Krizma

Olyan idők jártak akkoriban, amikor a magyar király meg volt győződve arról, hogy Isten kegyelméből valóban ő a magyar király, Barsa Kopasz nádor is azt hitte, hogy az ő fején billeg a Szent Korona, és a tizenkét országnagy, örökös comes is úgy viselkedett, ahogy magyar uralkodónak illik, miközben Ladomér esztergomi érsek, sőt Uzur kun fejedelem is mindenhatónak képzelte magát. A szakasztott egyformán kinéző, lógó bajuszú, százkilós országnagyok – Modrár, Alásony, Szapja, Hecse, Vejnök, Deregnyő, Háporjás, Gyatyel, Tatamér, Dobozó, Száldobágy, Liklehért – szívesen dicsekedtek azzal, hogy családjukban nemcsak a harácsolt vagyon, hanem a királyhűség is apáról fiúra öröklődik. Noha a harci fáradalmak mindig is megviselték őket, azért büszkék voltak arra, hogy saját sereggel, saját zászló alatt vonulhatnak hadba. Megtörtént, hogy éppen a király ellen. Olyankor persze nem emlegették az öröklött királyhűséget.
Ragyogó taktikát eszeltek ki. Bármikor be tudták bizonyítani, hogy egytől egyig szentek, a király pedig csak azt kapta, amit megérdemelt. Ebben egy húron pendültek. Máskülönben ezek az urak csak ritkán akarták ugyanazt, akkor is csak rövid ideig. Kapni nagyon szerettek, de ha más kapott, a sárga irigység hatalmasodott el rajtuk. A sárga irigység pedig többet ártott, mint a tatárok! Mondunk egy példát. Csire fia Modrár feladva minden büszkeségét, fél térdre ereszkedve kérlelte a királyt, hogy várat építhessen Csém hegyére. Addig esze ágában sem volt oda várat építeni, míg bizalmi embereitől meg nem tudta, hogy Atyinai fia Háporjás szeretné erődítménnyel koronázni a hegyet. Gyorsan megelőzte, s három nap múlva kézhez kapta IV. László oklevelét. „Mi, László, Isten kegyelméből Magyarország királya, tudomására adjuk mindenkinek, mind a jelenlegieknek, mind a jövendőknek, hogy figyelembe véve hívünk, Csire fia Modrár hű szolgálatait, számtalan tettét, és mivel királyi szervienseink szűkében vannak olyan helyeknek, amelyek alkalmasak volnának személyük és javaik védelmére, ezért irányukban oly kegyet gyakoroltunk, hogy érdemdús hívünk szabad lehetőséget kap vár építésére Csém hegyén, hogy nekünk annál könnyebben szolgálhasson. Ennek örök érvényéül kiadtuk kettős pecsétünk erejével megerősített jelen oklevelet. Kelt Vetus Buda melletti Demesen, Szent Máté apostol vigíliáján, uralkodásunk ötödik évében.”
A pórul járt Atyinai fia Háporjás persze nem tudott napirendre térni ekkora disznóság felett, s meggyőzte a tizenöt esztendős királyt arról, hogy az oklevelet azonnal vonja viszsza, mert Modrár a várépítés ürügyével a hatalom ellen fenekedik, nem véletlen, hogy bevehetetlen fészket akar emelni Csém hegyére. Háporjás szervezkedni kezdett, maga mellé állította Szapját, Vejnököt és Gyatyelt. Addig rágták a király fülét, amíg nem érvénytelenítette a várépítési engedélyt. Egy füst alatt azt is elintézték, hogy mind a négyen megkapják a bíráskodási kiváltságot. A nyomaték kedvéért szervienseik felégették Modrár három vitatott tulajdonjogú faluját. Persze Modrárt se kellett félteni. Nyomban szövetségre lépett Deregnyővel, Száldobággyal, Dobozóval és Liklehérttel. Először elterelték a figyelmet azzal, hogy tekintélyes adománnyal támogatták a fejéregyházi Boldogasszony világi plébániát, amely alatt honszerző Árpád apánk alussza örök álmát, aztán csellel elfogták a budai zsinatra igyekvő Fülöp fermói püspököt, a pápa személyes követét. A király csak úgy tudta a botrányt elkerülni, hogy a követ szabadon engedése fejében visszavonta a bíráskodási kiváltságokat, és mégis Modrárnak adta a Csém hegyi várépítési engedélyt. Ugyanakkor Liklehért megkapta Gede falut, Dobozó két bodrogi rév bérletét, Száldobágy tíz vízimalmot, Deregnyő pedig a barsi ispánságot az addigi hat ispánsága mellé.
