenységéért börtönt ült, és ezért kizárták a pesti egyetemről.
Előttem nem kétséges, hogy Sík Sándor József Attilának is megadta volna a bölcsészdoktorátus sikerélményét.