Életmentő tatárkenyér

Míg vad pusztákon szilajon bolygottak atyáink, / Jó lehetett nekik a tátorján s kákagyökér is; / Ma már pedig, mikor a gyomor és száj íze szelídebb, / Búzakenyér helyett ki bolond óhajtana makkot? – írta Fazekas Mihály 1820-ban a debreceni kalendáriumban.
A tátorján, azaz a tatárkenyér (Erdélyben: tátorjángyökér) nem tévesztendő össze a tatárkával, tatárbúzával, közismertebb nevén a hajdinával, illetve a pohánkával (Fagopyrum esculentum). A tátorján tudományos neve a XVI. század idején Tataria ungarica, később Crambe tataria volt. Régi botanikusaink mind említést tesznek róla. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a buglyos tátorján nevet adja neki (Magyar füvész könyv, 1807). Elsőként azonban Carolus Clusius (1525–1609) németalföldi tudós adott hírt a növényről, miután több alkalommal is vendégeskedett a humanista főúr, Batthyány Boldizsár udvarában Németújváron (ma Güssing, Ausztria). Csapó József (Új füves és virágos kert, 1775) a karórépa, azaz a repce (Brassica napus) elvadult fajtájának véli.
A tátorjánt a gyökere tette értékessé. Megbecsült ínségnövénynek számított, nehéz időkben életet mentett. A Magyar Hírmondó 1780-ban arról cikkezik, hogy nem csak Eger környékén kellene ezt a többre érdemes főzeléknövényt megbecsülni, s ha szántóföldeken, kertekben „míveltetnék”, jóízű, nagy táperejű eledel kerülhetne az asztalra. Emlékiratokban, feljegyzésekben, ha nem is túl gyakran, de szó esik a tátorjánról. Ezekből tudjuk, hogy némelyikük akkora tövet-gyökeret növesztett, hogy napokig többen eléltek rajta. Mátyus István szerint (Ó és új diaetetica, 1787–1793) az emberek szívesen kiássák az édes ízű tatárkenyeret, s gyökerét marhahús levében, esetleg tejben megfőzik, vagy olajon megsütik, de ecettel meglocsolva, sózás nélkül is fogyasztják. A Tisza mentén a parasztok, csikósok és gulyások hetekig a tátorján gyökerével táplálkoztak, a gyökerét meghámozták, s karikára vagdalva, fiatal hajtásokkal együtt salátának vagy főzeléknek készítették el. Tudunk arról is, hogy a gyökeret kiszárították, megőrölték és pogácsát sütöttek belőle. Diószegi Sámuel azt írja róla, hogy az íze „émelygős retek keserűséggel elegyes”, míg Orbán Balázs a káposzta torzsájához hasonlítja.
Az ázsiai sztyeppek löszpusztáin honos tátorján legnyugatibb előfordulási helye a Kárpát-medence. A keresztvirágúak rendjébe tartozik, azon belül e nagy család legfontosabb csoportjába, a mintegy ötven fajt felvonultató káposztafélék nemzetségébe, így rokonságban áll például a karalábéval, a retekkel, a tormával. A tátorján azonban valóságos óriás, méteres magasságú bokorrá képes terebélyesedni, május–júniusban dús, bolyhos, fehér virágpompába borul, s többkilós, karvastagságú gyökeret nevel. Noha az egész országban előfordult, elsősorban az Alföldön terjedt el. A XX. század elején már kipusztultnak gondolták, aztán mégis előkerült belőle néhány hírmondó. Ma már fokozottan védett növény, még található belőle Tolnában, az erdélyi Mezőségen, de nagyobb populációban Megyaszótól nyugatra, a Hernád partján s Balatonkenesén, a Partfű-dűlőben.