Barsa Kopasz nádor ezt az ajándékesőt már nem tudta elviselni. Hatalmas birtokokkal rendelkezett, övé volt az ország területének egyhatoda, de Gede elajándékozása szíven ütötte. Rádöbbent, hogy neki is jól jönne az a poros falu, pedig sose járt ott. Először meg akarta mérgeztetni Liklehértet, aztán másképpen döntött. Újra elfogatta az éppen hogy szabadon engedett pápai követet, és zsarolni kezdte az ifjú királyt. Kérte a budai sószállító szolgák tulajdonjogát, az Ugrin monostorához tartozó összes szőlőket, a penci prépostság kegyuraságát, Gede falut, valamint a várépítési engedélyt Csém hegyére. Megkapott mindent. Cserébe a pápai követet futni hagyta, futott is egészen hazáig.
Háporjás persze mélyen fel volt háborodva a Csém hegyi várépítési joggal való gonosz és elvtelen játék miatt. Megfenyegette a nádort, amennyiben nem lép vissza javára a várépítéstől, akkor nem adja hozzá a lányát feleségül, inkább saját kezűleg húzza karóba a csöllei piactéren, ahol már két testvére és tulajdon lázadó apja is vérbe fagyva végezte. Atyinai fia Háporjás nem tréfált. Azzal a nádor is tisztában volt, hogy ha a házasság nem jön létre, a hatalmas birtokok sem egyesülhetnek, ami mindkét fél számára érzékeny veszteség. Háporjás mindenesetre kijárta a királynál, hogy Barsa Kopaszt sürgősen váltsa le, és őt nevezze ki nádornak. Szapja, Vejnök és Gug fia Gyatyel teljes mellszélességgel támogatta ezt az elképzelést, sőt megnyerték az ügynek Tatamért és Liklehértet is, akik az átpártolás jutalmául kaptak fejenként nyolc határszéli falut Háporjástól. Ez persze csak látszólag volt szép ajándék, ugyanis a határszéli falvak nem értek egy hajítófát se. Csak a bosszúság járt velük, mert a kunok minden évben többször is felprédálták, utána pedig felkoncolták a lakosságot. Háporjást addig tüzelték a szövetségesei, hogy maroknyi, de annál elszántabb sereggel megtámadta Barsa Kopasz agmándi várát, ahol a zászlós úr elzárva tartotta a krizmát, mégpedig azért, hogy ha eljön az ideje, királlyá kenethesse fel magát. Ráadásul a nekivadult szerviensek kézről kézre adva megbecstelenítették Barsa Kopasz női rokonságát, valamint rabszolganőjét, Talibaga tatár fejedelem személyes ajándékát.
A krizmarejtegetést a király egyáltalán nem nézte jó szemmel. Erzsébet anyakirályné pedig tajtékzott. Általában nem szólt bele az ország ügyeibe, de ezúttal rábeszélte a kamasz Lászlót, hogy Barsa Kopaszt négyeltesse fel.
Már csak egy ellenkirály hiányzik!
Megbeszélésre hívták legmegbízhatóbbnak vélt hívüket, Lebbejk fia Száldobágy rangidős országnagyot, somogyi bánt, aki hamar lebeszélte őket a felnégyelésről.
– Az a helyzet, hogy én lennék a legboldogabb, ha Barsa Kopasz visszaadná szennyes lelkét a teremtőnek, mert akkor nyilván rám szállna az engedély, miszerint bevehetetlen várat emelhetek Csém hegyére, ugyanis ez leghőbb vágyaim egyike. Most mégis békét, királyi megbocsátást javaslok – mondta Száldobágy megfontoltan.
