MI A MAGYAR?

A korontári répa… örömesben kedveli a meleg és száraz üdőt, hogynem mint az igen nedvest. A répa sokkal szebb és jobb ízű, ha hideg, havas és esős üdő jár. […] Aki nagy répát akar nevelni, metélje el a levelét, hogy inkább a gyökere nőljön.
A répát közönségesen vízbe főzik hússal, szalonnával, vajjal, vagy zsírral megzsírozzák. Aki salátát akar belőle csinálni, süsse meg elsőben hamuba, hámozza meg, metéllye szeletenként, tölcsön olajt, ecetet, sót reá. A télbe kinőlt csírájával is, aki gyönge, sárga, főzhetni húst, halat, mint a cardival vagy caulirapival. Savanyítani is igen jó a répa télre.
A répának nem sok orvossága avagy haszna vagyon az ételen kívül, hanem mikor embernek a nádha a mellyét elfogta, ha azt megsütik, és a levét kifacsarják, abban cukorkandlit tesznek, úgy melegen isszák, igen használ. Azonkívül a köszvényes lábnak igen jó, ha a répát megfőzik, és annak levében fürösztik. A kés- és szablyacsinálók bizonyosnak tartják, hogy aki kést, szablyát, koszpedert, dákost vagy efféle fegyvert csinál, mikor megacélozza, ha akkor háromszor vagy négyszer a répának levében, akiben megtört földigelesztának vizét vagy levét elegytették, megoltja vagy belémártja vagy megáztatja, olyan keménnyé válik, hogy még a legkeményebb vasat is megfogja, és oly könnyen metszi, mint az ólmot. A retek levérül is hasonlót írnak. Higgye, aki akarja.
Karórépa, aki hosszan alánől, jó édes, ez jól megkapált vagy szántott földet kéván, ha porhanyós, annál jobb, hogy mélyebben alánőlhessen; avagy új földet, akár a köles és pohánka közé vessék, a magot pedig szép tiszta és apró földdel összekeverjék, hogy annál ritkábban nőlhessen. Annak sem kell három esztendősnél régiebbnek lenni. Ha tejben vagy édes mustban avagy mézes vízben áztatják előbb a magot, minek előtte elvetik, édesebb lészen a répa. […]
A karórépát novemberben szokták kiásni, és fövenyben a pincébe tenni télre. Avagy megaszalják, némelyek a kemencébe, némelyek a napfényen, némelyek cérnára vonják és fölfüggesztik, kiváltképpen az apraját, mert az alkalmatosabb az aszalásra. […] Az étekbe is és egyéb eledelbe úgy élnek véle, mint a többivel. A haszna sem különb; az apró gyermekekben gelesztát nevel, főképpen, ha sokat és nyersen eszik. Ha valamely marhának megtörik a lába csontja, és a répát megtörik vagy megfőzik, s reá kötik, meggyógyítja. A répának levével télben igen tartják a németek a marhát… […]
A cukor répának igen jó édes íze vagyon, és mikor megtörik, olyan édes, mintha mézet vagy nádmézet tettek volna bele. Főzhetni pedig evvel a gyökérrel mind tyúkfiat, tehén húst, bárány húst, de előbb meg kell szépen mosni és tisztítani: jó ízt ád az éteknek, egésséges és hasznos erősítő étel, kiváltképpen ha kappan lévbe főzik. Magánosan is főzik hús lévben írós vajjal, ránthatni is, de előbb egy kevéssé megforrázzák és az héját levonják. Saláta módjára leginkább élnek véle, ha elsőben vízben megfőzik, azt letöltvén róla meghidegítik: és olajt, ecetet töltenek reá.
Földi mogyoró fekete kívül, a héja a gyökerének belől szép fejér… Jó édes az íze, azért megeszik akár nyersen, akár megfőzik egy kevéssé, és hidegen, saláta módjára, ecettel, olajjal, akár másképpen, főve. Hasonlóképpen élnek a mihálkával is, kit némelyek turbulyának neveznek: ezek apró, gömbölyű gyökerecskék, édesek, az levelek, mint a büröknek, a gyümölcsös fák alatt és az sövények mellett örömest teremnek, idején kikeletkor.
(Lippay János: Posoni kert, második könyv: Veteményes kert. Bécs, 1664)