– Igen? És vajon miért? – kérdezte a fiatal király.
– Mert ez az ország érdeke! – dörögte Száldobágy. Hangja visszhangot vert a trónterem szürke kőfalai között.
– Édes fiam, nyugtass meg, hogy nem álmodom – mondta erre az anyakirályné.
– Megbocsátás… Nagyuraimék ezt a szót nem nagyon szokták kiejteni a szájukon – jegyezte meg László király.
– Felség! A vér szaga az egekig korbácsolja az indulatokat. Arra meg nincs szüksége ennek a szegény, jóságos, tiport hazának – érvelt Száldobágy, akinek mindvégig a Barsa Kopasszal kötött egyezség járt a fejében. Ennek két lényeges eleme volt. Egy: közösen fosztják ki és rombolják földig az álnok Liklehért dersi, gutai és redneki várát. Kettő: ha Barsa Kopasznak sikerül magát királlyá felkenetnie, akkor Száldobágy kapja meg a nádori méltóságot és hozzá egész Ung megyét, továbbá a sói ispánságot. Volt a megállapodásnak egy harmadik pontja is, egy titkos záradék. Eszerint a véres kard körbehordozásával fegyverbe szólítják az urakat, elkergetik az úzokat, ruténokat, a nagyokos vallonokat, a mohó szászoktól pedig visszaszerzik a Buda környéki szőlőket.
Végül Majos fia Deregnyő lett a befutó, aki kiénekelte a sajtot László király szájából. Miközben a többiek egymással voltak elfoglalva, ő az anyakirályné támogatásával elnyerte a nádorságot, az országbírói tisztet, hat tétényi malom bérletét egy egész esztendőre, ráadásnak pedig a várépítési engedélyt Csém hegyére.
Az országnagyok nem nézték jó szemmel, ha az anyakirályné beleártja magát az ország ügyeibe, sőt döntéseket hoz. Most is sértődötten, háborgó lélekkel, egymásra gyanakodva ültek az aula tricliniumban az uralkodó társaságában elköltendő szokásos vasárnapi lakoma mellett. A hosszú faasztal rogyásig volt pakolva ennivalóval, középen egészben megsütött őz pihent tárkonnyal bőven megszórt fenyőmadarak társaságában.
– Ma éppen ki az ország nádora? Tudja ezt valaki? – kérdezte ártatlanul pislogva Csire fia Modrár, mire mindenki az óntányérjába lógatta a fejét, mintha meg se hallotta volna.
Az étekfogók éppen kivonultak, csoszogásuk elhalt a folyosón.
– Urak! Van ennél jóval fontosabb kérdés is – törte meg a csendet Mende fia Hecse, akinek török módra befont haja a háta közepéig lógott. Kettétépett egy fenyőmadarat, a felét a szájába próbálta tömni, közben László király felé fordult. – Felség, arra vagyok kíváncsi, vajon akad-e közöttünk több olyan satnya, sanda, sunyi lator is, aki nem átall szent krizmát rejtegetni?
Barsa Kopasz elvörösödött arccal felugrott. Kardot akart rántani, de a László jobbján ülő anyakirályné nyugalomra intette.
– Csak ne izgassa fel magát! Aki itt az asztal körül ül, az egytől egyig mind rejteget krizmát a párnája alatt.
– Megbocsátás! Megbocsátás! – László hátravetette magát a vaskos karosszékben, és gyermeki derűvel nevetett.
– Egyébként én vagyok a nádor. És tegnap óta az országbíró is – szólalt meg Majos fia Deregnyő. Lassan körbehordozta a tekintetét, arcán rándult a hús. – Ha valakinek kifogása van ellene, nyugodtan álljon elém!
– Most eszünk. Aztán majd meglátjuk, mihez lesz kedvünk – dünnyögték a nagyurak.
Az anyakirályné kettőt tapsolt.
– Zenét! Muzsikát! Jöjjenek a lantosok! – kiáltotta.